Új Szó, 2010. december (63. évfolyam, 276-300. szám)

2010-12-18 / 291. szám, szombat

vww.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. DECEMBER 18. Szalon 23 kát, de éreztem, hogy ez balul is elsülhet. Az argentin hölgy­gyei akkor öt napot töltöttem, Miamiban pedig egy évig ma­radtam. Ástam medencét, pu­coltam jachtot, felújítottam egy kertet, majd találkoztam egy nagyon szimpatikus fotós sráccal, aki a szárnyai alá vett. Nyolcszáz dollárért eladtam az itthonról vitt portfoliómat, és vettem egy középkategóriást Nicont, mert vicc volt a gép, amit itthonról magammal vit­tem. A szerelemről egyébként mindketten azt hittük, futó ro­mánc volt csupán, meg sem fordult a fejünkben, hogy en­nek folytatása lehet. De a csaj nem ismert lehetetlent. Jo­gásznak tanult, bármit meg­tett, amit a fejébe vett. Folya­matosan leveleztünk, nagyon elmélyült a kapcsolatunk. Az album, amelyet kétszáz fotóval eladtam, egy ügynökség tulaj­donába került, erről háromol­dalas szerződés szólt. Ott vol­tam Amerikában, és nem tud­tam mutatni semmit, még ne­gatívokat sem. Éhen pusztu­lok, az irodátok előtt fogok megdögleni, mondtam az ügy­nökségben, album nélkül nem vagyok senki. Az údevelem ott- hagyása fejében végül odaad­ták. Eleinte mindig visszavit­tem nekik, de amikor már érez­tem, hogy jobb lesz, ha én tényleg megyek a francba, és elhúzok valahova, átvertem őket. Hamis útlevelet adtam nekik, és nem vették észre, én meg a könyvvel a kezemben beültem egy hatalmas kocsiba, amit 550 dollárért vettem, és irány Las Vegas. Egy hónapig keresztül-kasul utazgattam Amerikában, az argentin csaj meg már vállalatot vezetett, utazgatott a világban, minden­ki kézcsókkal üdvözölte.” A kocsikázás után hazajött, de nem maradt sokáig. Két hét után levél ment Dél-Ameriká- ba, hogy kimennék két hónap­ra. Gyere, várlak, jött a válasz. „Hét év lett a két hónapból. Itthon habos tortán ülhettem volna. Apám jó nevű orvos, az ő segítségével Pesten is boldo­gulhattam volna. Nekem más kellett. Itthon mindenem meg­volt. Többet akartam. A nullá­ról elindulva eljutni valahova. Pesten amatőr fotós voltam, az igazán komoly tudást, azt hit­tem, kint lehet megszerezni. Mérhetetlen kalandvágy volt bennem. Édesapám mellett a nagyszüleimet is itt hagytam. Anyámmal nem tartom a kap­csolatot. Egész életemet önál­lóan élem. Tíz-tizenkét évesen már azt csináltam, amit akar­tam. Anyám orosz, Szentpé­terváron születtem, ott éltünk a kolpinói munkásnegyedben. Tizenöt emeletes, lepukkant házak, mindenki alkoholista volt, a szétrohadt Ladánál jobb kocsit ott senki nem látott. Ha ott növök fel, lehet, hogy bör­tönbe kerülök, vagy egy geng­szterbanda tagja lennék. Apá­mat a honvédség kötelékéből küldték ki tanulni, vörös diplo­mával végzett a szentpétervári egyetemen. Nagy playboy volt, nem mondhatom, hogy szere­lemgyerek vagyok. Megszület­tem, és négyéves koromig kint éltem. Apám egy kis katonai géppel rabolt haza, anyám pe­dig egy barna Wartburggal vissza, magához. Arra emlék­szem, hogy míg apám bement a közértbe, egy nagy szőrös ember felkapott, és betuszkolt egy kocsi sötét csomagterébe. Fél évig be voltam zárva egy házba, míg aztán az apám és a nagyapám az Interpolon ke­resztül megtaláltak. Anyám akkor már egy másik magyar férfival volt, akivel most Brüsszelben élnek. Gyerek­ként nagyon szerettem őt, hat és féléves koromtól azonban apámmal és a nagyszüleim- mel éltem. Aztán jött Vica, és most ő a párom, a nagy szerel­mem. Anyámmal többször is próbáltam felvenni a kapcso­latot, de hiába, nagy az értet­lenség köztünk. Az én életem­ben ez már lezárt fejezet. Már képek sincsenek, amelyek be­villannak róla.” Az amerikai álmot egy hó­nap alatt élte meg, utána el­vágták. Durván. Amerika na­gyon kemény piac, brutális stúdiókban elképesztően te­hetséges fotósok dolgoznak, helyzetbe kerülni nagyon ne­héz. Dél-Amerika a spanyol nyelv miatt is vonzotta. „Ott még voltak telítetlen ré­giói a piacnak, mikor kimen­tem. Be tudtam küzdeni ma­gam, és jól is éltem belőle. Rögtön az első évben stúdiót nyitottunk a lánnyal, a család az egész garázst odaadta, imádták a fotóimat. Eleinte modelleket, portrékat fényké­peztem, az életünket a csaj pénzéből finanszíroztuk, a stúdiót az én keresetemből. Három évig ez ment. Utaztam, fotóztam, éltem az életem. A divatkatalógusokért jól fizet­tek. Az első évben minden szinten együtt voltam a lány­nyal. A második évben már csak barátok voltunk és mun­katársak, a harmadikban már csak a munka kötött össze ben­nünket, és váltunk, csapkod­tunk. A végén már látni sem akartuk egymást. Életveszé­lyes dolgaink voltak. A szülei­vel még azután is jó viszony­ban voltam, aztán velük is megromlott a viszonyom. Szakmailag pedig látnom kel­lett, hogy bár jó pénzeket kere­sek, a kihívások elfogytak elő­lem. És jött a pangás, a gazda­sági válság, Buenos Aires egy évre lezárt, még a cukrászdák sem nyitottak ki. A szegényne­gyedben éhen haltak az embe­rek. Az utolsó év végén azt mondtam: ami pénzem van, azt itthon befektetem, és nyi­tok egy olyan stúdiót, ahol nyugodtan dolgozhatok. Ne­gyedik éve, hogy megjöttem, Vica is akkoriban érkezett Fü­lekről, és a sors azt akarta, hogy találkozzunk. Nem is kell nekem semmi és senki más.” Mindent fotózott az elmúlt évek során. Tájakat, arcokat, városokat, zsánerképeket, mű­vészportrékat, útikönyveket, reklámkatalógusokat. „Amire az élet a leginkább al­kalmasnak tart, az a portréfotó­zás. Ez már eldőlt. Végérvénye­sen. Nincs izgalmasabb szá­momra, mint megtalálni egy ar­cot. Zenészekkel szeretek dol­gozni, őket elég könnyű meg­nyitni, velük tudok talán a leg­jobban kommunikálni. Thomas Hoffmann, Jerry Ghionis és Bruce Weber a nagy kedvence­im. És Annie Leibovitz! Ők min­den képükkel lenyűgöznek.”

Next

/
Thumbnails
Contents