Új Szó, 2010. november (63. évfolyam, 252-275. szám)
2010-11-18 / 265. szám, csütörtök
www.ujszo.com UJSZÓ 2010. NOVEMBER 18. Vélemény És háttér 5 ______ TALLÓZÓ KRÓNIKA Ismét törvénytelennek ítélte a Kolozs megyei törvényszék az aranyosgyéresi önkormányzat két évvel eze- zelőtti határozatát, amelynek értelmében a helységnévtáblán a város nevét a román nyelv mellett magyarul is kiírták. A helyi tanács akkor annak ellenére döntött a többnyelvű feliratozásról, hogy a helyi magyarság számaránya nem haladja meg még a 8 százalékot sem. Abszurdnak nevezte a bírósági döntést Máté András Kolozs megyei parlamenti képviselő. Ha az önkormányzat úgy döntött, hogy kifüggeszti a többnyelvű helységnévtáblát, akkor azt nem írhatja felül a bíróság, a törvény ugyanis ezt nem tiltja - hangsúlyozta. A megyei ön- kormányzat várhatóan fellebbez a döntés ellen. (MTI)- Szlovákiába érkezik Sherlock Holmes felügyelő, hogy segítsen megtalálni azt a jelöltet a főügyészi posztra, aki mind a négy koalíciós pártnak megfelel. (Peter Gossányi karikatúrája) lrak tele van politikai taposóaknákkal, amelyek akármikor „felrobbanthatják“ az országot Vissza a tubusba Megállapodás jött létre a múlt héten a hatalom megosztásáról Irakban: több mint nyolc hónappal a március eleji parlamenti választások után megalakulhat az új kormány. Ennek az lenne a feladata, hogy visszanyomja a fogpasztát a tubusba. AAAL1NÁK ISTVÁN Vagyis: megfékezze a kiújult erőszakot, amely a leglátványosabban a keresztények elleni rendkívül véres merényletekben nyilvánult meg. Ezeket az al-Kai- da számlájára írják, de Irakban semmit sem lehet készpénznek venni. A megállapodás csak az első pillantásra látszik egyszerűnek, valójában jelentős és többszörösen áttételes kompromisszumok eredménye. Tekintettel arra, hogy az alkunak vannak nagy nyertesei és vesztesei, megfigyelők azt sem zárják ki, hogy ismét kiújulhat a síita-szunnita felekezeti konfliktus, amely 2006-2007-ben a polgárháború szélére sodorta az országot. Iraki elemzők két dolgot vesznek biztosra. Az egyik: a hatalommegosztási megállapodás az USA és Irán közötti hallgatólagos egyezség eredménye. Az USA - amely kivonta harcoló alakulatait az országból s „csak” 50 ezer tanácsadót-kiképzőt hagyott ott - tagadja, hogy nagyon beleszólt volna a dolgokba, Irán nem annyira. A másik: az iráni érdekek figyelembe vétele nélkül Irakban nem lehet zöld ágra vergődni. S mivel az a Máliki lesz továbbra is a kormányfő, akit csak Irán támogatott, a többi szomszéd nem - például a szaúdiak nagyon ellene voltak -, az egyik legfontosabb következtetés az, hogy az iraki politikai belharcok egyik legnagyobb nyertese a síita Irán. A Szaddám-rezsim idején a kisebbségben lévő szunniták (a lakosság 30-35%-a) töltötték be a vezető posztokat, a többségi síiták elnyomva érezték magukat. Az amerikaiak bevonulása után fordult a kocka, a síiták vették át a hatalmat. A térségben Iránt leszámítva mindenütt a szunniták vannak hatalmon. Az egyik fő ütközet Ijád Allávi egykori és Núri al-Máliki eddigi kormányfő között zajlott. Az Allávi vezette Iraki Blokk szoros győzelmet aratott (91 mandátum), a Máliki vezette tömörülés, a Jogállami Szövetség (89) a második lett, a harmadik a síita Iraki Nemzeti Szövetség (70), a negyedikek pedig a kurdok lettek. Allávi pártja felekezet feletti, de a hangadók a radikális szunniták. De hiába győzött, nem alakíthat kormányt, mert Málikinak októberben sikerült megalkudnia a 3. helyen végzett pártszövetséggel. Amit a kispadra ültetetett szunniták kapnak: övék a parlamenti elnöki poszt. Személyesen Allá- vinak pedig létrehoznak egy új tisztséget, az állítólag végrehajtói hatalommal is felruházandó, biztonsági kérdésekkel foglalkozó különleges tanácsot fogja vezetni. Magyarán: eleve kódolva van az Allávi és Máliki közötti konfliktus, ha ez utóbbi csak statisztaszerepet szán az előbbinek. Fontos lehet, hogy egyébként is nagyon utálják egymást. Tehát van egy síita kormányfő és egy szunnita házelnök, aki nem sok politikai vizet zavar. A harmadik vezető poszt a kurdo- ké, továbbra is Dzsalal Talabani az államfő. De nem ő a kurdok erős embere, hanem Maszúd Barzani, a kurd régió elnöke. A Szaddám által elnyomott - és mérges gázokkal