Új Szó, 2010. szeptember (63. évfolyam, 202-225. szám)
2010-09-11 / 210. szám, szombat
www.ujszo.com UJSZO 2010. SZEPTEMBER 11. Szalon 17 Az áldozati oltáron ki kellett véreztetnie szinte mindent, ami a filmet művészetté teszi. Az Inception álmai akciófilmdíszletek, egy számítógépes játék pályái Kritikai analízis, avagy világ nolanistái egyesüljetek! Marion Cotillard és Leonardo DiCaprio az Eredetben (AP Photo/Warner Bros., Melissa Moseley „Egy filmnek kell hogy legyen eleje és vége, de nem feltétlenül ebben a sorrendben”, hangzik Jean- Luc Godard elhíresült mondása. 1962-es filmje, a Vivre sa vie: Film en douze tableaux is mutatja, hogy a narratív struktúrával való kísérletezés bizony nem új keletű jelenség a filmművészetben. Nem mondható el ugyanez, ha vizsgálódásunk látómezejét Hollywoodra (és különösen a hollywoodi stúdiórendszer keretein belül megszületett filmekre) korlátozzuk. JANK0V1Č DÁVID A mainstream kereteit feszegető, elbeszélésszerkezeti kísérletezgetésként felfogható útkeresések Amerikában az elmúlt pár évtizedben jelentek meg, ennek talán legeklatánsabb - és egyben legismertebb - példája Tarantino ’94-es filmtörténeti mérföldköve, a Pulp Fiction (amelyet Godard fentebb említett műve inspirált). A jelzett áramlatba illeszkedik maga Nolan is, Memento című filmjének reverz narratívája sikerrel hívta fel magára a kritikusok és a laikus közönség figyelmét egyaránt. Nolannek, aki angol irodalmat hallgatott, minden bizonnyal feltűnt az a narratív szabadság, amit az írók évtizedek óta élveznek, ez pedig különösen a kezdő filmesként tapasztalt megkötöttkezűséggel kontrasztban vezethette őt odáig, hogy az évtizedes hagyományokkal szemben nietzschei kalapácsot ragadva készítse el első két filmjét. Nolan ebben az időben még a ’40-es, ’50-es évek film noir örökségéből táplálkozott, filmjei ekkor még karakterdrámák, ahol a központi protagonista kerül detektívsze- repbe, hogy felderítse azt, ami saját életének szőnyege alá besöpör- tetett. Feltűnő még Nolannek a valóság/illúzió bináris kód körül megnyilvánuló fokozott érdeklődése, hiszen ugyanez a tematikus elem köszön vissza (ha nem is oly explicite, mint az Inception esetében) az Insomnia és a Prestige című filmjeiben is. A Prestige után Nolan látszólag a hollywoodi főáramhoz csapódott, így filmjeiben nyoma sincs kidolgozott karaktereknek, a cselekmény katalizátorai helyettük immár a CGI-effektek lesznek, a Batman Begins és a The Dark Knight pedig művészileg igen kevéssé stimuláló, majdhogynem értékelhetetlen alkotások. Legújabb filmjével Nolan kezdeti éveihez hasonlóan ismét a szinematikus elbeszélésszerkezet ismert kereteit kívánta tágítani, ehhez pedig a „történetbe ékelt történet” Odüsszeia óta ismert alapstruktúráját vette át, némi ráncfelvarrással, mígnem az eredmény merőben újszerű és minden eddiginél komplikáltabb (szándékosan nem komplexet írtam) lett. Többször láthattunk már filmeket, melyek kétszintű elbeszélésszerkezettel operálnak, Nolan azonban jóval tovább megy: mi lenne, ha beléphetnénk mások álmába, majd az álmon belül álmodott álomba, és így tovább. A filmben ugyanis lehetséges ötletek ellopása (vagy, ahogy arra a cím is utal, azok elplántálása) mások elméjéből/elméjébe. Az álmot építész tervezi meg, majd az álmodó megálmodja, egy harmadik résztvevőszemély pedig kitölti azt tudatalattija kivetüléseivel. A filmet végignézve azonban egyértelművé válik, hogy mindez nem más, mint eszköz a Nagyobb Cél érdekében: ez pedig, mint arra utaltam, a narratív struktúrával való kísérletezés. A film szinte minden aspektusa a többszintű elbeszélésszerkezet premisszája által determinált, annak közvetlen és elkerülhetetlen következménye. Vegyük őket sorjában. Első lépésben világosan kell látnunk, hogy a film nem az álmokba való belépésről szól. A film az álomba való belépés ötletéről szól. Nolan víziója az álomról nem egy művész víziója, hanem egy mérnöké. Az Inception álmaiban nincs semmi álomszerű, azokban megmagyarázhatatlan módon lineáris az idő, sőt, a fizika is előre meghatározott szabályok szerint működik. A dolgok mindig azok, aminek látszanak, és csak azok. Nolan álmaiban az okot minden esetben követi az okozat, sőt, tér nyílik az olyan abszurdumoknak is, mint álmunkban öngyilkosságot elkövetni, hogy felébredjünk. Másodszor: ha olyan bonyolult makrostruktúrával dolgozunk, mint Nolan, a befogadhatóvá tétel végett szükséges a mikrostruktúra nagyon erős leegyszerűsítése egyik részről, másfelől a makrost- rukturális határok precíz megvonása. Ez utóbbival Nolan nagyon jól tisztában volt, ez