Új Szó, 2010. november (63. évfolyam, 252-275. szám)

2010-11-13 / 262. szám, szombat

Oláh Csaba felvételei r 10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2010. NOVEMBER 13. www.ujszo.com Hajdú Zoltán Miklós: „A Fehér tenyérrel vagy húsz díjat nyertünk a világban. Az én testvérem ugyanis egy zseni. Rögtön tudta, hogy ebből játékfilmet kell forgatni..." Tornász volt, edző lett, de már színészként jegyzik Paródiákkal szórakoztatta a környezetét Debrecen­ben. Élvezte, hogy kacag­nak rajta. Akkor már torná­zott. Hajdú Zoltán Miklós rangos versenyeket nyert. Itthon is, külföldön is. SZABÓ G. LÁSZLÓ Aztán edző lett Kanadában, majd jött a Fehér tenyér. Megkapta a főszerepet bátyja, Hajdú Sza­bolcs filmjében. Díjeső a világ leg­rangosabb fesztiváljain. Ö már ak­kor Las Vegasban él. Megbecsült tagja a Cirque du Soleilnek. Három éven át ezerszer csinálja ugyanazt. Salto mortaléval ugrik egy másik életformába. Eltéríti a cannes-i mustra. Hajdú Zoltán Miklós, vagy ahogy mindenki hívja: Uldi ma már színészi babérokra vágyik. Mi történt tavaly Cannes-ban? Fürdőit a sikerben, a sok gratu­lációtól vörös volt a tenyere. És? A producerek találkozóján ott volt a flamand rendezőnő, Caroline Strubbe férje is, látta a Fehér tenye­ret. DVD-n hazavitte, és megmutat­ta a feleségének. De csak hónapok­kal később, amikor mozis teadél­utánt tartottak. Caroline akkortájt már a szereplőválogatásnál tartott. Készülő filmjébe, az Elveszett sze­mélyek körzetébe keresett egy oda­illő fazont. Meglátott a Fehér te­nyérben, és azt mondta: „Ez a szí­nész kell nekem!” Szerelem első látásra? A karakterem tetszett meg neki. Azt hitte, színész vagyok. Játszot­tam már reklámfilmekben is régen, de moziban ez volt az első filmem. Szabolcs rendezése. Akkoriban hagytam abba a cirkuszt Las Vegas­ban, amikor megtalált. A magam ura akartam lenni. Belefáradtam a sok előadásba. De mondhatjuk azt is, hogy kiégtem. Elég volt. Napon­ta két előadás összesen négyezer néző előtt, három éven át. Nem fájt a szívem, amikor kiléptem. Meddig nem? Csak a kezemnek volt furcsa. Az első hónapokban többször is arra ébredtem, hogy szorítom a köte­let, végzem a megszokott mozdu­latokat, ugrok, lógok, nyomom a komputer gombját, mert saját ma­gamat irányítottam. Az agyam nem akart felejteni. Pontról pont­ra bennem volt a koreográfia. De már elmúlt. Vége. Lezártam ezt az időszakot. Három gyerek mellett nem akartam tovább csinálni. Ve­szélyes is volt. A monotonitás meg­öli az ember kedvét. Ezer fellépés után elmúlik az izgalom. Már semmi sem motivál. A fásultság pedig könnyen veszélybe sodor­hat. Ha elszakad a kábel, megha­lok. Aki harminc méteres magas­ságból leesik, nem éli túl. Volt olyan pillanat, amikor megijedt, hogy ennyi volt, vége? Egyszer majdnem meghaltam. Befagyott a komputer. Már biztos talajon álltam, a megadott jelre ki kellett biztosítanom magam. Csak éppen hiba történt a számí­tásban. Nem kapcsolták össze a kifutószínpadot a jelenetbelivel. Szakadék tátongott a kettő kö­zött, és én majdnem beleléptem. Végzetes lett volna. Hogyan tudott megállni? A fülembe ordították, hogy stop, stop! A színpadmester észrevette, ne Strubbe rendezése. Hány pró­bafelvétel után kapta meg a film­beli mérnök szerepét, aki mun­kája során különös érzelmi ka­landba keveredik? Nagyon sokszor voltam Belgi­umban. Először baltát adtak a ke­zembe, hogy lássák, mekkora energiával aprítom fel a fát. Elég érdekes improvizációs feladat volt. Caroline és a félje, mivel minden az ő házuk udvarán zajlott, ezután arra voltak kíváncsiak, hogyan tu­dom