Új Szó, 2010. október (63. évfolyam, 226-251. szám)
2010-10-23 / 245. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2010. OKTÓBER 23. www.ujszo.com Nelson Reguera: „Nincsenek terveim, hogy majd idős fejjel... Én a mának élek, az pedig a Frenák Pál Társulathoz köt. Nekem most ez a hazám. Ez a nagyszerű csapat. Kubai táncos magyar színekben, világszínpadokon Szólóval kezd, két kettőssel folytatja, majd egy trióba olvadva ér fel a csúcsra Frenák Pál vörös rózsával telehintett színpadán Nelson Reguera. Az idő engesztelhetetlensége és a meghittség érzéki ereje az InTimE-ban. SZABÓ G. LÁSZLÓ A szóló: magány és kifosztottság, könyörgés és elvesztett remény. A férfipárosban ő a báb. A kézbe vehető, a mozgatható, a repíthető. A megszerezhető és megszerethető. A nő közelségében a megtestesült szexus, a lángra lobbant vágy, a gyönyört kínáló tökély. A vörös kanapéra álmodott, élő Laokoón-szo- borcsoportban, minden idők egyik legszebb táncszínpadi triójában a mindent beteljesítő és mindkét felet kielégítő, csillapíthatatlan étvágyú faun. A kortárs tánc világviszonylatban egyik legjelesebb egyénisége Nelson Reguera. A kifejező mozgás páratlan magasiskolája, amit Frenák koreográfiáiban nyújt. Teste a legapróbb titkokat, a legfinomabb érzelmeket is jelezni képes, mimikája egyszerűen tökéletes. Igazi vezéregyénisége fesztelen eleganciát, elképesztő lazaságot, mindent megmozgató erőt sugároz, lénye izgató, kifejezőeszközeinek tára ki- foszthatadan. Mintha két életet élne. Az egyik Frenákhoz, vagyis a tánchoz köti, a másikat, a Frenák nélkülit pedig akkor éli, amikor távol a színpadtól, a feltöltődésnek adja át magát. Szakmailag ez így elég is nekem. Hogy csak Pali van. Nem is kell most más. Mivel Kubából került Frenák Pál társulatába, hadd kérdezzem meg: ismeri Carlos Acostát, a világhírű londoni Royal Ballet kubai sztárját? Ismerem. Rómeót, Spartacust, Manont táncol. A klasszikus balettirodalom legszebb szerepeit. Ez a műfaj önt egyáltalán nem vonzza és nem is vonzotta soha? Rögtön, már a kezdet kezdetén tudta, hogy egészen más irányt vesz a pályája? Az elején, úgy három évig fogalmam sem volt, hogy mit akarok. Azt sem tudtam volna megmondani, miért csinálom. Pedig már gyakorló táncos voltam Santa darában. Miért nem a fővárosban, Havannában? Volt ennek egy folyamata. Hároméves előkészítő után jött egy nagy válogatás, ahol öt-hatszáz jelentkezőből mindössze tizenötöt választottak ki. Nem is volt lehetőségem Havannában kezdeni. Kubának akkoriban tizennégy tartománya volt, köztük a havannai, de mind a tizennégy egyenlő eséllyel vett részt a válogatásban. Az előkészítő három éve után lehetett bejutni a nemzeti balettiskolába, amely Havannában székel. Santa Clara közelében hogyan jut eszébe egy gyereknek, hogy balett-táncos legyen? El akartam kerülni otthonról. Menekült? Nem. Csak elvágyódtam. Magányos gyerek voltam. Örök álmodozó. A nagymamám nevelt. Apám alkoholista volt, én meg kitaláltam magamnak egy világot, és ott kerestem menedéket. A tánc hirtelen jött. Mint valami megváltás. Kiemelt a magányomból. Mással ezt el sem érhette volna? Tízéves voltam. Zongorázni vagy trombitálni tanulni már késő lett volna. Úgy gondoltam, jó lesz nekem a tánc. Ezt éreztem a legjobb kitörési lehetőségnek. Vicces a történet. Az egész osztály úgy döntött, hogy együtt megyünk felvételizni Santa Clarába. Mindenki időben ott volt a busznál, csak én nem. Késve érkeztem. Ha egy perccel korábban érek oda, velük utazom. De mert késtem, otthagyott a busz. Az orrom előtt indult el. Ott álltam egyedül, alig tizenegy évesen. Hazamenni nem volt kedvem, megvártam inkább a következő