Új Szó, 2010. december (63. évfolyam, 276-300. szám)
2010-12-23 / 295. szám, csütörtök
10 Karácsonyi vendég ÚJ SZÓ 2010. DECEMBER 23. www.ujszo.com Závada Pál: „Karácsonykor közös éneklésre is boldogan rászánjuk magunkat. Mindannyian muzikálisak vagyunk, az unokaöcsém remekül hegedül..." Mindig megtalálják az ünnep igazi hangját Harminckét éves, amikor megjelenik első regénye, a Kulákprés. Szociográfia után novellás- kötet: Mielőtt elsötétül. Aztán négy regényt ír. Jadviga párnája, Milota, A fényképész utókora, Idegen testünk. Közben rangos elismeréseket vesz át: József Attila-, Déry Tibor-, Krúdy Gyula-, Márai Sándor-, majd 2005-ben Kossuth-díjat. SZABÓ G. LÁSZLÓ Závada Pál. író, szerkesztő, szociológus. A regények mellett már színművek is kötődnek a nevéhez. Felolvasóestek, előadások, hangoskönyv. Legutóbb pedig: szlovák népmesék, magyarul. Elvégre szlovák családban született Tótkomlóson. Hol látta élete legelső színházi előadását? Csak azért kérdezem, hogy belássam az utat, amelyet a Nemzeti Színház megrendelésére vagy inkább drámai pályázatára megírt Magyar ünnepig megtett. Nem emlékszem a legelső előadásra. Valószínűleg nem volt jelentős élmény. Biztosan Tótkomlóshoz köt. Jártak oda társulatok, de lehetett gyerekelőadás is. Arra emlékszem, hogy volt egy csinn-bumm cirkusz, vagy esztrádműsor, és autogramot kértem Bilicsi Tivadartól és Keleti -Lászlótól, de hogy mit játszottak, nem tudom. Csak hogy tolakodtunk az aláírásért, és a húgom emlékkönyvét szorongattam a kezemben. A színház, mint olyan, középiskolás koromban lépett be az életembe. Szegedre jártam, elsőtől fogva bérletünk volt, én több előadást is megnéztem, mint ami a bérletben szerepelt. Szegeden az operatársulat volt akkor a legerősebb, Vaszy Viktor volt a karmester. Az operairodalom klasszikusait játszották nagyszerű művészekkel, Gregor József akkoriban még csak felfeltűnt egy-két darabban. Mozartot, Verdit, Puccinit tizen- négy-tizennyolc éves koromban kaptam. Utóbb jöttem rá, hogy miért szerettem jobban az operát, mint a prózai előadásokat. Mi, diákok a karzaton ültünk, ott kaptunk olcsó helyet, a prózai előadások hatóköre pedig nem jutott el odáig. Aki nem a földszinten ült, az első tíz sorban, annak nem volt teljes a prózai élmény. Az operai viszont még az emeleten is. A prózai szöveget onnan egyszerűen nem lehetett követni. Nem jutott el hozzánk. Melyik volt a legátütőbb erejű előadás, amelyre a mai napig emlékezik? Mozart Don Giovannija. Hetekig énekeltem, fütyültem a legismertebb áriát. Madách Imre Mária királynőjéből Molnár Piroskára emlékszem. Akkor volt kezdő színésznő, maga az előadás nagyon unalmas volt, Piroskát azonban megjegyeztem magamnak. Nyüván a nőiességével fogott meg, hálóingben játszott egy jelenetben. Egyszer említettem is neki, és nagyon csodálkozott, hogy erre valaki emlékezik. A fontosabb prózai előadásokat már Pécsen láttam. Oda jártam a Közgazdaságtudományi Egyetemre, azután végeztem el Budapesten a szociológiai szakot. Pécsen olyan barátokkal, főleg joghallgatókkal laktam közös albérletben, akik rendszeresen jártak statisztálni. Én is elmentem velük. Először csak valaki helyett. Betanultam a szöveget, aztán már rendszeresen. Szabadon kibe járkáltam a színpadon. Paál István rendezte a Caligulát, Holl István játszotta a címszerepet, az elég érdekes volt. A színészek homokban tiportak, mindenki dzsúdóruhát öltött. Aztán Szikom János rendezett ott. Déry Tibor Óriáscsecsemőjét állította színpadra egészen újszerűén. Két szintre és nyolc részre osztotta fel a színpadot, és mindenütt történt valami. Fent is, lent is. Új színpadi nyelvet teremtett meg, nagyon erős színészi alakításokkal. Kafka darabját, A pert Szinyei Merse Pál Majálisa ihlette díszlet előtt játszatta. Kint, a szabadban, élénkzöld dombok előtt, a bezártság hihetetlen ellentétére építve. Ott, ezen a domborzaton helyezték el az irodabútorokat. És a végén, alpakka öltönyös figurák nagy késekkel leölték Josef K.