Új Szó, 2010. december (63. évfolyam, 276-300. szám)
2010-12-14 / 287. szám, kedd
22 Szín folk ÚJ SZÓ 2010. DECEMBER 14. www.ujszo.com Az 1930-as években Magyarországon megindult néprajzi gyűjtői tevékenység a felvidéki magyarságra is pozitív hatást gyakorolt A Felvidék néphagyománya így kicsit zavarban vagyok, annyiféle arcot látok és annyiféle érdeklődés rejlik az arcok mögött, hogy előadásommal talán nem sikerül mindenkit egyöntetűen megfogni. TAKÁCS ANDRÁS * A felkérés úgy szólt: beszéljek a múltunkról, beszéljek arról a múltról, amelyben 1949 után, amikor a Csemadok is megalakult, elkezdtük közösségünket - politikáját, kultúráját - újjáéleszteni. Beszéljek arról, mi volt az az erő, amely bennünket 1945 után, azután a felvidéki magyarságot elnémított, némaságba szorított évek után, amikor a kulturális életünket újra kellett élesztem, és meg kellett értetni az emberekkel, hogy ha tovább akarunk élni, ha meg akarjuk tartam a nemzetiségünket, el kell felejtenünk a megalázó évek sorát, és rá kell kapcsolni az 1945-öt, az 1938-at, sőt az 1920-at megelőző magyar társadalmunkat megtartó és előbbre vivő eredményekre, időszakokra. Azért mondom ezeket a dátumokat, mert ezek egy-egy jelentős változást jelölnek a felvidéki magyarság, sőt az összma- gyarság életében. Hogyha mi azokat a pozitívumokat, amelyek ezek után a különböző időszakok után kulturális/társadal- mi életünkben megvoltak, tovább akarjuk vinni, magunkénak akarjuk minősíteni, újra a kultúra alapjául meghirdetni és művelni, akkor feltétlenül abba kell hagyni a 45—48 között okozott mindennemű fájdalom sira- tását, és elkezdeni az életet. A Csemadok létrejöttével még az előző Csehszlovák Köztársaság, illetve a Szlovák Állam ideje alatt létező magyar kulturális egyesület (SZEMKE) tevékenységét próbáltuk újraindítani, folytatni. A kezdet kezdetén tudatosítottuk és tudatosíttattuk az egész ország minden kultúra iránt érdeklődő magyarjával, hogy előzmények nélkül, múlt nélkül, a múlt ismerete és továbbvitele nélkül nincs jelen, és jövő sem lesz. S ezt sikerült megértetnünk. Én főleg a néptánchagyományok ápolásával, meg azoknak a fórumoknak a megteremtésével, amelyekkel eljutottunk oda, hogy a néptánchagyomány ápolása értékké vált, szenteltem az életemet. Előttem is megfogalmazták már, meg az én és a barátaim munkássága is bizonyította, hogy a Kárpát-medence néphagyománya egy tőről fakadt, a másságról meg annyit, hogy minden náció a maga nyelvében éli hagyományait, de a hagyománykultúra alapja, a táncmozgások alapja, a dalok tartalma stb. egységes tőről fakad, amt bizonyítja azt, hogy a Kárpátmedence minden népe évszázadokon keresztül hasonló körülmények között élte életét, a külső hatások, a politikai, a gazdasági hatások is nagyon hasonlóak voltak. így a nép lelké- ben/tudatában a táncokon, a dalokon, a meséken, a mondákon keresztül megfogalmazott kulturális megnyilvánulások megközelítően azonosak. Ebből az azonos hagyománykultúrából - a Csemadok szervezési lehetőségét maximálisan kihasználva - megindult a kultúránknak, hagyományainknak kuta- tása/feltárása/ápolása. A népdal, az irodalom vonatkozásában elődeink jóvoltából több-kevesebb írott anyaggal is találkozhattunk, rendelkeztünk, de a néptánc vonatkozásában a néptánchagyomány felkutatásának gondolata sem létezett. Az 