járatot. Hatvan kilométerre laktunk Santa darától. Amint beértem a városba, fogtam egy taxit. Bementem az iskolába, megcsináltam, amit kértek tőlem, és már utaztam is haza. Az egész osztályból én voltam az egyetlen, akit felvettek. Nagyon elszánt voltam. Éreztem, hogy meg kell próbálnom. Nekem ez volt a szabadság első nagy pillanata. Megnyílt előttem egy kapu, amelyen az állt, hogy ÉLET. Ami a legelején úgy festett, mint a pokol. Mármint az iskola. Nem a legcsodálatosabb, legboldogabb hely volt. Zárt, kemény világ. Mindennap ugyanazok a gyakorlatok. Kemény leckék klasszikus balettből. De mert mindent megcsináltam, és még jó is voltam, sőt kiemelkedően jó, egyre inkább élveztem a gyakorlatokat. Addig mindig árnyékban voltam, a saját kis szűkös világomban, Santa Clarában pedig kiléptem a fénybe. Tízéves koráig miből merített örömöt? A könyvekből? Nem olvastam. Futottam. Lejártam a folyóhoz, fára másztam, ott ültem egyedül. Szomorú, zárkózott gyerek voltam. Mi a kubaiakat olyan jókedvű, felszabadult népnek látjuk. Ezek szerint csak a felnőttek üyenek. Én nem voltam vidám, az biztos. És a nagymama? Ő csodálatos asszony volt. Erős egyéniség. Az egész családot képes volt irányítani. Nagyon szerettem őt. Tudta, hogy elvágyódom. Örült, amikor felvettek az iskolába, drukkolt nekem. Santa darából mentem Havannába, hogy ott folytassam az iskolát. Tizenöt fiút és tizenöt lányt vettek fel minden évben. A fiúk között én voltam a második legjobb. Az iskola utolsó évében pedig bekerültem egy havannai társulatba, amellyel spanyolországi turnéra mentünk. Hatalmas dolognak számított ez akkoriban. Külföldi vendégszereplés! Azt még nagymamám is megélte. Büszke volt rám. Müyen társulattal utazott? Kortárs táncegyüttessel. Három és fél évet töltöttem velük. Szép lehetőségeket kaptam. Egyébként Acosta is táncolt abban a színházban. Havannából hogyan került Budapestre? Előbb Ausztráliába kerültem. Szerelem volt első látásra, aztán házasság, a lány ausztrál volt, Havannában tanult, majd amikor végzett, vele mentem. Hat hónapot töltöttem egy ottani együttesnél, aztán jöttem Budapestre, a Szigetre. Ott volt fellépésünk, és akkor látott meg Pali. Tudott róla valamit? Semmit. Odajött hozzám, bemutatkozott, látta, hogyan táncolok, és rögtön meghívott. És újabb fordulóponthoz ért az élete. Látok ebben valami sorsszerűt. Megjelent a színe előtt egy ember, akivel találkoznia kellett. Egyáltalán nem töprengtem a válaszon. Azt mondta, szüksége van rám, én meg azt feleltem, rendben. Nem szoktam előre tervezni, hagyom, hogy az élet döntsön helyettem. És az élet akkor Pali elé sodort. Hol él, amikor nem táncol, vagy nem próbál Budapesten? Most éppen Dél-Franciaország- ban. De sokat vagyok Párizsban is. Hogyan képzeljem el azokat a heteit, amelyeket nem az együttessel tölt? Örök álmodozó vagyok. És szemlélődő. Séta közben hosszasan figyelem az embereket. Imádok bámészkodni. A mozgásukból olvassa ki a személyiségüket? Az arc és a szem is elég beszédes. Egyébként nem olyan konkrét a dolog részemről. Nem azt várom, hogy adjanak valamit, csak úgy elnézegetem őket. De ha elcsíphetek egy extra mozdulatot, azért mindig hálás vagyok. Ha nem, nem. Megyek tovább. Én az InTimE-tól kapok mindig valami extrát. Frenák darabjai között számomra ez a csúcs. Nekem is. Az egyszerűen csak úgy „megtörtént”. Nem sok, nem kevés. Nincs rá magyarázat, hogy miért, ennek az előadásnak meg kellett születnie. Az InTimE nem egy emberről szól, ott eseményt kell teremteni. Minden este. Most meg kell szoknom az új, fiatal kollégákat, akik nemrég álltak be közénk. Elment Kolozsi Viktória, akivel a triót táncoltuk, több