transzformálni az érzései­met. Miközben aprítottam a fát, de mint egy állat, leszakadt az órám. Véletlenül. És ez volt az a pillanat, amely megváltoztatta az arcomat. Ez vitt tovább egy szomorú törté­net felé, míg egy adott jelre telje­sen megnyugodtam. Bár a filmbeli férfi egy házaspár életébe csöppen bele, a szerelmi vágy is megjelenik a vásznon, az érzelmi háromszög azonban nem a szokásos formá­ban válik láthatóvá. Színészileg, a Fehér tenyérhez képest, mennyire vitte előre az Elveszett személyek körzete? A Fehér tenyér, akárhogy nézem is, egyfajta improvizációs sorozat volt. Nem olvastam el a forgató- könyvet, Szabolcs nem engedte. így akarta elérni, hogy minden jelenet spontán szülessen meg. Mindig az­nap tudtam meg, hogy mit kell csi­nálnom. Caroline révén másfél évem volt a felkészülésre. Miután megismert, nagyon sokat változta­tott a már megírt karakteren. Olyan kapcsolat alakult ki köztünk, hogy együtt dolgoztuk ki a szerepet. Caroline, akárcsak Robert Lepage, minden ötletemre nyitott volt, de mert pontosan érezte, miből volt sok, miből kevés, finoman irányí­tott. Úgy álltam előtte, mint tavasz- szal a fa. Szépen megmetszett, mie­lőtt forgatni kezdtünk volna. Át is alakultam szerepjátszás közben, a saját személyiségemet annyira hát­térbe szorítottam, hogy el is bizony­talanodtam egy kicsit. Egyszer csak nem tudtam, ki vagyok. A végén azonban olyan jól jöttem ki a dol­gokból, hogy a Variety kritikusa ki­emelte a játékomat. Genfben, Cannes-ban és San Jóséban pedig díjazták a filmet. És most minden jel arra utal, hogy a történet folytatódik. Caroline már tudja, mi követke­zik. Színészileg nagyon izgalmas helyzetek előtt állok. Apaként sem unatkozhat, hi­szen három fia várja vissza Las Vegasba. Kétéves a legkisebb, négy lesz a középső, hat a legidősebb. Kint szü­lettek mind a hárman, méghozzá olyan nevekkel, hogy Tas, Huba, Töhötöm. Nem érdekel, hogy nehe­zen tudják kimondani az amerikai­ak. Majd megtanulják. Ha meg nem, az ő bajuk. Nekem az a fon­tos, hogy a gyerekek tudják, hova tartoznak. Még akkor is, ha kettős állampolgárságúak. Debrecenből Las Vegasba. Hogy lesz ebből egy világ? Úgy, hogy minden évben hazajá­runk. A gyerekek itthon nyaralnak. Ismerik a rokonaikat, pedig nagy a család. Erős kapcsolatban lesznek, ebben biztos vagyok. Nem olyan nagy távolság ez. Attól függ, hol a lelked. Mondja egy vándorlélek. Lehetek bárhol a világban, a szí­vem attól még itthon van. Ezen még a kilométerek sem változtatnak. Számomra az volt benne a dicső­ség, hogy engedték betanítani. Különböző alakzatokat kellett lét­rehozni a tornászokkal, miközben szaltók, csavarok, fordulások zaj­lanak a magasban. Itt nem a kom­puter irányított engem, hanem én a komputert. Teljesen a magam ura voltam, nem volt külső szem, amelyik figyelt volna. Ha a szük­ségesnél egy picit is tovább nyo­mom a gombot, összeütközünk, ha rövidebb ideig, nem érem el a falat, ha kiugróm a síkból, elvá­gom a torkomat. Nagyon észnél kellett lenni. Vertikálisan ötöt-ha- tot is pörögtünk. Egy másodper­cen belül iszonyatosan sok dolog történt. Az illúzió az egészben az volt, hogy a közönség azt hitte, minden a földön zajlik, miközben végig a levegőben voltunk. Ha nem jött volna a Fehér te­nyér, eljut arra a pontra, hogy színész akar lenni? Nem tudok válaszolni a kér­désre. így történt és kész. Sza­bolcs megnyomta a gombot. Ne­kem gyerekkorom óta nagy ál­mom volt, hogy játszhassak. Nem véletlenül kerestem a lehetősé­geket. Nemcsak a tornát szeret­tem, a rövidfilmeket is, amelyek­ben szerepeltem. Valami nyilván elindult bennem. A