Új Szó, 2010. október (63. évfolyam, 226-251. szám)
2010-10-07 / 231. szám, csütörtök
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. OKTÓBER 7. Vélemény És háttér 7 FIGYELŐ Napelemek a Fehér Házra Napelemeket szerelnek a Fehér Ház lakószámyára, hogy részben megújuló energiával biztosítsák a melegvizet és a világítást az Egyesült Államok első családjának - jelentette be Steven Chu energiaügyi miniszter. A napelemeket 2011 tavaszán helyezik el az elnöki rezidencia tetején. A bejelentés nem részletezte a beruházás költségét, sem azt, hogy a berendezés mekkora lesz és mennyi energiát termel. A napelemeknekkikellfejezniük Amerika elkötelezettségét a tiszta energia iránt. (MTI) Ha belátható időn belül tényleg vészhelyzet állna elő, akkor az emberek már nem hinnék el Veszély. Mekkora? Napok óta vezető téma a nemzetközi sajtóban az európai városok elleni összehangolt terrortámadás veszélye, amire a kiszivárogtatások szerint az amerikai titkosszolgálatok figyelmeztettek. Legalább ilyen veszélyes a tájékozatlanság, a bizonytalanság is, mintha az illetékesek szándékosan tudatlanságban akarnák tartani a közvéleményt. MAL1NÁK ISTVÁN Párizsban a kormány illetékesei már vagy három héttel ezelőtt a különösen megnövekedett terror- támadások veszélyéről beszéltek. Viszont az amerikai figyelmeztetés után a belügyminiszter azt mondta, nincs tudomásuk arról, hogy a közeljövőben bárki terrorcselekményt akarna elkövetni az országban, de persze nem árt, ha az emberek éberek. Éberségre szólították fel a britek is a lakosságot. Amikor az amerikaiak kiszivárogtatták, hogy konkrétan mely berlini célpontokat - egy tévétornyot, egy ötcsillagos szállodát stb. - szemelte ki az al-Kaida, a német illetékesek is azt közölték, nincs információjuk közvetlen fenyegetettségről, de elméletileg semmi sem zárható ki. Meddig lehet éberen járkálni a városban, utazni a buszon, metrón úgy, hogy gyanakodva figyeljük a mellettünk állót? Nem csoda, ha egyes lapok arról kezdtek cikkezni, hogy Sarkozy a riogatással népszerűtlen reformjairól - hónapok óta egyre nagyobb sztrájkok bénítják meg a francia városokat - akaija elterelni a figyelmet. És olyan véleményeket is lehetett olvasni, hogy Obama ugyanebből az okból vette elő a terrorfenyegetés témáját - inkább azzal foglalkozzanak az emberek, ne a gazdaság- politikával. Miért veszélyes ez? Az átlagpolgár nem tudja megítélni, van-e terrorfenyegetettség vagy nincs. De ha belátható időn belül tényleg vészhelyzet állna elő, akkor az emberek már nem hinnék el, mert már tele van a hócipőjük azzal, hogy szüntelenül ébernek kell lenniük. Ennél már csak az a rosszabb, amikor az illetékes sem tudja, valóban van-e veszély és mekkora, csak mond valamit, amikor az orra alá nyomják a mikrofont. Szlovákiában valahol itt tartunk. Előbb Amerika, majd Japán, legutóbb pedig Ausztrália figyelmeztette saját turistáit, mely európai városokban legyenek óvatosak. Az első kettő három országot említett - Anglia, Franciaország, Németország -, az utóbbi már harminc európai országot sorolt e veszélyzónába. A nagy hírtelevíziók körkérdésére többen nyilatkozták, hogy igen, készültek Európába, de inkább elhalasztják az utat. A legnagyobb baj tehát a tájékoztatással van. Azzal, hogy csak kiszivárogtatnak. A titkosszolgálatok természetükből adódóan titkolóznak, az amerikaiak tájékoztatják