Új Szó, 2010. október (63. évfolyam, 226-251. szám)
2010-10-29 / 250. szám, péntek
8 Kultúra ÚJ SZÓ 2010. OKTÓBER 29. www.ujszo.com Tragédia táncelőadásban Pozsony. Ma 19 órakor az Astorka Színházban vendégszerepei a Nagyvárad Tánc- együttes László Csaba Tragédia című táncjátékával, amely Madách Imre Az ember tragédiája című drámája alapján készült. „Századunk asszimilálja, elpusztítja a hagyományos kultúrát. Nem gonoszságból, csak mert útjában áll, mert megváltozott az értékrendünk. Kényelmesen, puhán, érzékeinkre hagyatkozva szeretnénk élni, és persze gazdagon, miközben valami furcsa módon, állandó versenyben állunk önmagunkkal, másokkal. Szőnyeg alá seprűnk mindent, ami valamikor érték volt, szép és jó, megkülönböztethető vagy sajátságos. Előadásunkban ezt a múlandó értékrendet próbáljuk erőteljesen képviselni. Miről szól a Tragédia 2010-ben? A Férfiról, a Nőről, az And- rogünről, a harmónia megtalálásáról vagy elvesztéséről” - vallja László Csaba koreográfus, a táncjáték rendezője. A táncegyüttes a Nagyváradi Állami Filharmónia Magyar Táncegyütteseként 2002 februárjában alakult meg a Bihar megyében működő amatőr együttesek és a táncházmozgalom táncosaiból, két éve önállósult, (ú) Szlovák tanulmánykötet Kiadvány Balázs Béláról Pozsony. A Szlovák Filmintézet kiadói tevékenységének legújabb eredménye a Béla Balázs - chvála filmového umenia (Balázs Béla - a filmművészet dicsérete) című tanulmánykötet, amely a napokban látott napvilágot. Balázs Béla filmesztéta, filmrendező életműve, filmelméleti munkássága, illetve cseh és szlovák vonatkozása volt a témája annak a cseh-szlovák fil- mológiai szakmai tanácskozásnak, melyet 2009-ben Lőcsén tartottak. A konferencián a jeles magyar filmes személyiség halálának hatvanadik évfordulója kapcsán elhangzott tanulmányokat adta most közre kötetbe gyűjtve a Szlovák Filmintézet. A tanulmánykötet írásai Balázs Béla munkásságát elméleti, történelmi és esztétikai szempontból boncolgatják és gondolják tovább a kortárs filmtudomány vonatkozásában. (tb) Születésnapi beszélgetés Fonod Zoltánnal életének legfontosabb állomásairól, a nehéz és a kellemes pillanatokról „Elfogadtam a meredek helyzeteket is” „A »kényszerek« meghatározó szerepet játszottak az életemben" (Somogyi Tibor felvétele) Ma ünnepli 80. születésnapját Fonod Zoltán irodalomtörténész, nyugalmazott egyetemi oktató, az Irodalmi Szemle főszerkesztője. Ebből az alkalomból beszélgettünk életéről, pályájáról. MISLAY EDIT Nyolc évtizeddel a háta mögött készített mérleget arról, melyek voltak e 80 év legmeghatározóbb fejezetei? Nem gyötörtem magam mérlegkészítéssel. Tisztességgel, becsülettel hagytam/hagyom magam mögött a múltat, elfogadva a meredek helyzeteket és a derűsebb pillanatokat is, amikor úgy éreztem, a sors és jómagam megértő és mosolygós szövetséges is tudunk lenni. Küzdelmes és nehéz volt a sorsunk. Nehézzé tette a nincstelen- ség. A ,jó Sors” kihívása lehetett, hogy szüleim beleegyezésével Tö- mösközi Ferenc tiszteletes úr 1942 májusában felvételi vizsgára vitt, Csurgóra. A felvételi sikeres volt, így kerültem Somogyország csücskébe, tandíjmentes tanulóként, ahol a háború okozta lemaradást behozva 1950-ben érettségiztem. Addig azonban hosszú volt az út. A nyilasok 1945 februárjában arra vetemedtek, hogy a 14-18 éves fiatalokat felajánlották Hitlernek. „Hadbaállításuktól” azt remélték, hogy néhány hetes kiképzés után a katonai létesítmények meg a vonatszerelvények őrei, kísérői lehetnek, a tapasztaltabb katonákat pedig a frontvonalra küldik. így kerültünk mi is a szórásba. Jóformán tisztességes katonai ruházatot sem tudtak adni. A „dögcédulánkon” az SS Zögling