Új Szó, 2010. december (63. évfolyam, 276-300. szám)
2010-12-04 / 279. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. DECEMBER 4. Szalon 23 Bússá nemzetiségi összetétele (a 2001-es népszámlálás alapján): az 1379 lakos 54,02%-a szlovák, 40,25%-a magyar, 3,34%-a roma Közterület-feliratok magyarlakta településeken 8. Bússá. A szlovákiai magyar tájegységeket bebarangoló sorozatunkban alkalmi (válogatás nélküli) képsorok rögzítik a közterületek nyelvi arculatát. SZALON-KÉPEK Nem minden érzelmi alap nélkül nézegettem fényképész munkatársam sok-sok felvételét; bussai az egyik volt osztálytársam, amiként Vámos László is, egykori rádiós munkatársam. Ajárási székhelytől, Tőke- terebestől alig 13 kilométerre a határ mellett fekvő falut két évtizeddel ezelőtt még többségében magyarok lakták. Feliratai és táblái ma arról tanúskodnak, hogy a két nyelv békésen megfér egymás mellett. A statisztikai adatok pedig azt mutatják, hogy lakóinak száma növekszik: húsz éve 1302-en, két éve 1444-en voltak. A község hivatalos honlapja sajnos csak szlovák nyelvű, sok pontatlansággal - még a híres földi, Zsélyi Aladár nevét sem tünteti fel helyesen. (cs) Obecný úrad Közséei hivat« Kostol íemplor Posta Posta Dedinské múzeum Falumúzeum Základná škola Aianiskola Cintorín Temető Autobusové nástupište Buszmegálló Farsky úrad Plébánia Zdravotné stredisko Egézségügyi központ Amfiteáter Szabadtéri színpad Materská škola Szép tájékoztató; csak két apró hibája van: a „Temető"-n az ékezet, az „Egész"-ben az s hiánya ulabusovcc Galábocs A táblán ugyan nem szerepel a település, de csak egy kőhajításnyira terül el Csatártól északra. A képek idén szeptember végén készültek (Somogyi Tibor felvételei) IRODALOM A SZALONBAN Elbocsátás SZALAY ZOLTÁN Egyszer mindenki életében eljön ez a pillanat, mondta Adrienn; kifejezéstelen arccal állt az ajtófélfának támaszkodva, egy tincse a szemébe lógott. Bár már időtlen idők óta a hivatalban dolgozott, fiatalos volt és vonzó, és rendszerint nem szokott efféle közhelyeket mondani. Majdnem válaszoltam, hogy igen, egyedül a te életedben nem, de megcsörrent a telefon. A főnök hívott, hogy fél négykor vár rám Baba a parkolóban. Rendben, válaszoltam, letettem a kagylót, majd Adriennre pillantottam. Fél órám maradt, mondtam, akaratom ellenére is remegő hanggal. Halványan elmosolyodott, majd szó nélkül hátat fordított, kilépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Egyetlen kis dobozba pakoltam minden cókmókomat: négy év alatt sem halmozódott fel igazán sok személyes holmim az irodában. Csak néhány könyv, levelek, lemezek, kaca- tok. Majd szétcsúszott a roskatag doboz, úgy tűnhetett, alig bírom el. A folyosón néhányan felém biccentettek, de Adriennen kívül senki nem köszönt el tőlem. Valószínűleg már mindannyian tudják, hogy a főnök ideküldte értem Babát, ahogy ez ilyenkor lenni szokott. Ott állt a parkoló legvégében, az autójának dőlve cigizett. Meghökkentem, mikor megpillantottam, egy pillanatra lefékeztem, majd jóval lassúbb tempóban haladtam tovább. Baba valóban óriási termetű volt, ahogy mesélték, s tényleg nem lehetett róla megállapítani, hogy férfi-e vagy nő. Mozdulatai alapján férfinak mondtam volna, ahogy vaskos teste alapján is, az arcában azonban volt valami hamisítatlanul nőies. Agresszív mozdulattal pöckölte el a csikket, rágyúrt, majd nehézkesen ellökte magát a kocsi oldalától. Igazán hozzáillő járgánya volt, egy termetes Nissan terepjáró. Maga lenne az, rivalít rám már messziről, s tüzetesen szemügyre vett résnyi szemével. Fürgén pattant be a volán mögé, még mielőtt alaposabban megfigyelhettem volna, s mozdulataival jelezte, én is csipkedhetném magam. Foghegyről kérdezgetett, míg a városban haladtunk. Mennyi ideig dolgoztam a hivatalban. Négy éve és két hónapja, válaszoltam megszeppenten. Kecsesnek nem nevezhető manőverezéssel váltogatta a sávokat, nemegyszer közel voltunk a koccanáshoz, s kapaszkodnom kellett, nehogy az ölében kössek ki. S most, hogy fel is út, le is út, mihez akarok kezdeni. Még nem volt időm eldönteni, vontam vállat, mindez nagyon hirtelenül ért. Hirtelenül, horkant fel, mikor nem ért volna hirtelenül. Ahogy kifelé haladtunk a városból, egyre agresszívabban vezetett, a kocsik messziről rebbentek tova előle, úgy nyílt szét a délutáni csúcsforgalom, akár a Vörös-tenger Mózes előtt, az autók készségesen lassítottak, lehúzódtak, csak hogy Baba, egyforma tempót diktálva, nyugodtan száguldhasson el közöttük. S azt tudom-e egyáltalán, hova megyünk, motyogta. Igen, dünnyögtem, a főnök annyit közölt velem, van egy nyaraló odalent vidéken, egy tónál... Hogy is hívják... Hogy oda... így szokta, afféle vigaszdíjként, színtiszta nagylelkűségből... Baba kurtán felhorkant, majd még jobban beletaposott a gázba. Pillanatok alatt kiértünk a városból, már sötétedett, s a forgalom jócskán alábbhagyott, amikor javasolta, álljunk meg kicsit pihenni. Jó, mondtam, s ekkor éreztem meg először a savanyú szagot. Hatalmasat csattant az ajtó, ahogy bevágta; megremegett a föld, ahogy kiugrott a kocsiból. Kiszálltam, s mellé léptem; bágyadt szürkület volt már, de most, ebben a zilált fényben mégis jobban láttam a testét. Lazán kitűrt ingje alól hosszú bőrlebenyek lógtak kifele, testét úgy borították be a bőr- és hús- nyúlványok, mintha megannyi csápja lett volna. Nadrágja szintén lenge volt, slicce lehúzva: ahogy nekitámaszkodott a kocsi oldalának, s előrehajolt, kibuggyant egyik löttyedt, csupasz heréje, lelógott egész a térdéig. Én régi jó barátja vagyok a főnöknek, mondta furcsa orrhangon, miután egyetlen szívással szinte végigszívta a cigijét, de aztán többet nem szólt, míg vissza nem szálltunk az autóba. Tekingettem szerteszét, de mindenfelé csak a borongós szürkület terpeszkedett jellegtelenül. Végtelen síkság, sivár mezők, sáros, lucskos föld. Nem jutott az eszembe a tó neve, ahova tartottunk, mintha az emlékezetemet otthagytam volna a hivatalban, az összes megdohosodott emlékemmel együtt. Baba arca egyszer csak torz mosolyba fordult, hatalmas tenyerét gyengéden a combomra helyezte. Most már nem kell félned semmitől, fordult felém, s a teste felől áramló savanyú földszag teljesen beterített és elhódított.
