Új Szó, 2010. szeptember (63. évfolyam, 202-225. szám)
2010-09-18 / 215. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2010. SZEPTEMBER Í8. www.ujszo.com Beszélgetés Takáts Józseffel, a pécsi Európa Kulturális Fővárosa-pályázat szerzőjével, aki néhány hónap után lemondott a projekt főtanácsadói posztjáról Az EKF-évben nem helyi dolgokat kell megmutatni „Kulcsfogalom volt a kulturális decentralizáció, ami szinte teljes egészében elfelejtődött 2010-re" Békés megyei tanyavilágban nőtt fel, huszonkét éve Pécsett él. A 48 éves irodalomtörténész foglalkozott folyóirat-szerkesztéssel, könyvkiadással, vezetett műsort a Magyar Rádió Irodalmi Szerkesztőségében. 2004-ben „mániákus decentralizáció-párti” értelmiségiként állt ki amellett, hogya2010-es Európa Kulturális Fővárosa (EKF) címet Pécs kapja meg - Budapesttel szemben. Ekkor kezdett városfejlesztéssel foglalkozni, a pécsi EKF-pá- lyázati könyv (A határtalan város) pedig már az ő nevéhez fűződik. KISS TIBOR NOÉ A pályázat megnyerése után főtanácsadóként dolgozott tovább az EKF-projektben, de néhány hónap után lemondott. Takáts Józsefet a pécsi EKF-pályázat kezdeti időszakáról és a megvalósulásról, az álmokról és a valóságról kérdeztük. 2004 őszén kezdett dolgozni a pécsi Európai Kulturális Fővá- rosa-pályázaton. Hogyan kapta a megbízatást? 2004 elején dőlt el, hogy az Európai Unió hogyan osztja be a kulturális fővárosi éveket az egyes tagállamok között: Magyarország 2010-re, Németország mellé került. Akkor még fel sem merült, hogy pályázatot írnának ki magyarországi városok számára, a kormányzat azt gondolta, hogy egyszerűen kijelöli Budapestet - s ez nekem nem nagyon tetszett. 2004 tavaszán írtam egy cikket az Élet és Irodalomba Európa magyar kulturális fővárosa: Budapest vagy Pécs? címmel. A cikk a városok pályáztatása mellett és a további kulturális centralizáció ellen érvelt. Nem sokkal később a kormány a pályáztatás mellett döntött. Azután 2004 őszére szerveztem egy pécsi konferenciát, látva a városi önkormányzat tehetetlenkedését, majd összefoglaltam egy kis füzetben a konferencia eredményeit és ajánlásait Pécs leendő pályázatához. Ezt követően, néhány hét tétovázás után döntött úgy a városvezetés, hogy felkér a pályázatírásra. A pécsi pályázat egyik kulcs- fogalmának a decentralizáció tűnik. Az ÉS-ben közölt cikke miatt sok ellenséget szerzett? Nem hiszem. Amíg budapesti értelmiségiek azt látják, hogy csak pár vidéki értelmiségi beszél a decentralizációról, addig inkább csodabogárnak nézik őket, naivaknak, akik olyan dolgokról írnak, amelyek sosem fognak megvalósulni. Bizonyára más lenne a helyzet, ha Magyarországon erős decentralizációs mozgalom működne, amelynek a befolyásától tartani lehetne. De ettől messze vagyunk. Az sem változtatott az ország vízfejűségén, hogy végül Pécs nyerte meg a pályázatot? Önmagában egy ilyen döntés kevés hozzá. Én azt szorgalmaztam (cikkekben, előadásokban), hogy Pécs jelölése a kulturális fővárosi címre egy kormányzati decentralizációs kulturális politika első lépése legyen, amelyet továbbiak követnek. A jelölés után ki lehetett volna dolgozni egy sokéves tervezetet további decentralizációs lépésekkel Pécs mellett más „kulturális versenyképességi pólusok” megerősítésére is. Mindez azonban elmaradt. A pályázatukban a városfejlesztési fejezetben is megjelent a decentralizáció elve. A belvárostól keletre épül fel a koncert- és konferenciaközpont, s újul meg a Zsolnay-negyed. Ezek az intézmények mennyiben integrálják a város egyik gettósodó területét, s tudnak-e ellensúlyt képezni a belvárossal szemben? Ezt most még nagyon nehéz megmondani. A városfejlesztési döntésekről általában csak sok évvel később bizonyosodik be, hogy jó vagy rossz döntések voltak. Egy Pécs nagyságú város esetében egy ilyen nagyszabású, vá- rosrész-jellegű fejlesztés kockázatos vállalkozás, mert a város szövete spontán módon túl lassan növi be a fejlesztett, nagyléptékű területet. Ha egy kétmilliós nagyvárosban helyezünk el egy pontszerű nagyberuházást mondjuk egy hangversenytermet - egy külvárosias, leromlott városrészbe, ott ezek a húzóprojektek