Új Szó, 2010. december (63. évfolyam, 276-300. szám)
2010-12-11 / 285. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2010. DECEMBER 11. www.ujszo.com 1 KORONG - 1 KÖNYV A tudományos gondolkodás piaca H. NAGY PÉTER Egyszer Nathan Myhrvold azt mondta a mesteréről, hogy több könyvet adott el a fizikáról, mint Madonna a szexről. Az összehasonlítás megállja a helyét, hiszen Stephen Hawking (természetesen ő a mester) Az idő rövid története című alapműve nemcsak megváltoztatta a bestsellerről (és az univerzumról) kialakult képünket, azt is bizonyította, hogy a tudomány eladható, ha megfelelő módon tálalják. Vagyis még a legnehezebben érthető természettudományos kérdésekről is írható olyan könyv, amely elegánsan fogalmazza meg az adott problémákat, miközben nem számolja fel azok összetettségét. Hawking valóban mestere a tudománynépszerűsítő irodalomnak, amit Az idő rövid történetének újabb kiadásai is maximálisan alátámasztanak. A cambridge-i tudós persze bizonyos szempontból nincs egyedül, s itt egy hosszú felsorolás következhetne azokról a művekről, melyek az utóbbi évtizedekben tovább gazdagították az említett műfaj hagyományát. Egy huszárvágással azonban nem ezekre utalnék a továbbiakban, hanem egy olyan filmre, amely történelmi távlatba helyezi azt a magatartásformát és gondolkodásmódot, melyre akár éppen Hawking lehet az egyik legjobb példa napjainkban. Ez a film az Agora; nézzük tehát röviden, miről is van szó. Alejandro Amenábar (rendező) alkotásának cselekményét a következőképpen foglalja össze a produkció DVD-kiadásának hátlapja: „A Római Birodalom utolsó napjaiban mindent elsöprő lázadás készül kitörni, amellyel veszélybe kerül az örök tudás fellegvára, az alexandriai Könyvtár. (...) A birodalmi központot egy éles eszű asztronómus, Hypatia (Rachel Weisz) és tanítványai hivatottak megvédeni. A feszültséggel teli cselekményt bonyolítja, hogy Hypatia két férfi, Orestes (Oscar Isaac) és hű rabszolgája, Davius (Max Minghella) szerelme között őrlődik. Az elszánt és merész nő vezette ellenállás dacára a civilizáció elérkezik a végzetéhez, és az emberiség története visszafordíthatatlanulmegváltozik.” Nagyon leegyszerűsítve tehát, és eltekintve a szerelmi konfliktustól: Hypatia az elvetemült (fanatizált) vallási ideológiák közepette megpróbálja megmenteni az alexandriai Könyvtár örökségét. Ami itt nem más, mint a tudományos gondolkodás. Hypatia ugyanis nem hajt fejet az igazolhatatlan tanok előtt, nem hódol be a fikcióra épülő hatalomnak, tántorít- hatatlanul kitart a gondolkodás szabadsága mellett. „Mindössze” arra a kérdésre keresi a választ, hogy miért nem stimmel az univerzum Ptolemaiosz-féle modellje. Valami baj van a körpályákkal? Hypatia a film végén rájön a megoldásra: igen, baj van, a bolygók ugyanis nem tökéletes kör-, hanem ellipszispályán mozognak. Az Agora tehát azzal a lehetőséggel játszik el, hogy a 4. században egy alexandriai tudósnő már rájött arra, amit majd 1609-ben Kepler számít ki és tesz közzé. A történet szépsége azonban nem pusztán ez, hanem az, ami mögötte van. Hy- patiának ugyanis ehhez a felfedezéshez el kellett vetnie a körről mint a legtökéletesebb síkbeli alakzatról szóló mítoszt. Ahogyan tehát a cselekmény szintjén elutasítja a vallási fanatizmust, úgy veti el a kör vallásos dogmáját is (hiszen a kör tökéletességét isteni eredetűnek tartották). Megjegyzendő, hogy a bolygópályák rejtélyének megoldása elképesztő szellemi teljesítmény eredménye, mert bár egyszerűnek tűnik (innen a 21. századból nézve legalábbis), még Kepler korában sem támogatta a kultúra, annyira erősen élt a kör tökéletességének elve. (Ráadásul a szabad szemmel megfigyelhető bolygók pályája alig tér el a kör