1930-as években Magyarországon megindult néprajzi gyűjtői tevékenység a felvidéki magyarságra is pozitív hatást gyakorolt - a győri kollégisták hatása ide is eljutott (lásd Kodály Zoltán, Bartók Béla, Manga János stb. tevékenységét), de ez a szellemi kultúrának a táncon kívüli részét érintette. Hozzánk lényegében 38 után, a Magyarországon már nagy tömegeket mozgósító Gyöngyösbokréta mozgalom is csak kis szerepben jutott át. Az évente Budapesten megrendezett országos méretű bemutatóknak a Felvidékről, az alatt a pár év alatt, ami 1939 és 1944 között eltelt hét - elsősorban - nyugat-szlovákiai község lehetettrészese. A Gyöngyösbokréta központi szervezői olyan községeket kerestek fel, amelyekben élt a hagyománykultúra. így mutatkozhatott be színpadon Bart, Ga- rampáld, Izsa, Kéménd, Komá- romszentpéter, Martos, valamint Nagyhind. Ezek a községek Budapesten eljutottak egy olyan színpadra - akkor Városi Színháznak hívták, mi később Erkel Színházként ismertük -, ahol mintegy 1200 lelket számláló közönség előtt tartották a nagy- bemutatókat. Az egyes községek népművészetének színpadra állításával, azt a tájegységet is ismertették azzal az elképzeléssel, hogy a népélet hagyománya legyen újból a nemzeti kultúra központja, ettől újuljon meg, frissüljön fel a nemzet kultúrája. Sajnos, ennek a törekvésnek csak a szele jutott el hozzánk. 1950-ben, amikor újraindult a kulturális életünk, amikor már megerősödött a Csemadok szervezeti élete, mégis elkezdődött egy olyan erőteljes, a népi kultúrát felkaroló mozgalom, amely három év múlva, 1953-ban már lehetőséget kapott arra, hogy országos méretű hivatásos magyar népművészeti együttest hozzunk létre Csehszlovákiában. Olyan együttest, amilyennel mostanában is találkozhatunk, ha a Honvéd Együttes, a Magyar Állami Népi Együttes, a Szlovák Állami Népművészeti Együttes, a csehszlovák, a szovjet együttesek műsorait nézzük. Ezek voltak azok az együttestípusok, amelyek mintájára Csehszlovákiában a magyarság is létrehozta a maga mintegy 80 tagú hivatásos népművészeti együttesét, a Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttest. A NÉPEST, amely énekkarból, tánckarból, népi zenekarból állt. De nem kellett soká várni a népművészeti mozgalom kiterebélyesedésére sem, mert a meghirdetett célok, a néprajzi feltáró- és szervezőmunka eredménye alapján egymás után jöttek létre az ország magyarlakra területén azok az amatőr néptáncegyüttesek, énekkarok, hagyományőrző csoportok, amelyek segítségével 1956. december 30-án Losoncon, a városi színházteremben, már meg tudtuk szervezni az első országos seregszemlét. A rendezvény megértette velünk, szervezőkkel, hogy az ilyen fesztivál nem kőszínházban valósítható meg, példát véve a többi nagy, Csehszlovákiában más nemzetek számára megszervezett rendezvényekről - gondolok a szlovák východnái, a csehszlovák stráž- nicei stb. fesztiválokra -, mert azok már bebizonyították, hogy ez a kultúra van olyan erős, hogy tömegeket tud mozgósítani. A Csemadok elhozta az országos dal- és táncünnepélyét Zselízre, az Esterházy-kastély parkjába. Itt a Csemadok megtalálta a megfelelő területet, és 1957 nyarán az első szabadtéren rendezett ODT közönségének száma a két nap alatt meghaladta a tizennégyezret. Ezzel a rendezvénnyel a Csemadok megnyitotta a kulturális élet olyan