az európaiakat, a sajtó megtud valamit és megíija, a nemzeti kormányok miniszterei pedig cáfolnak, ködösítenek, ahogy szerintük az adott országban a pillanatnyi politikai helyzet megköveteli. Anno Kissingemek az volt a kínja, nem tudta, kit kell felhívnia, amikor Európával akar beszélni. Ez azóta is érvényes. Telefon van, a vonal két végére kellene két tekintélyes ember, akinek hisznek, s aki tiszta vizet ónt a pohárba. Amerikában ez lehetne az elnök. Meg Európában is. Hiszen van az uniónak elnöke - ezért fogadták el a Lisszaboni Szerződést-, akinek az lenne a dolga, hogy a nemzeti kormányok pillanatnyi érdekeitől mentesen járjon el komoly ügyekben. A terrorfenyegetettség pedig elég komoly ügy, hiszen emlékezünk még Londonra és Madridra. Szóval: a vonalnak ezen a végén még sokáig nem lesz tekintélyes ember, akit az európai polgárok ismernek, akinek hisznek. így marad a bizonytalanság. A szélsőséges iszlamista csoportok - nevezhetjük őket al-Kaidának is - pedig röhöghetnek a markukba. Félelemben tudják tartani az embereket, úgy, hogy a kisujjukat sem kellett mozdítani hozzá. KÉZ,IRAT Gombócológia MIKLÓSI PÉTER A velünk egy fedél alatt élő, még a 19-20. század mezsgyéjén szü- lemlett nagybácsim szokta volt mondogatni, ha olykor ritka finomság került az asztalra: mená- zsiaufbesszerung lesz. Majd kérdezés nélkül, századszor is hozzáismételte, hogy ezt a Monarchia német katonanyelvének szavát ő még az apjától hallotta, s a bakák között az élelmezés ritka följavítását jelentette. Ha például a szakács az előírt ellátmány mellé még zsírban sült gombócot is készített. Ilyenkor nem volt nyelvi különbség német nyelvű parancsnok és a sok egyéb nyelvet beszélő baka között... E villanásnyi emléket csak azért idézem, mert a 21. század első évtizedének legvégén is aktuális kérdés, mi van, mi lesz velünk az egyre bővülő Európai Unióban és a távolságaiban egyébként is zsugorodó nagyvilágban? Hol, hogyan, milyen nyelven fogjuk megértetni magunkat; van-e elegendő jogi, gazdasági, más egyéb szakértőnk, aki jól ért és tud angolul, németül, franciául; mi lesz velünk, istenadta szlovákiai magyarokkal Európa és a világ nyelvi Bábelében?... Nos, valószínűleg semmi különös. Rengetegen nyaralnak, utazgatnak Európa nyugati felén most is, (tíz) ezrek vállalnak legálisan vagy feketén munkát anélkül, hogy a magyaron meg a szlovákon kívül (egyelőre) más nyelven egy kukkot is tudnának. Persze, akadnak nyelvi nehézségeik, néha ciki helyzetekbe is kerülnek emiatt-de azért elboldogulnak valahogy, s egyre inkább rájuk ragad valami. A más nyelven beszélőkkel való tömeges érintkezés ugyanis a természetes állapot; s ez a reális előfeltétele annak, hogy egyre több emberben ébredjen igény az idegen nyelv vagy nyelvek valamilyen fokú elsajátítására. Akárcsak régebben, amikor az emberek kevesebbet mozogtak ugyan, de a nyelvileg vegyes területen élők, még a betűvetéshez kevésbé értők is kulturálisan meg nyelvileg folyamatosan hasonultak egymáshoz. Tetszik vagy nem, de anno dacumal a Monarchia szélesebb keretein belül is sokféle nyelv élt. A nyelvi határterületeken élők a világ legtermészetesebb dolgaként valamelyest elsajátították egymás nyelvét; a mozgásra kénytelenültek-katonák, tisztviselők, kereskedők- számára pedig természetes volt a német közvetítő és a helyi nyelv ismerete. Fontos volt ehhez az iskola