hónapos szabadságon van Fekete Zoltán, aki szerencsére visszajön... örülök, hogy legalább Jantner Emese itt van a régi csapatból. A duónk tehát nem változott. A most bemutatott Wingsben is az együttes új táncosával, Major Lászlóval lépett színpadra, aki Fekete Zoltánt helyettesíti az InTimE-ban. Lacit nagyon megszerettem. Remek táncos. Egy éve van a társulatban. A Wingsben csak a darab ívét beszéljük meg, a többi improvizáció. Ettől olyan izgalmas. Mindig a pillanatnyi érzelmeink visznek előre bennünket. Nagyon élvezem az üyen előadást. Ezért nem okozna igazi örömet a klasszikus balett. Ott minden este ugyanazt várják az embertől. Az egy gyár. Koreográfiái „szalagmunka”. Ott minden milliméterre pontosan meg van adva. Ugrás, forgás, mindig ugyanott, ugyanúgy. Szabadság semmi. Nálunk meg minden belőlünk születik meg. A mi egyéniségünkből, a mi testünkből. De ha Carlos Acosta holnap Budapesten vendégszerepelne, elmenne megnézni? Hogyne?! Ha valaki olyan magas színvonalon táncolja a klasszikus balettet, mint ő, az érdekel. Neki a piruettjei mögött is ott a tartalom. Frenák Pál új darabjában is, a most készülő k.Rush-ban - amely az érzelmi karambolok (Crash) romboló erejét és a száguldás (Rush) dinamikáját köti össze, miközben a filmművészet immár klasszikussá vált alkotásaiból is megidéz néhányat - Jantner Emese és Major László lesz a partnere. Régi álma Palinak ez a darab, elsősorban azért, hogy összehozzon három nemzedéket. A nálunk fiatalabbak mellett ugyanis ott lesznek a nálunk idősebbek. Uhrik Dóra, Lovas Pál, Lőrinc Katalin. Az egész koreográfia ezekre az izgalmas találkozásokra épül. Nagyon erős érzelmi töltetű jelenetek kapcsolódnak egymásba. Férfi és nő, anya és lánya, két férfi viszonya... Emese mellett most egy deréktól lefele béna férfi leszek mankóval, és az utolsó táncunk után azt kérem tőle, hogy öljön meg. Lacival egy nyitott Buickban „ütközünk”. Decemberben lesz a bemutató. Elképzelhetőnek tartja, hogy a közeljövőben más koreográfussal dolgozzon? Ez még csak a gondolataimban sem vetődik fel. Nagyon jól érzem magam Palinál, nem is érdekelnek más együttesek. Én itt vagyok boldog. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen koreográfussal dolgozhatok. Hat éve vagyok a társulat tagja, az új impulzusokat is Palitól várom. Ő persze nem léphet ki magából. A fantáziája viszont páratlan. Még mindig tud újat adni. És az sem mellékes szempont, hogy enged kiteljesedni bennünket. Nála minden belőlünk születik meg. Egymást provokáljuk az alkotás során. Közösen hozzuk létre a darabot. Sem táncosként, sem koreográfusként nem szeretnék elszakadni Palitól, nekem szívügyem ez a csapat. Százszázalékosan benne vagyok, s talán azt is elmondhatom magamról, hogy elhivatottan teszem a dolgomat. Kuba nem hiányzik? Világpolgár vagyok. Ott élek, ahová a munkám köt. A társulattal elég sokat utazunk. Sok helyen megfordulunk a világban. Harmincegy éves vagyok, nem állok egy helyben. Mindig újabb és újabb kérdések foglalkoztatnak, amelyekre a tánccal keresem a választ. Az idén egyébként Kubában is jártam, tehát nincs bennem honvágy. A kihívások pedig rendre megtalálnak. Ha valami rendkívüli élményre van szükségem, azt Pali úgyis megérzi bennem. Kuba csak olyan szinten foglalkoztat, hogy amit külföldön magamba szívok, azt majd egyszer otthon visszaadjam valakiknek. A hírnév egyáltalán nem érdekel. Adni szeretnék. Még a társulatalapítás gondolata sem foglalkoztat. Nincsenek terveim, hogy „majd idős fejjel...” Én a mának élek, az pedig a Frenák Pál Társulathoz köt. Nekem most ez a „hazám”. Ez a nagyszerű csapat. Ennél többet, jobbat nem is kérek magamnak.