alaktól.) Hypatia ide vonatkozó következtetései tehát a tudományos megközelítés igazi diadalaként értékelhetők. A film másfelől egy állandó kételyek közt őrlődő figurát mutat be, aki természetesen nem tévedhetetlen. Ám pontosan az különbözteti meg a környezetétől, hogy tanul a hibáiból, képes a tévedéseit korrigálni. Erről a magatartásról Stephen Hawking így ír Az idő rövid történetében: „Mit tegyen az ember, ha rádöbben, hogy (...) hibát követett el? Egyesek sose ismerik el tévedésüket, mindent megtesznek, hogy újabb, és esetleg egymásnak is ellentmondó érvekkel támasszák alá eredeti állításukat. (...) Mások kijelentik, hogy már eredetileg sem támogatták komolyan a helytelen nézetet, s ha mégis megtették, az csak azért történhetett, hogy rámutassanak ellentmondásos voltára. Számomra sokkal tisztábbnak és jobbnak tűnik, ha az ember nyomtatásban is elismeri, hogy tévedett.” (201.) Nos, Hy- patiától sajnos semmilyen írás nem maradt ránk, de Amenábar filmjét nézve biztosak lehetünk benne, hogy megfelelt volna a Hawking által mondottaknak. Rokon lelkek... De nem csak ebben... 1981-ben egy kozmológiai konferencia után a résztvevőket audiencián fogadta a pápa, aki azt javasolta a szakértőknek, hogy ne feszegessék az Ősrobbanás kérdését, mert az a Teremtés pillanata volt, azaz Isten műve. Hawking így emlékszik vissza az esetre: „Örültem, hogy a pápa nem tudta, miről tartottam előadást éppen ezen a konferencián - arról a lehetőségről, hogy a téridő véges ugyan, de határtalan, akkor pedig nincs kezdete, tehát a Teremtés pillanata se létezhetett.” (153.) A tudós az eset kapcsán egy igen fontos gondolatot fogalmazott meg, amelynek lényege, hogy az egyház egyszer már súlyos hibát követett el, amikor Galilei idejében törvénybe próbált iktatni egy tudományos kérdést, és kijelentette, hogy a Nap kering a Föld körül. Az ilyen jellegű tévedéseket a tudomány képes leleplezni; akkor is, ha - mint Hypatia esetében - a vallás igaz tanokként forgalmazza azokat, és megpróbálja kisajátítani a róla való beszédet. Tudomány és vallás kapcsolata számos érdekes dilemmát vet fel, melyekre most nem térnék ki, majd a sorozatban egy másik film és egy másik könyv alapján visszatérünk ezekre. Folytassuk az Agordban megformált alak egy következő adottságával. Ez első közelítésben szintén egyszerű ügynek tűnik, de nem biztos, hogy az: Hypatia nő volt... A film óhatatlanul emléket állít azoknak a tudós hölgyeknek is, akiknek élete összefonódott a tudománnyal, de tragikus körülmények között vesztették életüket, ezért nem részesülhettek méltó elismerésben. Két ilyen esetre utalnék röviden, a sokközül... Az 1920-as években Hilde Mangold bekapcsolódott az akkori időszak legjelentékenyebb embriológiai kutatásába. Különösen érzékeny ujjaival képes volt elvégezni egy hihetetlen precizitást igénylő kísérletet: egy másfél milliméter átmérőjű szalamandraembrióból kicsippentett egy tűhegynyi darabot, és átültette azt egy másik faj embriójába. Meglepő módon az embriók továbbfejlődtek, az átültetett darabkából pedig egy új test jött létre, amelynek megvolt mindene. Vagyis Mangold felfedezte azt a szövetdarabot, amely képes más sejteket rávenni arra, hogy egész testszerkezetet építsenek föl. Ezt az összes információt tartalmazó, rendkívül fontos régiót azóta is organizátornak nevezi az embriológia. Mangold meg is írta disszertációját a jelenségről, de sajnos a Nobel-díjat nem ő kapta az eredményekért. Az értekezés publikálása előtt ugyanis Hilde Mangold elhunyt: kigyulladt a konyhai olajtűzhelye. Ezért.a Nobel-díjat főnöke, a laboratórium vezetője vehette át „az organizátor s annak az embrionális fejlődésben játszott szerepe fölfedezéséért”. Az 1950-es évek elején Rosalind