területét, amellyel nagy tömegeket mozgósított azokban az ötvenes években, amikor sok mindennel küzdöttek az emberek: államosítás, szövetkezetesítés stb., s legkevesebbet a kultúrára gondolhattak. A hivatásos népművészeti együttest egy év után a kulturális megbízotti testület megszüntette, de a mozgalmat már nem lehetett megállítani. Ennek a mozgalomnak az egyik „termékét” itt láthatunk. Igaz, hogy az állam egy év után megszüntette a hivatásos népi együttest, de az is igaz, hogy a Pozsonyban tanuló fiatalokkal még abban az évben megszerveztük a pozsonyi magyar főiskolások és egyetemisták művészeti együttesét, amely 1955 novemberében már be is mutatkozott. Ennek a művészeti együttesnek folytatója immár 55 éve az Ifjú Szivek Magyar Dal- és Táncegyüttes - ez volt az eredeti neve - ma Magyar Táncegyüttes. A felgyújtott anyag többféle terjesztését is igényelte tőlünk, Ág Tibor ének/zenei szakelőadótól és tőlem, néptánc-szakelőadótól a Csemadok központi vezetése. A ma rögzített táncot, dalt másnapra már papírra vetett formában el kellett juttatnunk a tánccsoportokhoz, az énekkarokhoz. A felgyújtott anyag továbbadására egyrészt rendelkezésre állt a leírás, másrészt egymást érték a karnagyok, a tánccsoportvezetők, a színházi rendezők képzésére szervezett szakmai tanfolyamok. Az ötvenes évek közepére már több százra felszaporodott amatőr együttesek számára kiépítettük a bemutatkozás lehetőségét. Először voltak a helyi bemutatkozások, majd a járási, a kerületi dal- és táncünnepélyek, Csemadok-napok s végül a központi nagy fesztiválok, illetve versenyek. Ezeknek a versenyeknek az eredménye, mint a vízbe dobott kő okozta gyűrűzése, úgy terjedt, ezek kicsúcsoso- dása lett a Jókai Napok, a Kodály Napok és további kulturális seregszemlék. Az országos kulturális ünnepély (fesztivál) nagy tömegeket vonzott, Gombaszögön a 60-as évek második felében több olyan évfolyam volt, ahol a két és fél nap alatt több mint 40 ezer fizető néző volt jelen. Annyi embernek tudtuk bemutatni, milyen a magyar kultúra, megmutatni, hogy a tanítók nemcsak tanítanak, hanem van egy nagy énekkaruk, tánccsoportjuk, bemutatni, hogy van Ifjú Szivek, Szőttes, van Felvidék-szerte 35-40 tánc- együttesünk, folklórcsoportunk, gyermek-táncegyüttesünk, 15- 20 énekkarunk, amelyek országos viszonylatban is és Magyarországon is helytállnának. Gyűjtés közben a kollégákkal megállapítottuk, ha szerves részét képezi ez a hagyománykultúra a Kárpát-medence hagyományos népi kultúrájának, akkor a Magyarországon kidolgozott besorolási módszereket próbáljuk meg alkalmazni. Volt a néptánckultúra területén egy óriási egyéniség, Martin György, aki kidolgozta azt a típusrendszert, amely eredményeként megállapította, hogy a magyar néptánckultúrát három nagy egységbe: a keleti - vagy erdélyi, a középső - vagy tiszai, a nyugati - vagy dunai táncdialektusba lehet besorolni. A mi kultúránk ezen a területen Pozsonytól Losoncig a nyugati, onnan felfelé pedig a keleti, illetve a tiszaháti és a szatmári kultúra részét képezi. Fokozatosan meg tudtuk határozni, milyen értéke a hagyománykultúra annak a bizonyos területnek, amely fejlődési területhez tartozik. Kutatásaink során ennek az ismeretnek a birtokában igyekeztük a gyűjtéseket úgy rendezni, hogy nemcsak egy-egy személy hagyományát próbáltuk