Ungarn-t (Magyar SS növendék) olvashattuk. Tizenévesként mély nyomokat hagyhatott önben a háború. Megjártuk a poklokat, megéltük a bombázásokat, a vadászrepülőkről leadott gépfegyversortüzeket. Egy bombázás során, húsvét szombatján, megszöktünk az alakulattól és az erdőkben bolyongva vártuk a szabadulást. Április közepén amerikai fogságba estünk. Tizennégy évesen megjártuk a hadak útját meg a fogolytáborokat, Herford, Rheinberg, Aachen, és Mainz után július végén végre a szabadulás is ránk talált. Hihetetlen veszedelmek között, de megmenekültünk. Október 17-én érkeztem haza. Egy év múlva, 1946 őszén szöktem át a magyar-csehszlovák határon. Egy halász segédletével, csónakon, Medvénél keltünk át hárman a Dunán. Ketten Pápára igyekeztek, az én „ősi scholám”, Csurgó volt a legmesszebb. Hogy alakult ezután az élete? Csilizradványon, a polgári iskola megbízott igazgatója lettem, majd Nemesócsán, Nagymegyeren tanítottam a felső tagozatosokat. Közben egyetemi tanulmányaimat Pozsonyban folytattam, a Szlovák Egyetemen, a Comenius Egyetem elődjén. 1958-ban magyar-történelem szakon végeztem. 1955-től újságíró, a Szabad Földműves munkatársa voltam. A katonai szolgálat után 1960-69-ben az Új Szó kulturális rovatának vezetője lettem. 1969-70-ben az akkor létesült Madách Kiadó igazgatójának neveztek ki, mivel a korábbi igazgató, Dobos László miniszteri megbízatást kapott. '68-as „bűnei” miatt leváltották, feladtam a helyemet, és visszamentem az Új Szóba. És bizonyára nem ott folytatta, ahol abbahagyta... Nem lepett meg, hogy a főszerkesztő közölte velem, 68-as tevékenységem miatt a kulturális rovat vezetését nem bízhatják rám, így 1970-ben a külpolitikai rovat vezetője lettem. Azt remélték, egy-két hét, és eltanácsolnak. Nem így történt. A „múltam” miatt persze jött az elszámoltatás. Az Új Szó vezetése fegyelmit indított ellenem. A 68-as újságírói tevékenységem miatt súlyos politikai büntetést kaptam. 1972-ben „megbélyegzettként” ismét a Madách Kiadó igazgatója és irodalmi vezetője, később, 1979-ben főszerkesztője lettem. Nem volt vitás: csak a megfelelő alkalomra vártak, hogy megszabaduljanak tőlem. 1983 elején a pártközpontban úgy döntöttek, „súlyos politikai bűneim miatt” leváltanak. Állástalanként hat hónapos „kényszer-alkotószabadságra” mentem. Alkotószabadságom idején, 1983 februárjától vendégoktatóként, az új tanévtől pedig a Comenius Egyetem Magyar Tanszékén adjunktusként dolgozhattam. Nem volt könnyű a nulláról kezdeni, de az egyetem vezetőinek támogatásával előbb a történettudományok kandidátusa címet szereztem meg, majd docens, 1986 és 1989 között pedig tanszékvezető lettem. Az egyetemi oktatást 1998-ban fejeztem be. A Madách-Posonium pályázatát elnyerve 1996-ban az Irodalmi Szemle főszerkesztője és „mindenese” lettem, s máig az vagyok. A korábban 4-5 személyes szerkesztőség helyett 15 éve egyedül birkózom a lapszerkesztéssel. Maradtak önben az átélt nehézségek miatt tüskék? Nem vagyok sem összeférhetetlen, sem elviselhetetlen alkat. És hála a sorsnak vagy a Gondviselésnek (ha van!), a közmondássá szelídült gondolat, mely szerint „az a legény, aki állja, nem aki bánja, s hamar üt” számomra elviselhető, élhető világot jelentett. A „farkaserkölcs” mindig undorító volt számomra, soha nem akartam viszonozni mások gonoszságát, otrombaságát. És bár irigyeim, „gonoszaim” sokan voltak - elég az akadémiai doktori cím körüli hajcihőre gondolni -, részvéttel néztem, milyen könnyen „elaljasulhatnak”, akik csak magukat, saját érdekeiket látják. A „gonoszkodásoknak” köszönhettem, hogy jóakaróim” 1993-ban Pozsonyban megfúrták a professzori kinevezésemet, majd Budapesten a