Új Szó, 2010. szeptember (63. évfolyam, 202-225. szám)
2010-09-11 / 210. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2010. SZEPTEMBER 11. www.ujszo.com SZABÓ G. LÁSZLÓ Gondolatait és emlékeit, irodalmi és zenei élményeit gyűjtötte egy kötetbe Milan Kundera, a Párizsban élő világhírű cseh író, a Nobel- díj régi várományosa. Az eredetileg Une recontre (magyarul Találkozás) címmel megjelent friss opus 30 írást fog össze. A magyar olvasó azonban egy nem várt ajándékot is kap az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent kötettel. Hat képeslap nagyságú, színes Kunde- ra-rajzot, hat megmosolyogtató, pajkos figurát. Kundera és a képzőművészet? Tehát nemcsak író, költő, drámaíró és esszéista, hanem grafikus is, karikaturista, aki titokban, csak úgy magának, szórakozásképp, köny- nyű vonalakkal humoros alakokat teremt? Egy rejtőzködő író váratlan kitárulkozása? Vagy ennél sokkal kevesebb? Afféle „tudok én ilyet is, ha akarok”?! És hol voltak eddig ezek a rajzok? Fiókok mélyében? Vagy épp ellenkezőleg: mostanában születtek? Nincs árulkodó dátum a képeken, csak szignó. De gyanítom: nem ezek az író első ceruzavonásai. Ez ideig mindenesetre csak azt tudtuk róla, hogy az írás mellett a zenével is szoros a kapcsolata. Párizsi dolgozószobájában két portré lóg a falon. Apja, az elismert brün- ni zongorista, zenetudós és a nagy hírű brünni Janáček Zeneakadémia professzora, rektora néz rá az egyik képről, Leoš Janáček, a papa mestere, Közép-Európa nagy (magányos) antiromantikusa, Milan Kundera szívének első számú cseh zeneszerzője a másikról. Kundera - még mielőtt egyetemi tanulmányait elkezdte volna - kétkezi munkásként és dzsessz-zenészként dolgozott. A prágai Károly Egyetemen aztán zenetudományt hallgatott, s ezzel együtt zeneszerzést is tanult. Huszonöt évesen már ő maga is komponál, tanulmányait azonban a filmművészeti főiskolán, dramaturg és forgatókönyvíró szakon fejezi be. Diplomával a kezében ott is marad, és világirodalamikor a Comédie Francaise társulatában rendeztem. Véra nagyon jó szakácsnő. Kész képzőművészeti alkotás, amit a tányérra tesz. Szívét-lelkét, minden fantáziáját beleviszi. Feltálalta a vacsorát, Milánnál elkezdtünk enni, ő meg jött-ment, kérdezte, hogy ízlik, és én elkövettem azt az otromba hibát, amit vendég soha el nem követhet. Ahelyett, hogy megdicsértem volna a főztjét, egyszerűen csak azt feleltem: én nem vagyok nagy kajás. Ennél udvariatlanabb nem is lehettem volna. Még akkor sem, ha az igazat mondtam. Véra arca azonban meg sem rezzent. Egy szót sem szólt. De egy évvel később, amikor újra találkoztunk, már nem náluk vacsoráztunk, hanem egy étteremben, Milan kedvenc helyén, közel a lakásukhoz. És amikor Véra elugrott, Milan akkor mesélte el, hogy a felesége mennyire zokon vette, hogy én akkor szinte semmibe vettem az ő szakácstudományát. Itthon aztán, jóval később egy rádiós interjúban felelevenítettem ezt a számomra kínos történetet, s valaki hallotta, aki Kunderának elmesélte. Kaptam is egy levelet tőle, hogy ez a furcsa beismerő vallomásom mennyire megmosolyogtatta, és megköszönte, hogy a feleségét mint szakácsnőt ilyen híressé tettem, és nyugodjak meg, minden meg van bocsátva. Azóta levelezünk. Időnként nagyon szép e- maileket kapok tőle, amelyekben a filmjeimet dicséri. Könyvei közül én A tréfát szeretem a legjobban, és rögtön utána a Nevetséges szerelmeket. Azon egyáltalán nem csodálkozom, hogy nem engedi csehre fordítani a franciául írt munkáit. Joga van erre. A minőséget félti. De ezek a rajzok! Ez most tényleg nagy meglepetés számomra. Bájosak, humorosak.” Hat arc, hat figura. Egy meglehetősen zárt életet élő, lélekben azonban nagyon is nyitott ember derűs pillanatai pirossal, kékkel, zölddel, rózsaszínnel, narancssárgával - és természetesen sok feketével. Milan Kundera Bájos vonalak mat ad elő annak az évfolyamnak, amelynek tagjai többek között Jin' Menzel, Evald Schorm, Véra Chytilová és mások. De arról, hogy már akkor is rajzolt volna, senki nem tudott. 