felgyűjte- ni, hanem az egész tájegységet, vagy a tájegység legjellegzetesebb települését, mondjuk Zse- líz alatt a Garam alsó folyásánál hagyományát, a viseletét hűen őrző Kéménd falu kultúráját gyűjtöttük fel. Igyekeztünk úgy rögzíteni a hagyománykultúrát, hogy az a tájegységet teljességében tükrözze, hogy a példa alapján az egész terület hagyományos tánc-, ének-, zenekultúrája, valamint viselete mindenki számára ismert legyen/lehes- sen. Erre nagyon jó példát láthatunk Zseh'zen az 1980-as évek elején az ONF Virágba szőtt álmok című egyik műsorában. A felsőahai Jókai Mária, aki magyar tanítóként életét a Nyitrai járásban élte le, a zoboralji magyar községekből a hagyományok legjavát kiemelve létrehozott egy egész estét betöltő műsort. Az érintett falvak folklóis csoportjaiból pedig összeállította a Párta Hagyományőrző Együttest, mely előadásában a hagyománycsokrot a közönség elé tárta. Eljutottak vele Kalocsára a Duna Menti Népek Nemzetközi Folklórfesztiváljára is, ott is és mindenütt, ahol felléptek, óriási sikert arattak. Az egységes műsoruk a népélet valamilyen jelentősebb eseményéhez, pl. az év jeles napjaihoz (karácsony, húsvét), családi ünnepekhez (névnap, lakodalom), különböző munkaalkalmakhoz (aratás, szüret) kapcsolódó szokásokra, dalokra, táncokra épült. Vegyük például a karácsonyt vagy a húsvétot - ez mindenkiben elindít valamilyen gondolatsort, ehhez kötődtek a dalok, a táncok. Vagy a családi ünnepeket: a legnagyobb ünnep a lakodalom, az egész falut megmozgatta, és ezzel megindult egy baráti/rokoni új kapcsolat kiépítése, amely a faluközösség életében nagy jelentőségű. A kalákában végzett kuko- ricafosztás, az aratás táncban, zenében, dalban mind-mind megszülte a maga sajátos kifejezési formáját, együtteseink ezeket megpróbálták újból összekötni az adott családi eseménynyel, illetve egy-egy epizódot külön kiemelve színpadi műként színpadra állítani. 25-30 év alatt sikerült bebizonyítani magunknak, meg a világnak, hogy ennek az általunk lakott területnek, a Felvidéknek is megvan a maga kulturális élete, hagyománykincse, és azt, hogy ennek a hagyománykincs- nek számunkra az önkifejezés legerősebb eszközévé kell válnia. E gyűjtések eredményeképpen kiadványok sora született. Táncvonalon mintegy 8-10 olyan terjedelmesebb könyv jelent meg, amely egy-egy területnek, pl. a Mátyusföidnek, a Csallóköznek, a Gömörnek a tánchagyományát rögzíti. Ág Tibor lejegyzett vagy húszezer dalt és zenét. Ezekből nagyon sok nyomtatásban is megjelent. Sőt, ezekből a felgyújtott anyagokból lemezeket, videokazettákat is kiadtak. Ezeket a munkákat aki akar ezzel az anyaggal foglalkozni, az beszerezheti, hozzájuthat. Színpadon is újból és újból közönség elé tárták. E tevékenység eredményeképpen a Felvidék valamikori hagyománykultúrája újból a miénk, újból azt a célt szolgálja, amiért annak idején a népdalokat, a táncokat, a zenét, a viseletét, a szokásokat megszülte, újból a miénk lett és az egységes magyar kultúrát gyarapítja. Elhangzott Zseh'zen a Kincső Néptáncegyüttes ünnepi műsora előtt ■ mWálFM Szerkeszti: Grendel Ágota. Levélcím: Színfolk, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1 ________________________________________________________________________________Telefon: 02/59 233 442, e-mail: agota.grendel@ujszo.com_________