nagydoktori cím megszerzését. A professzori habili- tációra a Perben a történelemmel című, Fábry Zoltán életéről és munkásságáról írott munkámat terjesztettem fel, mely 1987-ben Megmozdult világban címmel jelent mega Madách Könyvkiadó és a budapesti Szépirodalmi Kiadóval közös kiadásban. A Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karának Tudományos Tanácsa 20:1 szavazatarányban támogatta a kinevezésemet. Az Egyetem Tudományos Tanácsának egyes tagjai azonban a „fúrásra” esküdtek fel, és egyéves késéssel, négy pozitív opponensi és négy pozitív külföldi szakvélemény, valamint az ELTE rektorhelyettese és a habüitációs bizottsága elnökének a támogatása ellenére 1994. decemberi ülésén elutasította a BTK dékánjának előterjesztését az egyetemi tanári kinevezésre. Egy percig sem volt vitás számomra, hogy a Bölcsészkar Tudományos Tanácsának a felterjesztését „külső beavatkozás” akadályozta meg. Nagydoktori munkámat, mely a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalom történetével foglalkozik a „változatosság kedvéért” a Magyar Tudományos Akadémia Tudományos Minősítő Bizottsága utasította el. Aligha kétséges, hogy a „gonosz” szelek „Pozsonyból fújtak”. Akadémiai doktori munkaként Üzenet c. irodalomtörténeti munkámat terjesztettem fel, 1993-ban. Az elutasítás oka a mai napig ismeretlen. Egyetlen sor indoklást nem kaptam. A kötet egyébként Üzenet A csehszlovákiai magyar irodalom 1918-1945 címmel az Akadémiai Kiadónál jelent meg, 1993-ban, Pomogáts Béla irodalomtudós szakvéleménye alapján. Jókora késéssel, csaknem egy évtizeddel a magyarországi kiadás után, végül 2002-ben a Madách-Posonium is kiadta. A kéziratot 1984-ben adtam le a Madách Kiadónak, és bár megjegyzéseik alapján még vagy háromszor átdolgoztam, kiadására nem került sor. Hogy miért kellett csaknem tíz évet várni a hazai kiadással, ez megfejthető titok... Fejtsék meg azok, akik támogatói voltakavádaskodásoknakés annak a gyalázatnak, mely közel negyedszázadon át borzolta a kedélyeket. Nevét a nyilvánosság irodalomtörténészként ismeri leginkább, emellett egyetemi oktatóként annak idején diákok több generációját oktatta, s az Új Szóhoz is jó pár esztendő köti. Újságíró, tanár, irodalomtörténész - e három hivatás közül melyik áll a legközelebb önhöz? A „kényszerek” meghatározó szerepet játszottak az életemben. Az érettségi után szívem vágya a közgazdasági egyetem volt. Nem rajtam múlott, hanem a politika ostobaságai akadályoztak abban, hogy megkíséreljem a lehetetlent. A pedagógusi pálya kényszerhelyzet volt. Húszévesen azért, mert az érettségi révén ezen a pályán lehetett Szlovákiában a legkönnyebben érvényesülni. A pedagógusok nagy része a lakosságcsere során elhagyta szülőföldjét, meg azért is, mert csurgói tanáraim annyi bölcsességgel, okossággal, Adyval, Szabó Dezsővel, Móricz Zsigmonddal, Bi- bó Istvánnal láttak el bennünket, hogy már maga a gondolat is bi- zsergető volt. A tanári pálya a korszakom elején meg a végén csatlakozott hozzám. Sajnáltam az elfecsérelt éveket, örültem viszont a hallgatók érdeklődésének, s annak a kényszernek, hogy óráról órára fel kellett komi a „lenge magyart”. Utólag annak is örülök, hogy tanítványaim helytállnak, pedagógusként, újságíróként, sőt egyetemi előadóként is. Ha két használható gondolattal segítettem őket a pályán, már az is valami. Az irodalom- történeti érdeklődés nyilván a pedagógusi pálya meg az újságírás „vadházasságával” rokonítható. A sokrétű pályák rendesen feladják a „lapot”, meg a „bogarászás” kényszerét, de jóleső érzéssel mondhatom, hogy az e téren végzett munkámat nem tartom eredménytelennek. Az a tény, hogy megírtam a Fábry Zoltánról