magukkal tudják húzni a városrész fejlődését: egy metropolisz gyorsan benő nagy területeket is. Ám egy ekkora, 160 ezres településen, mint Pécs, e folyamatnak az üteme várhatóan sokkal lassabb lesz. Pécsett a megbízható válaszhoz akár húsz évnek is el kell telnie. „A határtalan város” - ez volt a pályázati könyv címe. Ez a szlogen arra utalt, hogy az EKF- évad programsorozatai közé más magyarországi és külföldi városok is bevonásra kerültek volna. Ez miért volt fontos? Európai léptékben Pécs kisváros, amelynek nincs olyan kulturális teljesítménye, amely ismertté tenné a nagyvilágban. Az volt a kiindulópontunk, hogy Pécsnek nemzetközi kontextusban egyetlen igazi érdekessége van, a geo- kulturális, geopolitikai helyzete. A város az Unió határán fekszik, délre tőle az EU-hoz csatlakozni kívánó, de nemrég még vele részben háborúban álló országok. Ennek a délkeleti régiónak nagyon más a mentalitása, kultúrája, mint a nyugat-európai centrumországoké. Ezért gondoltuk úgy, hogy Pécs EKF-évét egy európai határvidék, a Balkán felé nyúló nemzetközi kulturális kisrégió megszervezésének kísérletével kötjük össze. S persze mindez gazdasági szempontból is fontos volt. Ha olyan nagyságú kulturális intézményeket hozunk létre, mint pl. egy ezerfős hangversenyterem, arra is gondolnunk kell, kik fogják majd látogatni? Bármekkora is Pécs zeneszerető közönsége, egyedül nem tudja megtölteni ezt az intézményt. A gazdaságos működéshez az is szükséges, hogy ez a koncertterem egy nemzetközi kisrégió intézménye is legyen: hogy éppúgy látogassák kaposváriak, szegediek, eszékiek, viroviti- caiak és tuzlaiak, mint pécsiek. Lehetett tudni, hogy marketingre nagyjából kétmilliárd forint áll majd a szervezők rendelkezésére. Én úgy gondoltam, hogy ennek nagy részét ebben a nemzetközi kisrégióban kell majd felhasználni 2006 és 2010 között. Ebből azonban sajnos semmi sem lett. Mik voltak azok a kulcsfogalmak, amelyek eredetileg összetartották a pécsi pályázatot, s mi lett a sorsuk? Kulcsfogalom volt a kulturális decentralizáció, ami szinte teljes egészében elfelejtődött 2010-re. Kulcsfogalom volt a kulturális várostervezés: 2005-ben olyan EKF- programot képzeltem el, amelyben a végbemenő, gyakorlati városmegújítást folyamatos elemző munka la'séri, amely által a pécsi kísérlet a „városreneszánszról”, a városmegújításról folyó nemzetközi diszkurzus középpontjába kerül. Ebből az ideából csak egy nemzetközi konferencia valósul meg. Fontosnak tartottuk, központi témának, a szocializmus évtizedei kulturális hagyatékának a feldolgozását is. Olyan EKF-évet szerettem volna, amelynek során bekövetkezik valamiféle szembenézés e szocialista hagyatékkal. Pécsett, ahol az egyik városrészt Uránvárosnak hívják, ez igazán kézenfekvőnek tűnt. Negyedikként a már említett délkeleti kiterjedésű nemzetközi kulturális kisrégió kialakítását lehet megnevezni. E koncepciónak kisebb elemei (néhány ottani színházi előadás, zenekar itteni fellépése stb.) megvalósultak, az egésze lassan elfelejtődött. Tudna sikeres példát mondani a szocializmus hagyatékának feldolgozására az EKF-évből? Egyet-kettőt igen. Nemrég egy public art akció keretében fiatal alkotók huszonegy művészeti beavatkozást hajtottak végre Pécs belvárosában és környékén. Az egyik legkiválóbb kísérlet a Magasháznál történt. Ez a harmincemeletes épület Közép-Ke- let-Európa legmagasabb üresen álló lakóháza, amelyet a helyiek Galambdúcnak is neveznek. A Magasház a szocializmus emlékműve, amivel a város máig nem tud mit kezdeni. A művészek készítettek egy kaputelefon-táblát, nevekkel, lakásszámokkal, amit a lezárt épület elé állítottak. Ha megnyomjuk a kaputelefon valamelyik gombját, akkor megszólal hangfelvételről az az ember, aki a kiköltöztetés előtt az illető lakásban lakott. A művészek ugyanis fölkeresték a régi lakókat, interjúkat készítettek velük arról, hogy milyen volt egykor a Magasházban élni. Vagyis e public art-akci- ónak köszönhetően, a kaputelefon gombjait nyomogatva, újra élővé vált a lakatlan ház. Sok ilyen fajta akcióra gondoltam annak idején, amikor a szocializmus hagyatékával való szembenézésről írtam a pályázati könyvben. 