is - bár nem mindenki koptatta padjait-, az igazi ösztönző a mindennapi élet természetes több- nyelvűsége volt. Igaz, ha most a kákán is csomót keresnék, fölvethetném: korántsem világos, hogy valójában mennyire értették meg egymást. Például hogyan értették meg magukat a 18. században a Habsburgok zsoldjában vezénylő generálisoka Kárpát-medence tájain élő románokkal, szerbekkel, magyarokkal, szlovákokkal? (Alighanem annyi félreértéssel, mint most az amerikai katonák az afgánnak nevezett pastu, tádzsik s egyéb lakossággal.) De legyünk lokálpatrióták, és vegyük akár a pozsonyi diétát, hiszen az itteni magyar országgyűlésen Széchenyi gróf is beszélt. Több nyelven tudott, ám a magyar nyelvben nem volt erős. Noha akármelyiket használta is, valójában mennyit értettek ebből a jelenlévő egyéb nyelvű megyei deputátusok, hiszen, uram bocsá', németül is, latinul is csupán eltérő fokon értettek. Viszont az országgyűlési tudósításokba, a haza írt levelekbe már értő mondatok kerültek - már annak megfelelően, ki mit értett meg kinek a beszédéből. Manapság kommunikációtudatosság van, ezért jut eszébe az embernek eltűnődni azon: hogyan voltak képesek régen megérteni egymást az emberek; illetve: miként lesz a jövőben. Nekem Kölcsey a fontos, aki fiatal unokaöccsének írt levelében így üzen: idegen nyelvet tudni szép, az anyanyelvet felső fokon művelni kötelesség! így legyen ez kötelesség számunkra, szlovákiai/felvidéki magyarok számára ma is, mert akkor „menázsiaufbesszerung” esetén legföljebb az lesz a probléma, hogy zsírban, olajban vagy vajban piruljon-e a gombóc. És egyáltalában: mi az, hogy gombóc? KOMMENTÁR Újra a válaszadás jogáról KOCUR LÁSZLÓ Dániel Krajcer kulturális miniszter tegnapelőtt találkozott az újságíró- és a lapkiadói szövetség, valamint a hírügynökségek képviselőivel, hogy az elődje, Marek Maďarič által kidolgozott sajtótörvényről tárgyaljanak. A sajtótörvény módosítása a minisztert jelölő Szabadság és Szolidaritás agendájának is sarkalatos pontja, az általuk kezdeményezett - utóbb cserbenhagyott - népszavazás eleme. A koalíciós pártok között - a kisebbségi törvénytől és a nyelvtörvénytől eltérően - a kérdésben konszenzus uralkodik, a törvény módosítása ugyanis á kormányprogramba is bekerült. A dokumentum szerint: ,Á kormány átértékeli a sajtótörvény alkalmazását, és megteszi a megfelelő törvényalkotási módosításokat, főként a válaszadásra való jog, különös tekintettel a közszereplő válaszadási jogát illetően.” A törvény-előkészítési szakaszban Robert Fico akkori miniszterelnök és Maďarič is igyekezett hangsúlyozni, a válaszadás intézménye elsősorban az egyszerű embereket kívánja védeni, holott vélelmezhették, hogy az egyszerű emberek a sajtó figyelmét hivatalból eltűrni kénytelen politikusok és a sajtó figyelméből élő celebeknél lényegesen ritkábban kerülnek a lapok hasábjaira, és számukra ott volt az addig is működő helyreigazítás lehetősége. Igaz, a válaszadás intézményét ellenzők már-már apokaliptikus víziója - mely szerint a lapok olvashatatlanná válnak a rájuk zúduló és hivatalból közlendő válaszok miatt - sem teljesedett be, de egy rossz törvény megítélésének nem lehet az a kritériuma, hogy milyen hatásfokkal sikerült alkalmazni. A problémát ugyanis a törvény alapfilozófiája jelenti: a választ - a helyreigazítástól eltérően - akkor is meg kell jelentetni, ha