Új Szó, 2010. szeptember (63. évfolyam, 202-225. szám)

2010-09-11 / 210. szám, szombat

10 Szombati vendég______________________________________________________________ ÚJ SZÓ 2010. SZEPTEMBER 11. www.ujszo.com Györgyi Anna: „Nem lehet állandóan topon az ember, mindig csak sikeres és gyönyörű. Néha szörnyű állapotban van színészileg is. A tehetség nem állandó állapot." Árad belőle a derű, kerül mindent, ami lehangoló Erős páros az övéké. Magán­emberként két kislány, szak­mai életükben több mint tíz darab köti össze őket. Györ­gyi Anna kiváló színésznő, félje, alkotótársa, Kiss Csa­ba a legjelesebb magyar színházi rendezők egyike. SZABÓ G. LÁSZLÓ Marguerite Gautier-t, a kaméliás hölgyet játszotta, aztán a Veszedel­mes viszonyok kemény és kegyet­len Merteuü márkinőjét, majd Cse­hov három szerelmét, Ilka Mizino- vát, Lidija Avilovát és Olga Knip- pert. A „dilettáns” énekesnőt, a fér­jezett írónőt és a moszkvai dívát. Legutóbb Vaszilij Szigatjev Guppi­jának esetlenségében is szeretniva­ló, vidékről felszármazott fiatalasz- szonyát formálta meg igazán meg- indítóan. Mindegyik szerepet a fér­jétől kapta. Értik egymást. Még ak­kor is, ha néha nem. Bizonyára jelent egyfajta biz­tonságot, megnyugtató hátorszá­got, hogy történhet a pályáján bármi, Csaba úgyis ott áll a közel­ben, s ha kell, kitalál valamit, ki­rángatja egy hosszabb csendből, hullámvölgyből. Sőt, ha úgy érzi, az egész világ az ellensége, ben­ne akkor is megkapaszkodhat. Nekem Kiss Csaba nem elsősor­ban színházi rendező, hanem egy férfi, a gyermekeim apja. Aztán, hogy mi a foglalkozása, az már az ő hozadéka. Nem azért szerettem be­le, mert színházi rendező, ez az én privát szerencsém. De szeretem, ahogy dolgozik, és mindig örülök, ha egy darab összeköt bennünket. Megjegyzem: nem minden házas­párnál klappol ez. Nálunk igen. Ingmar Bergman és Liv Ull- mann is hosszú évekig nagyon erős házastársi-alkotói kapcso­latban éltek együtt. A végén az­tán eltávolodtak egymástól. Ha viszont megaláztatás éri az embert, mert néha bizony éri, ak­kor tényleg ott áll mellettem. Segít, ha szomorú vagyok, ha nem úgy megy a sorom, ahogy mennie kelle­ne. Vigyáz rám, mert szeret. De olyan nincs, hogy este az ágyban azt mondom neki: ide figyelj, ha én most nem játszhatom el Anna Kareninát, akkor hónapokig nem lesz semmi! De eljátszotta. Csaba érzékeny ember. Megérzi a kis csápjaival, ha gondban va­gyok. Sok könyve van, rengeteget olvas, egyszer csak azt mondja: „Fi­gyelj, Anna! Találtam egy jó színda­rabot vagy egy jó novellát, amit át­írnék, és van benne egy neked való szerep. Nem csináljuk meg?” Anna Kareninát is rég olvastam. Egyedül voltam Porecsben a tengerparton, ő nem is olvasta, egyszer csak negy­venöt évesen a kezébe vette, és fel­sóhajtott, hogy: „Jaj, de gyönyörű!” És akkor rám gondolt. De úttörő be­csületszavamra mondom, szerepet én még nem kértem tőle soha. Egyébként épp az Anna Karenina után írták le nem kis iróniával, hogy „megajándékozta a feleségét egy szép átirattal, gyönyörű ruhák­ba bújtatta, szépen megvüágította, és Györgyi Anna most különböző színeit mutogatja, hogy milyen mint szerető anya, mint megcsalt szerelmes és mint gyermekét elha­gyó nő”. Mindegy! Volt üyen is. Én amúgy sem tudom, hogy mit kelle­ne játszanom. Fogalmam sincs. Nem látom magamat. Más jobban lát. Nekem szerepálmom sem volt soha. Talán egy, ahhoz meg már öreg vagyok. Mirandolina, Goldoni fogadósnője. Pedig többször is ke­rülgetett. Ha jól emlékszem, Győrhöz kötődik a megismerkedésük. Ott találkozott először Csabával. Azóta hiszek abban, hogy nincse­nek véletlenek. Az embernek be kell járnia bizonyos utakat. Akkor szerződtem le a Bárkára, és rögtön belecsöppentem egy győri kopro­dukcióba. Pedig pont akkor kaptam egy filmfőszerepet is, ami ugye, rit­kán találja meg a színészt, ráadásul sok pénz, hírnév... ... közli kacagva. És mégis elgondolkoztatott. Azt mondtam: édes istenem, lemegyek Győrbe egy padlásszínházba, hat hétig próbálok egy lukban, azt sem tudom, kivel. De én olyan becsüle­tes ember vagyok, vagy hülye, mindegy, és nem sokkal azután, hogy leszerződtem, nem akartam azt mondani, hogy nekem