Franklin a King’s Collegében kezdett el dolgozni, s részt vett a korszak egyik legjelentékenyebb felfedezésében. Olyan röntgenfelvételeket sikerült készítenie a DNS molekulaszerkezetéről, amelyeken világosan látszott, hogy a DNS spirálalakú, hélix. Ő készítette azt a képet is, amelynek megtekintése után Watson és Crick elhatározták, hogy kidolgoznak egy olyan DNS-modellt, mely összeegyeztethető a röntgen szerkezetelemzés eredményeivel. A modell 1953-ban megszületett, s ezzel megválaszolhatóvá vált a biológia egyik központi kérdése: „Nem kerülte el a figyelmünket, hogy a speciális párok, melyeket feltételeztünk, másolási mechanizmust feltételeznek” - írták a szerzők a Nature folyóiratban publikált cikkükben. Megoldódott tehát az örökítőanyag rejtélye, a gének másolódási mechanizmusának mikéntje. Kilenc évvel később Watson és Crick átvehették a Nobel-díjat, s mivel időközben Rosalind Franklin rákban meghalt, a harmadik díjat egyik kollégájának ítélték (akinek módszerét a tudósnő használta). Watson azóta is emlegeti, hogy ha Rosalind élt volna, a Nobel-bizottságnak bizony nem lett volna könnyű dolga... Nos, Mangold és Franklin tehát Hypatia utódjainak tekinthetők, de bizonyos szempontból annak tekinthetők azok a tudósok is, akik - mint Hawking - elfogulatlanul kutatják a kozmosz titkait. Az idő rövid története egy kis kozmológiatörténettel indul, melyben természetesen szóba kerül az ellipszispályák leírásának háttere is (Kepler hipotézise). Hawking egy ponton hangsúlyozza, hogy miben ragadható meg a tudományos gondolkodás lényege: „Az elmélet mindaddig érvényben marad, belévetett bizalmunk mindaddig nő, amíg az új kísérletek eredményei megfelelnek az előrejelzéseknek; egyetlen, ellenkező értelmű megfigyelés után azonban kénytelenek vagyunk elvetni vagy módosítani teóriánkat.” (25.) Erre valóban nem mindenki képes, ám éppen ez viszi előre a tudományt. Ugyanakkor mindez nem jelenti azt, hogy ne volnának olyan elméletek, amelyek biztos tudásról adnak számot. Az ellipszis- pályák hipotézise például kiállta az idő próbáját, jól illeszkedik a megfigyelésekhez. Ha továbbolvassuk Az idő rövid történetét, szembetűnővé válik egy további lényeges mozzanat. Sokan gondolják azt a tudományról, hogy mivel emberek „csinálják”, ezért ugyanúgy működik, mint bármi más a kultúrában. Holott ebből inkább az következik, hogy a tudomány eredményei nincsenek kőtáblába vésve, kismillió ellenőrzésen mennek keresztül, illetve az, hogy ha valamit az egyik tudós nem fedez fel, megteszi azt egy másik. Minderre Hawking könyve nem csak tematikus példák sokaságát hozza, hanem összefügg magának a műnek a kiadástörténetével is. Nevezetesen azzal, hogy Az idő rövid története folyamatosan kész megújulni: az utóbbi években felújított és átdolgozott változata készült el (hiszen a fekete lyukak fizikája vagy a húrelmélet stb. dinamizálódó területek), majd megjelent illusztrált kiadása is, mely ragyogó képanyaggal szemlélteti a szövegben foglaltakat, s remekül követi a kultúra számos területét érintő vizuali- tás térnyerését is. (Ami persze tovább növeli az esélyét annak, hogy Hawking kiváló teljesítménye még több helyre juthasson el, és többszörösen lekörözhesse Madonnát.) Valószínűleg az eddigiekből kiderült, hogy senkit nem beszélnék le arról, hogy megtekintse az Agora című filmet, és hogy olvassa el újra Az idő rövid történetét. Nem állítom, hogy az egyik nélkül a másik érthetetlen, de érdemes eljátszanunk azzal a lehetőséggel, hogyha Hawking- gal együttgondolkodhatunkma, azt többek között a Hypatia- szerű elméknek köszönhetjük. Az a minimum tehát, hogy ezt észben tartjuk, amikor azzal szembesülünk nap mint nap, hogy a tudomány megint diadalt aratott...