az adott sajtótermék igazat - nem tendenciózus féligazságokat - állított az illetőről. Robert Fico kabinetje és a sajtó kapcsolata sok mindennek volt nevezhető, csak ideálisnak nem. Nyilvánvaló, hogy a Maďarič-féle törvény a sajtó megregylázásának szándékával született, kevés sikerrel. Az, hogy a sajtó a jelenlegi kormánnyal sem elnézőbb, mint az előzővel volt, már nyilvánvaló módon megmutatkozott. Jó lenne, ha a hatalom mégis - elődjétől eltérően - nagyvonalú tudna maradni, és nem próbálná meg gátolni a sajtót abban, hogy teljesítse társadalmi küldetését. GLOSSZA Álszentség GRENDELÁGOTA Feltételezem, többen vagyunk, akik még emlékszünk azokra az időkre, amikor délelőtt tíz óráig nem árultak szeszes italt, sem a boltokban, sem a kocsmákban, sem a kávéházakban. Az üzletek italospolcait letakarták, ami elég nevetséges volt, mert a pénztárnál egyébként is kivették volna a borosüveget. Az élelmesebb fajta már előző nap bekészítette a sört-bort-pálinkát, tehát mit sem ért a tíz óráig tilos. A kávéházakban pedig a jó ismerősöknek, törzsvendégeknek kávéscsészében szolgálták fel a féldecit, persze, szigorúan tíz óráig, utána vedelhetett a jónép. Nem is értettem ezt a tíz órát. Tízkor ugyanis senkinek sem járt le a munkaideje. Az építkezéseken általában akkor tartottak tízórai1 szünetet, a munkások végre megihatták első sörüket, s ha leszédültek az állványról, mindenki moshatta kezeit, mert tíz után már senkitől sem kellett számon kérni, miért is ivott a szerencsétlen pára. És akkor már bátran alkalmazhatták az egy sor (tégla), egy sör gyakorlatot. Egy idő után a hivatalnokok is belátták, hogy ez az előírás olyan eszement, mintha a Tejútra kül- denék reggel a gyereket friss tejért, és törölték a rendeletet. Ám a történelem régi jó szokása szerint megismétli önmagát, csak egy kicsit más témában. Épülne Pozsonyban egy Metropolis, a megaberuházás pénzt hozna, munkahelyeket adna. Igen ám, de lenne benne egy kaszinó is. Ne gondoljunk Las Vegasra, ott még nem tartunk. Sajnos. Mindenesetre terveznek oda egy olyan helyet is, ahol szmokingos urak, kisestélyis hölgyek elverik a pénzüket, vagy ha a szerencse kereke úgy forog, szaporítják bevételeiket. Isten őrizz! Nehogy már nyomorba döntsük Pozsony és környéke lakosságát. Nehogy már apuka kaszinóban költse el a munkanélküli-segélyt, anyuka a gyerekpótlékot vagy a szociális segélyt. Nem, nem, soha! Hogy a főváros kellős közepén van kaszinó, számos játékterem, az a kutyát sem izgatja. Senkinek nem jut eszébe bezáratni őket. Lehet, hogy praktikusabb, ha a családapák pénze a játékautomatákban végzi? Mert az elv ugyanaz: amikor nyerésben van, a játékos azt hiszi, örökre így marad, amikor nem nyer, azért játszik, hátha mellé szegődik a szerencse. Még a szóéiban született egy szlovák sláger, amely kaszinónyitást követelt, akik a szesztilalomra emlékeznek, azoknak nyilván mond valamit ez a hevenyészetten fordított pár sor: nyissák ki a kaszinót, mert borra van gusztusom, töltsenek erős vöröset (eredetleg: Otvárajte kasíno, dostal som chuť na víno, nalejte mi silné červené). Persze, lehet, hogy a dalszerző igazából nem egy rendes kaszinóra gondolt - a szocialista állam polgára azt a szót, hogy kaszinó, csak a kapitalizmussal azonosíthatta, a rot- hadóval, fuj! -, csak valami kocsmaféleségre, azzal viszont most is el vagyunk látva bőséggel.
