Új Szó, 2010. november (63. évfolyam, 252-275. szám)
2010-11-09 / 258. szám, kedd
A vendégszeretet kinyilvánításának és persze a reprezentációnak is jó terepe volt a szőlő hétköznapokon és ünnepeken egyaránt A régi szőlőhegyek és szőlősgazdák emlékezete Ahol nem volt pince, présház a szőlőhegyen, a szüretelők a házhoz szállítva dolgozták fel a szőlőt (Archív felvétel) Felújított és új funkcióra talált búcsi borházak sora (A szerző felvétele) Formák már az új borok a borvidékeken - jó esetben, tegyük mindjárt hozzá. Mert az idei év a szőlősgazdákra nézve is sokfelé katasztrofális volt. A rengeteg eső és nyomában a szőlőbetegségek nyár végére jó néhány vidéken a teljes termést elpusztították. KOCSIS ARANKA Nem hiányzott ez a szőlősgazdáknak, akik közt sokan különben is belefáradtak a gyakran kilátástalannak látszó küzdelembe: az olcsó külföldi borokkal folytatott versenybe a nagytermelők; a helyi értékesítési lehetőségek fokozatos felszámolódásába a kistermelők; a határbeli apró parcellák birtokosai pedig abba, hogy nincs kinek átadni az elődöktől öröklött szőlőművelési, borkészítési hagyományokat, a tudásukat s a szőlőt. Az idős falusi gazdák kezéből lassan kihull a kapa, a fiák pedig nem lépnek a nyomukba. Nem érdekli őket a szőlő, mondják az apák, ők már nem szeretnek vele dolgozni, nekik nem éri meg a befektetett sok munka, idő és pénz. És egyre több szőlőparcella marad gondozatlanul az egykor hagyományosan szőlőművelő, bortermelő vidékeinken, Komárom és Párkány környékén, a Dunára lejtő meleg domboldalakon, Nyitra vidékén, a Zoboralján vagy a Bodrogközben. Pedig milyen zajosak voltak akár még pár évtizeddel ezelőtt is ezek a szőlőskertek ősszel a szüretelők, a pincékben, borházakban préselők, mustot szűrők serénykedésétől! Ez a nagy hagyományú kultúra, amely nemegy tájunk jellegzetességét adta évszázadokon keresztül, mostanság kihullani látszik a mindennapi életünkből. Túdjuk, a szőlő a legrégebbi kapásnövényeink közé tartozik. Jelentőségét a mezőgazdasági termelésben évszázadon keresztül a belőle készült bor adta. A ma is ismert nevek közül például az Ezeijó, a Hárslevelű, a Kéknyelű olyan régi szőlőfajták, amelyek a középkorban már a magyar fehérborkultúra alapját képezték. Az egyik legjelentősebb minőségi borszőlőfajtánk, a Furmint valószínűleg a 14. század óta ismert. De a mai vörösborkultúra legfontosabb fajtája, a Kadarka is meglehetősen régen, a 16-18. század folyamán került hozzánk déli, balkáni területekről. A bornak a korábbi századokban a mainál jóval fontosabb szerep jutott a mindennapokban. Egyrészt az egyházak és miseboraik révén, másrészt mert a termés után fizetett járadék, az úgynevezett szőlő- dézsma (mai szóval adó) a pénzt fizetőeszközként még kevéssé használó régi világban jelentős bevételi forrása volt a földesúmak. De a higiéniai viszonyok, a kutak állapota vagy a járványok miatt sem volt gyakran tanácsos vizet inni. Biztonságosabbnak tűnt helyette szomjúság ellen is a könnyű siller, rozé vagy a híg kapás borok fogyasztása. Innen, a bqrivás általános és mindennapi gyakorlatából eredhet még a régi konyhák falvédőire is rá- hímzett szólás, amely az édes nedűt együtt emlegeti a mindennapi kennyémekvalóval, hogy tudniillik bort, búzát, békességet! A szőlőművelés, bortermelés azonban hosszadalmas és igényes munka. Különösen azzá lett a 19. századi végi filoxérapusztítás óta, amikor Európa-szerte nagy területeken kivesztek az ültetvények, s a filoxéra és a