irtott - északi kurdok amerikai nyomásra ugyanis jelentős autonóm jogokat kaptak az iraki államon belül, még külön elnökük is van. Elég különleges helyzet állt elő: két kurd elnök van, egy nagy, az országos államfő, és egy kicsi, a kurd régióé. De a kicsi erősebb, mint a nagy: a választásokon Talabani pártja meggyengült, Bar- zanié megerősödött. Barzani pedig még nagyobb függetlenséget akar a régiónak, egyebek mellett autonóm státust a kurd katonaságnak (a híres pesmergáknak), amire a központi hatalom nem hajlandó. Ez egy újabb taposóakna, mely felrobbanthatja az iraki államot. És ebbe már Törökország is beleszólna a saját kurdjai miatt, amitől főhetne a NATO (és az EU) feje. KOMMENTÁR Főügyész keringő KOCUR LÁSZLÓ Közeledünk a főügyészjelölt-állítás újabb határidejéhez. Az igazságügyi szféra e kulcsszereplőjének megválasztása az ideális állapottól eltérően sosem volt - sosem lehetett - apolitikus, hisz azt a képviselők választják. A főügyészválasztás nem olyan attraktív téma, mint a területi labdarúgó bajnokság, vagy a Megasztár/X-Fak- tor (a nem kívánt törlendő), ráadásul csak hétévente kerül rá sor, a kormánykoalíció csetlése-botlása miatt azonban hazánkban a közbeszéd részévé vált. Azt persze a köz nem tudhatja, hogy a politikában megőszült Mikuláš Dzurinda presztízsizmozásának lehetünk- e szemtanúi, aki akár a koalíciós egység megrezegtetése árán is meg akarja mutatni, hogy ki osztja a lapokat, vagy egyéb, pragmatikus szempontja is van annak, hogy a saját jelöltjét szeretné látni ezen a poszton. Miközben az SDKUjelöltjénekpozícióját erősíti annak a ténynek a lebegtetése is, hogy a párt egy része számára a jelenlegi főügyész, DobroslavTrnka személye is elfogadható. Tegnap, mikor mindenki a nemzeti ünnep koszorúzással teljes, bágyadt hirtelenségére számított, felperegtek az események főügyészfronton. Kiderült, a koalíció képviselői mégsem vasárnap, hanem már szombaton tárgyalnak a közös jelölt személyéről. Dob- roslav Tmka nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy a politikai életben folytatja pályafutását. Štefan Harabin miniszter-bíró hatalmi ágak közti szlalomját látva ezen már nem is lepődik meg senki, ám politikai pályára lépni csak abban a pártban lehet, ahol erre van fogadókészség. Őt pedig egyelőre egy párt vállalta fel hivatalosan: Robert Ficóé. S még mielőtt a koalíciós színfalak mögül kiszivárgottvolna, hogy Szabó József is újra játékba kerülhet, Ondrej Dostál igyekezett oktatni a nagyokat. A Most-Híd frakciójában politizáló OKS-es honatya kifogásolta, hogy a koalíciós egyeztetésekről csak a sajtóból értesülnek, majd, miután megegyeztek, a nagyok automatikusan elvárják tőlük, hogy erre ők is rábólintsanak. Jozef Kandera nem az OKS jelöltje - tette hozzá Dostál vészjóslóan. Ezek után várhatjuk, mikor közli Igor Matovič, hogy az Egyszerű Embereké sem... Miközben a főügyészválasztás folyamatának kezdete óta az SaS, a KDH és a Most-Híd úgy húzza elő az újabb és újabb jelöltek nevét a kalapból, mint bűvész a nyulat. A sok - vélt és valós - érdek között pedig elveszni látszik a legfontosabb szempont: az, hogy a főügyészi posztot alkalmas szakember tölthesse be. TALLÓZÓ ÚJ MAGYAR SZÓ Kiknek szánják a magyar politikai akarat jelenlegi szóvivői azt a bizonyos autonómiát, ha ezután gyorsított eljárással százezrek hagyhatják el Erdélyt? - teszi fel a kérdést a bukaresti Új Magyar Szó szerdai számában Cs. Gyimesi Éva. A romániai magyar irodalomtörténész emlékeztet: a az erdélyi magyar politikai elit programjában kezdettől fogva szerepelt az autonómia elérése. Az autonómia, az önkormányzatiság feltétele viszont az öngondoskodó, a helyi közéletkérdései iránt érdeklődő polgárság. A szerző szerint az erdélyi magyar intézmények többsége még mindig a magyar- országi adófizetőktől származó támogatásokból tartja fenn magát, így tehát nem beszélhetünk döntéseik méltóságáról sem. „De lehet-e magyar állampolgárként igazi - felelős, önálló, adózó - polgár az a fiatalember, aki itt, a szülőföldjén még nemigen tanulhatott a döntési jogkörével bölcsen élő polgár modelljéből, mert szülei közt is kivételes az ilyen ember?” - teszi fel a kérdést a szerző, aki szerint az anyaországba áttelepülők - továbbra