Új Szó, 2010. november (63. évfolyam, 252-275. szám)
2010-11-13 / 262. szám, szombat
www.ujszo.com UJSZO 2010. NOVEMBER 13. Szalon 13 Bohumil Hrabal egykori törzshelyén Arany-e még a Tigris? SZABÓ G. LÁSZLÓ Arany, hát hogyne lenne arany?!, mordul rám Prága belvárosának legendás sörözőjében, Bohumil Hrabal törzshelyén a hatvan felé közeledő pincér. És körbemutat: Hát változott itt valami?, kérdezi számomra érthetetlen dühvei, s még mielőtt körülnéznék, tekintetével szinte betol a kocsma belső zugába, ahol Bohoušek, az író túlságosan zajos magányban ült egykor. Nyitás után fél órával minden hely foglalt, csehek és külföldiek lepték el a helyet, jön ide boldog és boldogtalan, jön, aki komolyan gondolja, és tényleg sörözni akar, ráérősen, hosszasan, de jön olyan is, akit csak a hely szelleme izgat, s ahhoz kér egy korsó aranyszínű, habos nedűt. Hosszú tölgyfa asztalok mellett hangosan iszogat a nép, s mire kiürül a korsó, már ott is a következő. Ember legyen a talpán, aki mindjárt az első után képes azt mondani, hogy köszönöm, elég volt, befejeztem. Szemfüles pincérek, méghozzá nem éppen mai legények lesik a vendégek poharát, időben kell jeleznie annak, aki egyszer csak fizetni akar. Állok a hrabali „oltárfal” előtt. Képek a falon, odébb egy jókora szarvas agancsa, ennek vajon mi köze lehetett Bohoušekhez? A mogorva pincértől azonban meg sem kérdezem, a relikvia titka így aztán ismeretlen marad előttem. Az asztal mellett most még senki sem ül, a szent helyre, Hrabal úr helyére egyébként sem számíthat senki, próbálja csak valaki, egy tudatlan vendég elfoglalni, a pincérek valamelyike azonnal kipenderíti. Még mindig a hátsó zúg, de már a szomszédos asztal. Négyfős társaság, az író baráti köre. Egyetlen ismerős a csapatban: Ivó Krobot, a Hrabal- szakos prágai színházi rendező, az Őfelsége pincére voltam többszöri megálmodója. Minden héten összejön a csapat, hatan-heten biztosan vannak. Köztük Tomáš Mazal, Hrabal egykori udvari fotósa, kebelbarátja, utolsó éveinek közvetlen szemtanúja, aki könyvet írt nemrég az Arany Tigris legendás alakjáról. Nagy beszélgetések és mély hallgatások színhelye ma is ez a hátsó traktus, sörcimborák temploma, ahol a foci, a politika, de még Erósz is vissza-visszatérő téma. Most éppen Formant emlegeti az egyik úr, filozófus vagy nyugalmazott egyetemi tanár is lehetne, biztos forrásból tudja, hogy pár hét múlva ismét Prágába jön az Oscar-díjas amerikai cseh, akit Hrabal is szeretett. Főleg a Száll a kakukk fészkére miatt, amellyel szerinte az egész világnak üzént, és mert a film is, akárcsak a könyv, a megalázónak, a megbántottak oldalán áll. És bírta, nagyon bírta Jack Nicholsont, kitűnő színésznek nevezte, s ő már csak tudta, hiszen a nymburki színházban ő maga, Bohoušek is játszott egyszer, méghozzá Don Jüant egy Goldoni- darabban. Hrabal helye ugyan üres, de a szelleme mégis betölti a teret. Két lépéssel odébb németek és lengyelek rendelnek, majd szlovák és magyar szavak is megütik a fülemet. A csapos egy percre sem pihenhet, a pincérek itt valóban kilométereket tesznek meg. Szusszanni zárásig nincs is idejük, csuklójuk mégsem dagad a súlyos kriglik alatt. Emberek beszédei. Ez volt a címe Hrabal első karcolatgyűjteményének. Negyvennégy éves volt, amikor a könyv megjelent. Az Arany Tigrisbe is elsősorban ezért járt. Hallgatózni. Gyűjtögetni. Fejben jegyzetelni. Emberek beszédeit lopni. A sör elengedhetetlen tartozéka volt ennek. Egyszer „fájdalomcsillapítója”, máskor „örömfokozója”. Kérdezem a pincért, aki éveken át kiszolgálta, hány korsóval tudott meginni Hrabal úr egy elnyújtott délutánon. Rám ripakodik a fehér inges: „Csak nem képzeli, hogy elárulom?!” Mintha orvostól kérdeztem volna egy távoli ismerősöm régóta titkolt diagnózisát... Kemény, szinte harapható habfelhők a párától gyöngyöző korsókban. Nézem a csapos kezét, ahogy hosszú évek alatt rögzült mozdulatsorokkal végzi dolgát, s ahogy segítői a felszabadultan iszogató, majd egymást váltó vendégeket figyelik. Hordószámra fogy a pilseni, korsója 38 cseh korona, ám aligha törődik az árával, aki ezt a helyet választja. Husova 228/17, Praha 1. Ez a sörivók legendás óvárosi tanyája. Rövid, sötét folyosó vezet be az utcáról, annak, aki váratlanul vetődik ide, már ez is gyanús. Nem tudja, hol köt ki, egy szenespincében vagy egy lepukkant csehóban. Bent, a boltívek alatt aztán rögtön fennakad a szeme. Hangulatos, tiszta helyen találja magát, ahol étlapot ugyan nem tesznek elé, de ha éhes, mégsem kell korgó gyomorral múlatni az idejét. Sörsajtból, burgonyás bundába forgatott sertésbordából mindig van elég. S ha még szerencsés is az illető, éppen ott foglalhat helyet, annál az asztalnál, ahol egykor Václav Havel szórakoztatta tengerentúli jó barátját, Bili Clintont, az Egyesült Államok remek szaxofonosát, aki nem mellesleg elnökként is ügyesen fújta. De vissza Hrabalhoz! A sörhöz, amelynek habját a felvert tejszínhez és a hűsítő pudinghoz hasonlította. „Gyerekkoromban apám, a nymburki sörgyár gondnoka gyakran vitt magával a környékbeli vendéglőkbe - mesélte. - Amíg ő a kocsmá- rosokkal tárgyalt, én ott ültem egymagámban az asztalnál, és ittam a sok limonádét. De amikor már su- hanc voltam, tíz sört is felhajtottam. A barátaink mindig vendéglősök voltak... ők hozzánk jöttek látogatóba, mi pedig ha ráértünk, a vendéglőket jártuk. .. tehát kiskoromtól fogva ismerem ezt a világot.” Tíznél is több éve már, hogy Bohumil Hrabal elment. A nymburki sörgyárban réztábla őrzi az emlékét, az Árany Tigrisben üresen őrzik a helyét, mintha halála óta arra várnának, hogy bármelyik percben betoppanhat. Amíg idejárt, mindenki tudta, hogy megszólítani csak akkor lehet, ha ő maga már szólt az illetőhöz. Ha jó kedve volt, tréfát űzött a vendégekből. Elkérte a kis sámliját, és vécés bácsiként odaült a mosdó bejárata elé. Ott ücsörgött némi apróra várva, amíg el nem unta magát. Máskor, ha bal lábbal kelt, vagy testi kínok gyötörték, durván befelelt bárkinek. Egyszer e§y jugoszláv hölgyet sértett meg. Épp a fordítója kedvesét. A hölgy valami olyat kért, ami az itallapon nem szerepelt. Újra és újra csak azt ismételgette, hogy ő limonádét szeretne, ám a pincér a fejét rázta. Mire Hrabal agyát elöntötte a vér, és rá ripakodott: „Ha olyan nagyon szomjas vagy, menj ki az utcára, ott a tűzcsap, húzd rá a szádat!” Mivel Jirí Menzel - aki Hrabal több novelláját vitte filmre - sem szereti a sört, az Arany Tigris küszöbét mindössze egyszer lépte át. Vagy a söröző bejáratáig kísérte az írót, vagy ott várt rá, és mentek tovább. Azt az egy délutánt, amelyet a vendéglő falai között töltött vele megbeszélés címén, azzal tette emlékezetessé, hogy amíg az író a sörét iszogatta, addig ő a teáját kortyolgatta. Miközben Hrabal végig úgy viselkedett, mintha nem is ismernék egymást. Szégyellte teázó barátját. „Nem vagyok szentimentális - mondja a rendező. - Magamtól nem mennék be a Tigrisbe, hogy csak egy pillantást vethessek Hrabal úr kihűlt helyére. Inkább akkor Kerszkóban néznék szét, az ottani háza körül.” De hogy választ adjak a cikk elején feltett kérdésre: Árany-e még a Tigris? Amíg a söre arany, addig a hely is az. Főleg Bohumil Hrabal „társaságában”, aki e rövid kérdésre ízesebb választ adna. „Kurva fix, hát miért is változna?” És köpne egy nagyot.