-t. Ezt írta felül aztán Kaposvár, az ottani élmények sora. Pécsről oda jártam előadásokat nézni. Többször stoppal, aztán vonattal. Pécsen, a stúdióban karnyújtásnyi távolságban játszottak tőlem a színészek, ami döbbenetes hatást váltott ki bennem, hiszen Szegeden, ahol szocializálódtam, nagy távolságban ültem a színpadtól. Kaposváron igazi tűz égett a sparheltben, és víz folyt a csapból a színpadon. Ilyet Szegeden sosem láttam. Megfordult már akkoriban a fejében, hogy jó lenne színműveket írni? Nem. Csak gyűjtöttem, kérdőívekkel jártam a falvakat. Családokhoz mentünk interjúkat készíteni. Jó iskola volt. Lazán éltem, és lelküsmeretlenül rászoktam a színházra. Rendszeresen olvastam, de nem gondoltam, hogy én ezt akarom, művelni fogom. Akkoriban szociográfus- nak készültem. írtam is már akkor, de halogattam, hogy úgy igazából eldőljön, mibe fogjak bele. Teljesen feleslegesen rengeteg interjút legépeltem, mert azt hittem, később jó lesz valamire. Sok előadást láttam, de hogy drámát írjak, az eszembe sem jutott. A szociográfia érdekelt. Igaz, az sem fordult meg a fejemben, hogy regényt írjak. Ezek- nem üyen direkt módon függenek össze. A kaposvári Oszlopos Simeon, Kiss István és Monori Lili nagyon erős alakítása után színikritikát akartam írni, de az sem ment. Lassan érő típus vagyok. Fiatal koromban nem is publikáltam. A hideg kivert volna. Nem kellett közzé- tennem a zsengéimet. Ettől megmenekültem. A Diófák tere, avagy Szólj anyádnak, jöjjön ki! ősbemutatója Szolnokon volt, 2004- ben. Ez volt ez első (groteszk) színpadi műve. Egy kisváros rendszerváltó hősének és teremtett világának tündöklése és bukása. Az első színházi felkérésem egy megbízás volt. A József Attila Színház igazgatója, Léner Péter kért meg Mikszáth Kálmán Különös házasságának színpadi adaptálására. A legeslegelső színdarabkezdeményem még ezt is megelőzte. Azt beépítettem a Milota című regényembe. Egy szlovák-magyar lakosság- cseréről szóló darabocska volt, amit a regényben megszüntetve megőriztem. Úgy szüntette meg, hogy megőrizte. Marxi kategória. Legelső darabomnak egyébként Szeretetotthon volt a címe. Megmutattam Fodor Gézának, aki kollégám volt a Holmi szerkesztőségében, ahol ma is dolgozom, és ő volt akkoriban a Katona József Színház dramaturgja, számomra a legnagyobb szellemiségek egyike. Ő szervezte a Katonában az írók Színházát, ahol felolvasások zajlottak, és kéthavonta én is sorra kerültem. Ez is élénk találkozás volt a színpadi helyzettel. Egy szünettel, kétszer háromnegyed órában egyedül a színen úgy, hogy a nézők közben ne unják el magukat, és ne menjenek haza. Meg kellett tanulni felolvasni. Ez nagyon erős kihívás volt dramaturgiailag is. Az előadóművészet kisiskoláját jártam ki. A végén ösztöndíjasa lett a Katona József Színháznak. De amit utam, nem kellett nekik. Kollégáimmal egyetemben természetesen én is szeretném, ha oda bekerülnék, és játszanék a darabomat. A regényírásban már szert tettem némi'rutinra, a darabírás egészen más. A stílust nem könnyű úgy kikísérletezni, hogy arra a rendező is rákattanjon. Ritkán van, hogy valaki azt mondja: ez engem nagyon érdekel, üljünk le, csináljunk belőle egy jó előadást. Janka estéi. Történelmi játék két részben, zenével. Negyven év (1941-1981) egy bizonyos Weiner Janka életéből. Ez is egy színházi ember ötlete volt, nekem pedig eszembe jutott, hogy van egy Janka nevű hősnőm, áld szerepel az Idegen testünkben, sőt névtelenül már A fényképész utókorában is. Hegedűs D. Géza rendezett belőle felolvasóestet, Keresztes Tamás, a Katona József Színház művésze írta hozzá a zenét, és a kart több szólamban fel is énekelte hozzá. Operai hangütés lett, ami nagyon illett a darabhoz. Lehet, hogy egyszer még igazi előadás születik belőle. Bethlen című darabját a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata mutatta be. Azt a saját szakállamra utam, Móricz Zsigmond Erdélyétől lelkesen. Gondoltam, csinálok egy jobb adaptációt, mint a Különös házasság volt, amiből hagyományos előadás született. A Bethlenen nagyon sokat dolgoztam, és nagyon megszerettem. Máté Gábor az Ódry Színpadon nagyon izgalmas előadást