is élve a kedvezményekkel - kárát is láthatják az önállóság hiányának. (MTI) KÉZ,IRAT Gyomorrontás MIKLÓSI PÉTER A civü szféra ziláltsága láttán van politikai-közéleti gyomorrontásom. Mert hiába volt épp a civil szféra a rendszerváltás egyik legnagyobb ígérete, időközben megette azt a rák minálunk. ’89 novemberét követően (amikor is a kommunizmusnak a saját társadalmi impotenciája lett a gyilkosa és szépen, kulturáltan átadta a hatalmat), a magam részéről, a civilek elsúlytalanodását nagyon szomorú dolognak tartom. Ugyanis szívesen élnék egy olyan országban, ahol erős, izmos, tényleges civil szervezetek sora virágzik, ellene tartva a politika mihaszna s mindenre rátenyerelő törekvéseinek. Ezzel élénkítve nálunk is a világ szerencsésebb tájain jól bevált szemléletet, hogy a dolgok menete - bármennyire is szeretnék elhitetni velünk - nem fehér és fekete, hanem ezerszínű, értelmes és szép. Meg hogy mi mindannyian igenis tehetünk érte, hogy még ilyenebb legyen. Jómagam bizony fontosabbnak tartom egy társadalom'normális működése szempontjából a civil szervezetek megbízható tevékenykedését, mint (szlovákiai magyarként például) azt, hogy éppenséggel hány emkápés vagy hány hidas polgármester dirigál nekünk. Vagy hogy hány párt van a parlamentben. Most sem vádaskodom, egyszerűen csak azon szomorko- dom, hogy az eltelt bő húsz év alatt mennyire pályán kívülre sodoródott a civil szféra. Persze, az eredendő bűnt valószínűleg azok a nyilván jó szándékú politikusok követték el, akik a rendszerváltást követő első idők hevében azt javasolták, kapjanak a civil szervezetek pénzbeli támogatást az államtól. Ez önmagában üdvözlendő eszme volt ugyan, pusztán épp a kivitelezésbe csúszott némi hiba. Azok az egyesületek, szervezetek, alapítványok, amelyek ama forrongó hónapokban jöttek létre (nyilván nemcsak én emlékszem azokra a lázas időkre), még valóban civil szervezetek voltak. Az egyik az utcáját akarta fásítani, a másik a helyi hagyományokat őrizte volna, a harmadik azonos betegségben szenvedőket gyűjtötte egybe. Közös jellemzőjükként a tagjaik önkéntesek voltak, azért jöttek össze, mert valamiért fontosnak tartották ezt a dolgot. Amit persze szabad idejükben, bérmentve műveltek. De aztán, ahogy megjelent a pénz a színen, az történt, hogy elöntötte az országot sok ezer sosemvolt civil szervezet. Szép hányaduk tényleg csupán papíron létezett, s kizárólag alapítóik megélhetését voltak hivatva biztosítani. Igaz, a többség valóságos tömörülés (volt), csak épp az igazándi civil szervezetekhez van/volt kevés közük. Állami intézmények, iskolák, üzemek által létrehozott álcivil szervezetek ezek egyszerűen azért, hogy a szűkös állami támogatást kipótolhassák valamivel, elszíva levegőt és erőt a valóságos civü szervezetektől. A valós civü szférára ekkor rátelepedett a politika az ő pénzosztó mechanizmusával: jöttek a leva- jazott pályázatok, a haverok, a rengeteg hanta. Eleinte persze még óvatosan, később aztán egyre vakmerőbben, nyíltabban, hogy fokozatosan büszkén vállalt politikai kliensrendszerré silá- nyosodjék az egész. Mindeközben az történt, ami ebben a végleg elfuserált ügyben történhetett. Zsűrik, kuratóriumok, bizottságok alakulgattak, ahová többnyire a „hivatásos civüek“ kerültek; azok, akik megélhetésüket régóta ezen a területen gründolták. Azt pedig külön élvezték, hogy a politfáraók szolgáinak tisztében hatóságként működhettek. Mindmáig. A pályázók zömét mondvacsinált formai okokból utasították el, ítélethozataluk legfőbb kritériumai, például, azok voltak, látható-e a pecsét széle a beadványokon vagy sem, az általuk vizslatott kérelmen egymás alatt van-e két számsor, vagy nem... Ahelyett, hogy azt néznék, nézték volna: mit csinál a valóságban egy-egy civil szervezet. Ne higgyék, nem szidok én senkit, egyszerűen csak szomorko- dom, mert, sajnos, a politikát már ebből sem lehet kilúgozni. A civil szféra kispályán majmolja a politika ostoba játékait; cserébe, saját örömére, kioszthat magának egy kis pénzt is. A bökkenő csupán annyi, hogy mindeközben, jó húsz évvel a ’89-es rendszerváltás után, az igazi civilek végleg eltűnnek a szemünk elől. Civilként legföljebb marad a prózai kérdés: lehet-e búsba küldve táncolni?