szóló monográfiámat, Megmozdult világban címmel - igaz, sok politikai ballaszttal, erre a kor és a Fábry munkásságát kétségbe vonó, a politikai hangsúlyokat meghamisítok kényszerítettek -, vagy Üzenet címmel a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalom történetét, páratlan a maga nemében. Még akkor is, ha Csanda Sándor vagy Turczel Lajos (és mások, pl. Kemény Gábor, Gömöry János, Görömbei András) munkái fontosak és nélkülözhetetlenek a kisebbségi magyarság szellemisége alakulása szempontjából. Az irodalomtörténetet illetően vannak még tervei? Örülnék, ha a sors lehetőséget adna arra is, hogy a „harmadvirágzás” és az azt követő időszak irodalmának a történetével is meg-. birkózhassak. Számvetés c. kötetem (2003) „alapozó” jellegű tanulmányai ugyan csak jelzés értékűek lehetnek, a szándék azonban megvan bennem, hogy folytassam ezt a munkát. A Szétszóródás (1998) vagy a Szellemi őrjárat (2006) , illetve a Vonzásterek (2007) c. kötetek tanulmányai, sőt Dobos László, Tőzsér Árpád és újabban Duba Gyula életművének értékelése, besorolása az említett és az idén megjelenő tanulmánykötetembe is, jelzi, hogy a „napi robot” miatt akadozó feltáró, értékelő munka szeretné folytatni a tisztes szándékot, hogy képet adjon az 1945 utáni szlovákiai magyar irodalom értékeiről, korszakairól. Azt hiszem, joggal mondhatom példamutatónak A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918-2004 című kötetet, mely a közös munka eredménye. A munkatársak között Bárczi Zsófia, Cse- hy Zoltán és Polgár Anikó - volt tanítványaim! - nevét említeném, de érdeklődéssel olvasom Vajda Barnabás, Csanda Gábor, Popély Árpád, Simon Attila, Vida Gergely - hogy csak néhány nevet említsek - tanulmányait, monografikus kalandozásait is az irodalom, illetve a történelem területén. Milyennek látja a fiatal irodalomkritikusok nemzedékét? Többségük felkészült, tájékozottságuk sokoldalú, ám a divatok vonatkozásában esetenként megfeledkeznek a „követési távolságról”. Szívesen olvasom Csehy Zoltán, Németh Zoltán, Polgár Ánikó, Csanda Gábor, N. Tóth Anikó, Be- nyovszky Krisztián, Kocur László írásait. Az „érték” és „mérték” kérdésében esetenként „zongorázható” különbségek vannak, ez azonban (a tévedésekkel együtt!) amolyan „privatizációs” vétek, amikor a divatot kérem számon és nem a teljesítményt, az értéket és a sokszerűséget, akár a kortárs líra vagy próza, jobbítása”érdekében. Ön akár a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerülhetne, hiszen 80 évesen irigylésre méltó energiával irányítja az Irodalmi Szemlét, fáradhatatlanul dolgozik, publikál. Honnan e kifogyhatatlantetterő? Nem volt gyerekszobám, és hozzászoktam a munkához. Persze, ezt a megjegyzést megbocsáthatják nekem! Meg azt is, ha most a költőt idézem, hogy: „dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen,/ úgy érdemes”. Az élet, a körülmények kényszerítettek arra, hogy „pénz nélkül bajos”. Az „anyag- elvűség”, persze nem azt jelenti, hogy bármit, hanem az igényt, azt csináljam, amihez értek, vagy épülésemre szolgál. Túl hosszú idő már, amit az Irodalmi Szemlének szenteltem, félő, nem lesz érkezésem, hogy az 1945 utáni irodalomtörténetet megírjam. Említettem már, hogy néhány kötetemben nyomai vannak annak, milyen merényletre készülök, de a jövő dönti el, tart-e még a „kegyelmi idő”. Képzelje, ,jó szándékú” kritikusaim milyen szívesen meghánytorgatnának. Persze, akkor ezt is meg kellene élnem. Lehet, hogy a Gondviselés sem tűmé... Főleg, ha az angyalkák már írják a „behívót”. Szólhatna nekik, hogy lassan az „elszámoltatással”, hisz oly szép az élet, és még a Guinness Rekordok Könyvébe se kerültem be.