peronoszpóra kártevők elterjedésével új szőlőfajtákat és művelési technikákat kellett bevezetni. Ezek pedig az addigiaknál kétszer-háromszor is költségesebbek és munkaigényesebbek voltak. Innentől fogva kell egyre többet permetezni a szőlőt, ami manapság is a legtöbb időt, pénzt és munkát követeli a szőlőművelőktől. A régi gazdák' mégsem sajnálták a szőlő gondozására fordított energiát! Szőlőparcellát birtokolni sokfelé rangot, emelkedést jelentett a helyi társadalomban. Falusi, kisvárosi ember, ha odáig jutott, hogy akár csak pár sor szőlőt is megvásárolhatott a szőlőhegyen, úgy érezhette, a függetlenedés, az önállóság, a birtokosság felé tett néhány sikeres lépést. A szőlőparcellához a sok munka ellenére egyféle polgári jómód, a nyugodt, békés élet képzete társult. Mert milyen jó dolog volt a nagy mezőgazdasági munkák szünetében vagy akár a hivatalnoki teendők után kimenni az illatozó szőlőbe, szüretkor, családi ünnepek, névnapok alkalmával baráti társaságot hívni, mulatozni, egymást köszöntgetni, ünnepeim a présház előtt megterített asztalnál, a lugasban! Nagy öntudattal kínál- gatta borát, saját termését a parasztgazda is a nyári munkák idején, téli borozgatások során a szőlőhegyen járóknak. Senkit, még az idegent se illett szíves invitálás, behívás, kínálgatás nélkül elengedni a présház előtt. A vendégszeretet kinyilvánításának és persze a reprezentációnak is jó terepe volt a szőlő hétköznapokon és ünnepeken egyaránt. Sok vidéken kápolnák, szent Orbán vagy szent Donát, a szőlő, a szőlőművelők, kádárok, kocsmáro- sok védőszentjeinek szobrai őrizték az ültetvényeket. Ezeket a szent helyeket aztán az asszonyoknak illett rendben tartani, rendszeresen meszelni, virággal, koszorúkkal feldíszíteni. A szőlőben járók pedig gyakran felkeresték őket, hogy bő termésért imádkozzanak és a szent áldását kérjék munkájukra. A kápolnáknál sokfelé szőlőhegyi búcsúkat tartottak. A Zoboralján szent Orbán szobrához az egyházi körmenetek is elvezettek búzaszentelés alkalmával vagy a szent napján, május 25-én. így aztán a szőlőhegyek állandó és sokféle kapcsolatban álltak a település mindennapi életével. Ezt a sokféle szerepet még a rendszerváltás előtti évtizedekben is betöltötték e faluszéli, határbeli helyek. Az utóbbi két évtizedben azonban itt is kezd megváltozni a helyzet. Jó esetben úgy, hogy új funkciót találnak a szőlőbeli építményeknek, Mint például a Párkányhoz közeli Búcson, ahol a pincéket, borházakat felújították, kibővítették, korszerűsítették, és a falusi turizmusba bekapcsolva a vállalkozó helyiek szállóhelyekként, panziókként működtetik őket. Nagy szerepet vállalnak magukra a helyi szőlő- és borkultúra hagyományainak a megőrzésében a borrendek. Ezek az újféle társaságok már nem csak a termelőket, gazdákat fogadják be soraikba. Tagjai olyan elkötelezett emberek, szakmán kívüliek is, tanárok, orvosok, művészek helyenként, aki tenni akarnak a helyi borok és a borvidék hírnevéért, meg persze az értékesítés, a forgalom növeléséért. A szőlőtermesztést és a borászatot a táj kultúrájával, múltjával, hagyományaival összekötve ugyanakkor a borfogyasztás mai kulturált formájának a teijedésért is fáradoznak. Társasági működésük hatását a régi időkre emlékeztető külön rendtartással, pecséttel, zászlóval s különféle rituálékkal igyekeznek fokozni. Sőt, minden borrend sajátos, a középkort idéző díszes viselettel is rendelkezik, aminek azonban borvidékeink kultúrájához már éppen nem sok kpze van.