1970-ben, amikor állását elveszítette, fordításokból és horoszkópírásból tartotta fenn magát, és így ment ez 1975-ig, amíg el nem hagyta Csehszlovákiát. „Kedvesek, szellemesek ezek a rajzok - vélekedik Jin' Menzel, az Oscar-díjas prágai rendező, amikor kezébe adom Kundera színes karikatúráit. - Baráti viszonyban vagyunk, de ez számomra is új dolog. Nem tudtam, hogy rajzol, méghozzá ilyen jól. Ó ezzel sosem dicsekedett. Annál sokkal szerényebb. Ha nem látnám a rajzokon az aláírását, ki sem találtam volna, hogy ezek az ő alkotásai. Meglepő számomra, hogy rajzolni is ennyire jól tud. A főiskolán nem sokkal előttünk végzett, voltaképpen annyi idős, mint egykori osztálytársam, választott nővérem, Véra Chytilová. Két évig tanított bennünket, de már az első évfolyamban rengeteget tanultunk tőle. Érdekesen beszélt érdekes dolgokról. Én már a főiskola előtt sokat olvastam, apámnak tetemes könyvtára volt, a katonai szolgálatom alatt pedig könyvtárosként dolgoztam, mégis azt kell, hogy mondjam: ami az irodalmat illeti, nem volt rend a fejemben. Faltam mindent, ami a kezembe került, de például a regény művészetéről, fejlődéséről semmit sem tudtam. Kundera által értettem meg később sok mindent. Amikor a középiskolában már Baudelaire-ről kellett volna tanulnunk, Jirásek volt a téma, amikor a modern francia festészetről, Mánesnél tartottunk. A mi szemünket Kundera nyitotta fel a világra. Ez biztos. Ő magyarázta el nekünk, hogy mi miért született a világirodalomban, s mivel a franciák különösen közel álltak hozzá, Anatole France-ról is tőle hallottam először. Áttekintést nyújtott, ami nagyon fontos. Nekem az volt a szerencsém, hogy tudtam, miről beszél, mert előtte is sokat olvastam. Tehát értettem őt. Karel Čapek, Van- čura és Poláček voltak a nagy kedvenceim, ő azonban tovább vitt egy úton, amiért a mai napig hálás vagyok neki. Nála minden más volt, mint a többi tanárnál. Ő a vizsgákat sem a főiskolán tartotta. Elhívott bennünket egy közeli kávézóba, és egy kellemes beszélgetés után értékelt bennünket. Természetesen jelesre. De ami ugyancsak megmaradt az emlékezetemben: Kundera nagyon jó megjelenésű, vonzó férfi volt már akkor is. Szinte ragadtak rá a lányok, ami engem szörnyen idegesített. Véra, a felesége, áld akkortájt tévébemondónőként dolgozott Brünnben, nagyon csinos nő volt, Kundera azonban Prágában lakott, egy belvárosi garzonban. Az akkori barátnőm fészke ott-volt a közelében, és egy este, amikor dühében, hogy elhanyagolom őt, bezárt a szobájába, elment otthonról, és csak másnap reggel jött haza. És hogy borsot törjön az orrom alá, elárulta, hogy az éjszakát Milan Kunderánál töltötte. Nem is nagyon csodálkozhattam, hiszen Milan hatása alól senki sem tudott szabadulni. Miért éppen az én barátnőm lett volna a kivétel? Milan mindig elegánsan öltözött. Ha végigsétált a Vencel téren, csak úgy forogtak utána a nők. Már akkor is érzékeny ember volt, és ma is az, azért okozott neki akkora fájdalmat, hogy itthon nemrég be akarták mocskolni a nevét. Nem igaz, hogy jelentést tett, erre ő sosem volt képes. Hazugság, amit állítottak róla. Személyesen legutóbb tizenkét évvel ezelőtt találkoztunk. Meglátogatott a feleségével Prágában. Titokban itthon jártak, és feljöttek hozzám. Én is voltam náluk párszor Párizsban, amikor kint forgattam Costa Gavras filmjében, és