2006 júniusában lemondott a főtanácsadói posztjáról. Miért? Háromnegyed év telt el a pályázat megnyerése és a lemondásom között. Ezalatt alig történt valami. Az a kis agytröszt, akik a nyertes pályázaton dolgoztunk, elszigetelődött; hónapokon át felhatalmazás nélkül dolgoztunk. A fejlesztési projektek előkészítését rögtön a pályázati siker után elvette tőlünk a polgármester, s aztán fél-háromnegyed évig senki sem foglalkozott velük. Háromnegyed év kínlódása után értelmetlennek láttam már a munkámat, s mivel nem tudtam változtatni a dolgok menetén, lemondtam. Egy korábbi interjúban a pécsi ÉKF-program történetét a magyar demokrácia állatorvosi lovának nevezte. Mit értett ez alatt? A híres amerikai szociológusnak, Robert Putnamnek volt egy olaszországi kutatása, amelyben sikeresen, illetve sikertelenül működő önkormányzatokat vizsgált. Arra jutott, hogy azokban a régiókban, ahol a társadalmi együttműködés készsége magas szintű, ahol sok a független társadalmi egyesület, ahol nagyobb a bizalom a társadalmi szereplők közt, ott az önkormányzatok hatékonyabbak és alacsonyabb a korrupció szintje. Magyarország ma olyan, mint egy rossz állapotban lévő olaszországi régió volt huszonöt éve. A társadalmi szereplők teljes mértékben bizalmatlanok egymás iránt. Nincsenek a társadalmi problémák nyilvános megvitatásának olyan formái, amelyben egyenrangú szereplőként tudnának megjelenni hivatalnokok, civil szereplők, szakértők és politikusok. Majdnem mindenki csak patrónus-kliens típusú viszonyban képes gondolkodni. Az az alapvető probléma, hogy az egyenrangú, partneri típusú, nyilvános, formalizált együttműködésre nagyon kicsi a készség a meghatározó társadalmi szereplőkben, különösen a politikusokban. Erről tanúskodott szerintem a pécsi EKF-program története is. Hogyan értékelné az EKF- program megvalósítását? Akik közelről látták vagy élték meg az EKF-program történetét, azok közül sokan csalódottan mondják, hogy „minden el lett rontva”. Én nem osztom ezt a véleményt: az utóbbi öt évben jó dolgok is megvalósultak Pécsett. A problémát inkább abban látom, hogy szétszakadoztak az EKF- program tervezésében még egymáshoz kapcsolt, egymást erősítő szálak, elszigetelődtek egymástól a fejlesztések, a programok, a marketing, a civil aktivitás, és szertefoszlott az egész program egykori közös horizontja. De a kulcsprojektek (a köztérfejlesztés, koncert- és konferenciaközpont és az új könyvtár megépítése, a Zsolnay- negyed felújítása) mégiscsak megvalósulnak, márpedig az EKF- cím nélkül ezekre aligha került volna sor az elkövetkező évtizedben vagy évtizedekben. Több kulcsprojekt azonban késve valósul meg, csak 2011-re lesz készen. A városvezetők szerint ez nem baj. Ez nem így van. Nyilvánvalóan sokkal színvonalasabb EKF-évet lehetett volna rendezni, ha a kulcsprojektekkel 2010-re készen lettek volna. Már a megnyitó ünnepség is bizonyította, hogy mekkora probléma, ha nincs a városnak olyan épülete, amelyben le tud bonyolítani egy ötszáz fős fogadást. Egy tornateremben és a hozzá illesztett sátorban tartották a nemzetközi fogadást a megnyitó után. Ez a kínos eset sem következett volna be, ha időben elkészül a konferenciaközpont épülete. 2013-ban Kassa lesz Európa egyik kulturális fővárosa. A pécsi tapasztalatai alapján mikre hívná fel a szervezők figyelmét? Általánosságban nehéz mondani bármit is, hiszen nem ismerem jól Kassát. Nem ismerem a pályázatukat és a céljaikat sem. Annyit tanácsolnék, hogy elsősorban a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozzanak. A „kulturális főváros” cím nem arra való, hogy valami helybeli dolgot megmutassunk - arra kiváló év lesz 2014 is. Az EKF- év arra való, hogy kulturálisan a lehető legnemzetközibbé tegyék a városukat. Mit szeret leginkább Pécsben? Az urbánus karakterét szeretem, noha nem nagyváros. Ez részben az épített örökségének is köszönhető, fallal körülvett belvárosának. Am részben annak is, hogy elég népes művészkolónia él itt, s nagyságához képest elég sok kulturális intézménye van. A város kulturális sűrűsége is hozzájárul az urbánus karakteréhez.
