Új Szó, 2010. december (63. évfolyam, 276-300. szám)
2010-12-14 / 287. szám, kedd
12 Szín folk ÚJ SZÓ 2010. DECEMBER 14. www.ujszo.com „Ami nem öl meg, az erősít" alapon a negatívumokból levontuk a konzekvenciákat, a jónak, amelyből hála istennek több jutott, mindig örültünk Tizenöt éves a füleki Rakonca A „banda” gyimesit húz a füleki kultúrház emeletén. Születésnapját ünnepli a füleki Rakonca Néptáncegyüttes. Önfeledten táncoló fiatalok. A zene ütemére remeg alattunk a padlózat. PUNT1GÁN JÓZSEF „Nem gondoltuk, hogy ilyen ünnepben lesz részünk, szerény születésnapot terveztünk - meséli Varga Lia. - Azután leültem a számítógéphez, beírtam, hogy segítség kellene. Naponta érkeztek a felajánlások. Csodálatos és megható volt érezni az adakozók önzetlenségét. Mindaz, amit ma láttál, nagyrészt nekik köszönhető!” Tizenötödik születésnapját ünnepelte ä füleki Rakonca. A csoportot alapító és vezető Varga házaspárral az együttesről beszélgettünk. Percekig zúgott a vastaps a születésnapi műsor után. Nem sok helyen találkoztam a hála és a szeretet ilyen szintű kifejezésével. Örömtől sugárzott a táncosok arca, sőt a közönségé is. Mit érzetetek azokban a pillanatokban? Ez az este és ez a műsor mérföldkő volt mind a saját életünkben, mind az együttesében. Olyan pillanat, amelyből a színpadra álló hetven ember remélhetőleg még sokáig és sokszor tud erőt meríteni. Felemelő érzés volt, hogy nemcsak csoportként, hanem közösségként is helyt tudtunk állni, hiszen e négy nap során szállásadók, házigazdák, szerevezők is voltunk. Táncosaink körében, a színpadon azt éreztünk, amit vélhetően őseink éreztek egy- egy kalákában megépült új ház láttán, jelesül, hogy amit egy ember képtelen megtenni, azzal tízen könnyen megbirkóznak, s ami tíznek sem sikerül, egy jól működő közösséggel véghezvihető. Igaz, mi nem kőházat építettünk, csupán „táncházat”, de az együtt végzett munka öröme mégis hasonló érzés. A tizenöt év emlékei közül melyikre emlékeztek nagyon szívesen, s melyiket szeretnétek elfelejtem? Nincs olyan emlék, amelyet felejteni szeretnénk. Persze, ez nem azt jelenti, hogy a 15 év alatt nem értek kudarcok, csalódások. „Ami nem öl meg, az erősít” alapon a negatívumokból megpróbáltuk levonni a konzekvenciákat, a jónak, amelyből hála istennek több jutott, mindig örültünk. Számunkra nincs legkedvesebb emlék, mindig a legfrissebb a legkedvesebb. Mostanáig az a hat nap volt, amely a Septemberfest nevű montenegrói nemzetközi művészeti fesztivált idézte meg számunkra, mától fogva egy jó darabig ez a ju- büeumi műsor lesz. Ha tájainkon, de már távolabb is kimondják azt szót, hogy „Rakonca”, a többségnek Fülek és a Rakonca Néptáncegyüttes jut az eszébe. Egyébként a rakonca „a kocsin, szekéren, szánon a tengelyek ill. keresztgerendák végére szerelt rúd, amelyhez a szekér, szán oldalait támasztják, illetve felfelé álló rúd, amely - többedmagával - a magasra halmozott rakományt összetartja”. A csoport összetartó ereje ma vitathatatlan. Mikor, hogyan és miért lett Rakonca a neve? Nyilván frappáns lenne, ha azt mondanánk, hogy ez az analógia már a névválasztás során is eszünkbe jutott, de ez nem fedné a valóságot. Maga a név röviddel megalakulásunk után született, az akkor 10-12 éves rakoncátlankodó gyerekeket jellemző szójáték gyanánt. Aztán egyszer csak eltelt 15 év, s úgy jártunk, mint az a felnőtt, aki örök életére Pistike maradt: együtt nőttünk a nevünkkel, s ez ma már mindannyiunk számára evidencia. Épp oly büszkén viseli a huszonéves egyetemista, mmt a szárnyait próbálgató kisdiák. A losonci Pitypang Néptáncegyüttes füleki gimnáziumba készülő táncosai nagyobb izgalommal várják, hogy a Rakonca tagjai lehessenek, mint azt, hogy az iskolában tanulhassanak. Pedig az új tagoknak nagyon meg kell dolgozniuk azért, hogy színpadra léphessenek. Hogyan lehet Rakoncáéknál az érdeklődő táncosból színpadi szereplő? Rendszeres, kemény, kitartó munkával, de ez minden műfajban így van. Az új tagoknak a felzárkózás, a meglevő koreográfiák megtanulása többlet- munkát jelent, s az ezután következő színpadi megmutatkozás lehetőségét számos külső tényező befolyásolja. A fiúk - mint szinte minden hazai csoportban - „kihaló-félben lévő fajt” képviselnek, a lányok színpadra állításakor már jobban érvényesülhetnek a szakmai szempontok. Nálunk sosem volt tehetségvizsgához kötött tagfelvétel, aki úgy érezte, hogy csatlakozni szeretne, bármikor jöhetett. Bármüy furcsán hangzik is, számunkra a csoporton belüli munka csak másodlagosan szól a táncról. A megalakuláskor azt a célt tűztétek ki, hogy a csoportban táncoló fiatalokkal és a nagyközönséggel megismertessétek nagyszüleink hagyományos tánckultúráját. Ehhez koreográfia, viselet és tánctudás szükséges. A tánc tanításához és tanulásához hely és nyugalom, szakmai ismeret és sok-sok idő kell. Hogyan tudjátok ezt biztosítani? A helyet, mmt ahogy a biztos hátteret is, a két együttes fenntartója, munkahelyem, a füleki Iuvenes Szabadidőközpont biztosítja. Az idő olyan tényező, amelynek a mai pörgő világban, már sajnos a fiatalok is híján vannak, így mindkét csoporttal kénytelenek vagyunk heti egy próbával beérni. Komoly munkát igényel egy-egy tánctábor, hétvégi próba vagy fellépés megszervezése, hiszen az ifjúsági csoport számos tagja Fülektől több száz kilométerre tanul. Mégis évi 25-30 alkalommal lépünk színpadra, s több olyan táncosunk van, aki különféle szakmai fórumokon táncosként, zenészként vagy kézművesként továbbképezi magát. Mit hozott a csoportnak az elmúlt másfél évtized? A számok nyelvén e másfél évtized öszszegzése a következő: 147 egykori és 50 jelenlegi táncos, 396 fellépés, 7 külföldi fesztiválon való szereplés, 2 koreográfia, két országos aranysávos és egy ezüstsávos minősítés, egy nemzetközi nívódíj, a Nóg- rád Közművelődéséért Díj, valamint a Fülek Város Polgár- mestere Díjának elnyerése, közreműködés a Határtalan Palócország és a Boszorkányos Palócország című dokumentumfilmekben, valamint több hazai és magyarországi televíziós magazinműsorban. Bár kevésbé mérhető, mégis számottevő, hogy a próbateremben, fesztiválokon, versenyeken közösen eltöltött