magyarázza több rendezői döntését is. Az „álom az álomban” koncepció elburjánzása a végtelenbe a filmet a közönség számára érthetetlenné tette volna, így az álomszintek száma négyben kerül maximalizálásra, hiszen ez az a mennyiség, amit legtöbbünk agya képes feldolgozni. Ha tehát a harmadik álomszinten elalszunk, a negyedik és egyben utolsó szintre kerülünk, ahonnan nincs tovább, ez már a „tiszta tudatalatti”. Érdekesmód ha álmunkban meghalunk, a rajtunk alkalmazott nyugtató hatása miatt nem ébredünk fel, hanem ugyanide, vagyis a negyedik szintként is funkcionáló „váróba” kerülünk. Ha azonban a váróban halunk meg, már felébredünk. Értjük ugyan, hogy a történet e részének komoly eszközszerepe van, ám azt inkább ne kérdezzük, mindennek mi értelme van. Taktikus húzás volt Nolantől az is, hogy az egyes álomszinteknek merőben disztinktív küllemet adott, megkönnyítve a nézőnek azok megkülönböztetését még a film végén folyó brutális keresztvágás-orgia közben is. A mikroszinten elkerülhetetlen szimplifikáció pedig jól megnyilvánul ezeken a helyszíneken: egytől-egyig klisék, mint például a „főhadiszállás havas tájjal” a la OnHerMajesty’s Secret Service, csak hogy a legnyilvánvalóbbat említsem. Ezen a ponton szükséges górcső alá venni a karaktereket is - jobban mondva hiányukat. A főszereplő Cobbon kívül a karakterek híján vannak mindenféle motivációnak, érzelmeknek, vagy úgy általában a kidolgozottságnak. Fontos azonban rávilágítani, hogy nekik is nagyon fontos eszközszerepük van: ők azok, akik végig magyarázzák nekünk Nolan agyszüleményét, ezzel érthetővé téve a filmet. Ennek megfelelően a párbeszéd az éppen aktuális történések magyarázatára korlátozódik, két rövid jelenet kivételével. Van olyan karakter, akinek egyetlen szerepe a filmben, hogy feltárja előttünk a főhős titkait: az Ariadnét alakító Ellen Page ezért csatlakozik a csapathoz bármifajta személyes motiváltság nélkül, majd ezért dönt úgy, hogy elhallgatja Cobb titkát. Ez abban a jelenetben válik egyértelművé, melyben lifttel ereszkedik le Cobb álmában. Ha ő nincs, nem tudnánk meg, mi is van a legalsó szinten, Ariadne tehát egyfajta feltáróeszköz, anélkül hogy bármiféle önálló szerepe, vagy ha itt tartunk, lét- jogosultsága volna a filmben. A főszereplő Cobb az egyetlen igazi karakter, a felesége halálával küszködő férj archeotípusa. A belső démonaival szembenézni kényszerülő, mazochista férfi tipikus film noiros tematikus elem, amely érdekesmód megjelent egy másik idei moziban is, ráadásul pont DiCaprióval, Shutter Island címmel. Scorsese opusától eltérően azonban az Inceptionben sajnos nem tudunk azonosulni a főhőssel, ennek konzekvenciájaként pedig fájdalmát sem érezzük át. Ennek oka szintén a struktúrában keresendő: az a tény, hogy a cselekmény legnagyobb része álomban játszódik - amit ráadásul a film végére kezdünk valóságként kezelni -, meggátol minket abban, hogy komolyabb érzelmek indukálódjanak bennünk olyan eseményekre reagálva, amelyek az álomszinteken kívül, a valóságban történtek. Az viszont, hogy a film körülbelül századik percétől egyszer sem kerül bevágásra a valóság-szint, teljesen elkerülhetetlen a furgon zuhanásával kezdődő klimax hatásossá tételéhez, ebben rejlik a film belső ellentmondása. Ez utóbbi mesterien megkomponált jelenetsor rengeteg vágással szerkezetileg tökéletes munka, méltó betetőzése Nolan szupemarratívájának. A sikerért azonban a leikével fizetett az ördögnek, az áldozati oltáron ki kellett véreztetnie szinte mindent, ami a filmet művészetté teszi. Az Inception álmai csupán akciófilmdíszletek, egy számítógépesjáték pályái. Az akciójelenetek rendezésére való alkalmatlanságát pedig Nolan már korábbi két Batman-filmjével bizonyította. Ezeknél a részeknél a vágás gyomorforgató: sosem tudjuk, a szereplők hol helyezkednek el térbe- lileg egymáshoz vagy más tárgyakhoz képest. Sajnálatos mód ez az esztétikailag kétséges értékű megoldás jelenti a jelenkori hollywoodi dogmát, élesen szemben állva a Hong Kong-i tradícióval. Hiba is volna csupán emiatt elmarasztalni Nolan Inceptionjét, ehelyett próbáljuk meg annak szemlélni, ami: egy összetett, de különösebben nem mély akciófilmnek, amely a zsáner szabta elvárások alapján átlagon felettinek tekinthető, még ha mesterműnek nem is. Szemléljük, mint Nolan teljes eltávolodását a karaktercentrikus filmtől és beágyazódását a mainstream dogmába. Szerkeszti: Csanda Gábor Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com (AP Photo/Shizuo Kambayashi) A rendező Christopher Nolan, Leonardo DiCaprio (Dom Cobb) és Ken Watanabe (Saito)