Fehér tenyér­re én tettem javaslatot Szabolcs­nak. „Gyere ki Montrealba, nézd meg, mi van itt, és csinálhatunk belőle egy dokumentumfilmet.” Kijött, megnézte, és egy párhu­zamos történet lett a vége. Mi­lyen felnőni Magyarországon és eljutni egy pontra, és milyen ugyanazt a csúcsot Kanadából meghódítani. Debrecentől Montrealig - az sem lehet könnyen felejthető út­szakasz. Az én esetemben egy fejlődési út­vonal. Nagyon jó puzzle. Megtalál­tam a hiányzó részt. Bevállaltam a lehetőséget. Nem fordultam el. Egyik közegből a másikba léptem. Miután befejeztem a tornát, egy ka­nadai csapat élére álltam. Kanada első olimpiai tornásza került ki a keze alól. Nagy eredmény volt, tudom, de az sem kisebb, hogy a Fehér te­nyérrel vagy húsz jelentős díjat nyertünk a világban. Az én testvé­rem ugyanis egy zseni. Rögtön tud­ta, hogy ebből nem dokumentu­mot kell forgatni, hanem játékfil­met. És nem mással játszatta el, ha­nem velem, aki a legközelebb áll hozzá. Ehhez én csak a tőlem tel­hető maximumot adhattam. Ennek eredménye lett a belga- holland-német-francia-magyar koprodukcióban készült Elve­szett személyek körzete, Caroli­hogy a vaksötétben elindultam. Az utolsó pillanatban megállított. Min­den ezen múlott. Hogy ő gyors volt, én meg nem léptem még egyet. Fizikailag volt nehezebb vagy agyilag? A kettő mindig összefügg. A test is fárad és az idegrendszer is. Meg lebegett is előttem néhány rossz példa, hogy hová juthatok, ha so­káig maradok. Sem a pénz, sem az ünneplés, sem a személyes siker nem érdekelt. A gyerekeim és a fe­leségem annál inkább. Előbb edző lettem, aztán személyi szakta­nácsadó. De amikor otthagytam a cirkuszt, még nem tudtam, mi lesz. Vakugrás volt, amit tettem. Csak abban voltam biztos, hogy a cirkuszt befejeztem, és hogy nem visel meg a pályaváltás. A torná­tól erőt és tartást kaptam. A test- nevelési egyetemet még itthon el­végeztem, edzősködni Montreal­ban kezdtem. Most teniszt és úszást is oktatok. Személyi szak- tanácsadóként pedig én válasz­tom meg, hogy kivel akarok fog­lalkozni. Százból százan termé­szetesen a külsejük megformálá­sát várják tőlem. Ez nagyon vic­ces. Nálam ugyanis minden belül­ről indul. A külső változás ennek eredményeként magától jön. Én nem izmokat csinálok, hanem be­lülről indítok el egy folyamatot. Motivációt adok az akarathoz. A Cirque du Soleil miben moti­válta? Az más volt. Bekerültem egy gyárba, amelyet úgy hívnak: szó­rakoztató ipar, és addig feszítet­tem a húrt, hogy idegileg egyre nehezebben viseltem. Chaplinné váltam egy gépezetben. Ezért kel­lett valami új izgalom, új kihívás. Nagyon nagy elismerés volt, hogy annak idején bekerülhettem a cir­kuszba, óriási lehetőség. Kipró­bálhattam magam egy egészen más területen. Részt vehettem a koreografálásban, .az elemek kita­lálásában. Robert Lepage, a világ­hírű kanadai francia színházi ren­dező produkciójában karaktert formálhattam. Ezért minden szí­nész arannyal fizetne. Iszonyato­san nagy élmény volt vele dolgoz­ni, ráadásul szabad kezet kaptam tőle. Abban is sokat segített, hogy a cirkusz bekerülhessen a Fehér tenyérbe. Mindenre nyitott volt. Az ötleteimre is. Rengeteget ta­nultam tőle. Már a puszta jelenlé­tével is hatni tudott az emberre. Tőle kaptam a legtöbb biztatást Szabolcs filmjéhez. Ő már akkor ismert. Biztosra vette, hogy el tu­dom játszani a főszerepet. A cir­kusz műsorának egyik fő jelenetét is én komponáltam meg, amikor tizenhatan voltunk a falon. Egy egész csapatot tanítottam be, én voltam a kapitányuk. Hatalmas koncentrációt követelt a jelenet.

Next

/
Thumbnails
Contents