rendezett belőle a tanítványainak. Aztán előadták Marosvásárhelyen is, és most volt a bemutatója az Új Színházban, Gáspár Sándor címszereplésével. A Magyar ünnep Alföldi Róbert felkérésére született a Nemzeti Színház Tízparancsolat című meghívásos drámapályázatára. „Megemlékezünk a szombatról, hogy megszenteljed azt” - ez volt az indítómondat. Ezzel is nagyon sokat dolgoztam legutolsó regényemre, az Idegen testünkre támaszkodva. Ugyanis az ott szereplő figurákból indultam ki. Összeolvasztottam néhányukat, így itt kevesebben vannak. Egy éjszakai társaság révén szólalnak meg különböző helyzetek Erdély visszatérésének pillanatától egészen a háború utánig. A Jadviga párnájából előbb - Deák Krisztina rendezésében - játékfilm, majd hangoskönyv született. A játékfilmben egy rövidke jelenetben fel is tűnik, a hangoskönyvet teljes egészében ön adja. Nem nekem jutott eszembe, hogy én olvassam fel a regényt, de elhitették velem, hogy a szerző autentikus hang, ha sikeres a felolvasás. Először féltem. Szembesülni kellett az első regényemmel. Beülsz egy hangszigetelt stúdióba, ahol még az is hallatszik, ha korog a gyomrod, a rendező természetesen leállít, és újrakezdi a felvételt. Az egész anyagot hatnyolc nap alatt vettük fel, a lemez ideje 19 és fél óra. Jó kis kihívás volt, hogy hány órát tudok egyfolytában felolvasni, de belejöttem. A Harminchárom szlovák népmese hogyan született meg? Leporolt vagy újraírt? Jó ideje azon spekuláltam, mit tehetnék a magam eszközeivel, hogy behozzam a szlovák kultúrát. Nem utolsósorban azért, hogy ezt a katasztrofálisan megromlott szlovák-magyar viszonyt javítsam egy kicsit. Ha ugyanis botrány volt, mindig megtaláltak, hogy nyilatkozzak, és ebben a szerepben nem igazán éreztem otthon magam. Borzasztó kritikus voltam, főleg a magyar politikusokkal szemben, a keménykedésük gyakran kiakaszt. Ahelyett tehát, hogy ilyet mondok, olyat mondok, eldöntöttem, csináljunk inkább valami praktikusat, hasznosat. És eszembe jutott a hetvenhét magyar népmese. így született meg végül is a harminchárom szlovák. Eredeti gyűjtéseket olvastam, szlovák mesekönyveket kaptam, az interneten is válogattam, ezeket aztán lefordítottam és újraírtam. Ha valamit nem értettem, konzultáltam Deák Renátával, aki a Jadviga párnáját fordította szlovákra. Rengeteg tájnyelvi kifejezéssel találkoztam, de egy csomó szó ismerős volt Tótkomlósról. A magyar szövegnek megpróbáltam saját hangot adni, sőt belekeverni szlovák szavakat is, aminek a vége az lett, hogy én magam is megszerettem ezeket a szövegeket. Hétéves fia hogyan fogadta a papa új meséit? Miután megírtam őket, még leadás előtt felolvastam neki. Ez nagyon hasznos volt, mert ha visszakérdezett, pontosan tudtam, hogy itt valami sántít, valamit nem értett. Felhívta a figyelmemet, hogy hibáztam, valami nem világos a történetben. Egy csomó mindent ő magyarázott meg, adott ötleteket. Jancsi olvasói megjegyzéseire tudtam támaszkodni, és ez így jó volt. A bátyja már ötödikbe jár, esténként közös mesélés van. Nagyon gyakran olvasunk fel. Bibliai történeteket, görög mitológiát, Toldit, János vitézt, sőt már Arany-balladákat is. Ha jönnek, hogy olvassunk, bármikor hajlandó vagyok abbahagyni a munkát. Drukkolok, hogy ha a felénél abbahagyom, a nagyobbik a kezébe vegye és folytassa. A kicsitől ezt még nem várhatom el. Nála még korai, első osztályba jár. A karácsony milyen „menetrenddel” zajlik a családban? Megözvegyült édesapám most töltötte be a nyolcvanadik évét. Tótkomlóson lakik az élettársával. Karácsonykor mindig hazamegyünk. A szentestét Gyulán töltjük a húgoméknál. Teljes létszámban utazunk, jön a harmadik fiam is, a legnagyobb, aki huszonnyolc éves. Találkozni nagyon kellemes. Ilyenkor hosszabb beszélgetések vannak, és templomba is elmegyünk. Karácsonykor még a közös éneklésre is boldogan rászánjuk magunkat. Mindannyian muzikálisak vagyunk, az unokaöcsém ráadásul remekül hegedül. Engem meg közben kifaggatnak a munkáimról, a pesti életről, mindenféléről. Szép ünnep ez. Mindig megtaláljuk a nem formális hangját.