ehhez nincs kedvem, inkább megyek for­gatni. És akkor visszaadtam a film­szerepet, amit rám osztottak, mi­közben nagyon fájt a szívem. Se pénz, se hírnév, viszont úgy gon­doltam, ez így tisztességes. Úgy­hogy buszra ültem, és utaztam Győrbe. A mellettem ülő kollégától érdeklődtem, hogy ki is ez a Kiss Csaba? Rám nézett, és azt felelte: „Érdekes.” Igen? Érdekes? Akkor nézzük! Augusztus 31-e volt, raj­tam rövidnadrág, fekete póló, bő­rönd a kezemben. Minden apró részletre pontosan emlékszem. Olyan agyam van, hogy még azt is tudom, miben voltam húsz évvel ezelőtt. Csaba semmire nem emlé­kezik. Néha mond olyan történetet, amelyben más nővel volt, nem is velem. Szóval megérkezett Győrbe, és irány a színház. Felmentem a padlásra, már bent volt a díszlet, több koporsó. Az volt ugyanis a koncepció, hogy a Sha- kespeare-királydrámák központi fi­gurái kőszoborként ébrednek fel a koporsókból. Én Margit királynő voltam. De ahogy megláttam Csa­bát a koporsók között, és azt mond­ta: „Szia, Nusi!”, nekem azonnal megtetszett. Szép fekete ember, és az apukámra is hasonlított, a hang­ja szinte simogatott. Magamban azt mondtam: nekem kell ez a férfi. Ez még nem szerelem volt, csak már első látásra biztonságot sugárzott. Aztán napokon át követtem őt. Fe­lesége volt, barátnője, én ezeket az akadályokat sorra leküzdöttem, és csak lépegettem anélkül, hogy tak­tikáztam volna. Én elmondom, mit érzek, mit gondolok, aztán legfel­jebb azt mondják, köszönjük, ezt nem kérjük. És akkor szomorko- dom egy kicsit, de legalább nyüt la­pokkal játszom. Csaba azt kérte, hogy váljak rá, én meg erre azt fe­leltem, hogy akár éveket is. Mond­ta, hogy annyit nem kell, csak né­hány hétről lenne szó. Én ezt a tele­fonban közöltem vele, ő akkor ép­pen öltözködött, és később elmesél­te: a válaszom hallatán, hogy akár éveket is, leesett a gatyája. Pedig eleinte nem is tetszettem neki. Nem voltam az esete. Ő egy barnamed­ve, én meg sok voltam neki. Aztán kiderült, hogy én látszólag egzal- tált vagyok, ő meg nyugodtnak tű­nik, de ez pont fordítva van. Min­denki másképp kompenzálja a hü­lyeségeit. Eddig tizenhárom darabban dolgoztak együtt. Az alatt sok mindent megtudhattak egymás­ról. Ez nagyon nagy kitakaródzás a másik előtt. Nálunk is voltak konfliktusok. Például a Woyzeck idején. Az volt a harmadik közös munkánk. Az egy gyüok darab. Csaba szólt is, hogy ne legyek annyira konszolidált, sokkal mé­lyebbre kell ásni, ez egy nyomorult nő. „Ne legyél már olyan, mint egy Cosmopolitant olvasó, hülye liba!” - figyelmeztetett. És akkor kimen­tem sírni. Egy ilyen lényeges észrevé­tellel? Tényleg nagyon jókat tud mon­dani. Ä Veszedelmes viszonyokban is volt egy nagyon nagy összezörre- nésünk. Mindketten mást gondol­tunk a nőről, hogy mitől olyan go­nosz, kegyeden. Csaba azt akarta, hogy legyen olyan jókedvűen go­nosz, olyan kis undok, mediterrán perszóna. És azt akarta, hogy kar- dozzak a Valmontot játszó Seress Zoltánnal. Én viszont, négy hónap­pal a szülés után inkább sakkozni szerettem volna. Hát nem sakkoz­tam! De én is láttam már Csabát rossz állapotban. Nem lehet állan­dóan topon az ember, mindig csak sikeres és gyönyörű. Néha alig van szeme, trehány és rosszkedvű, és szörnyű állapotban van színészileg is, a szégyentől pedig meg akar hal­ni. A tehetség nem állandó állapot. Azért dolgozni kell. Tizenkét éve vagyunk együtt, nem mindig ér­tünk egyet, de bízunk egymásban. Csaba szerintem sokkal jobb szí­nésznek tart, mint amüyen vagyok. Elfogult velem. Én azt szeretem benne, hogy lehet, nem olyan tren- di, amit csinál, az én szememben azonban sokkal fontosabb, hogy olyan mélységes igazsága, megélt- sége van, és minden rendezése de­rűt, életszeretetet sugároz, ami ne­kem annyira jólesik! Például A szerelmes hal, amely Csehov-novellák alapján készült. Egy nő és két szerelem. Egy ciniz­mustól feszülő gasztromániás katona és egy tétova, élhetetíen, romantikus költő. Köztük a nő, aki mindig rosszul választ. De ott is az életszeretet domi­nál. Csabából mindig ez árad, s valahol biztosan én is ilyen va­gyok. Kerülöm a lehangoló dolgo­kat. Lars von Trier rendezése, a Hullámtörés az egyik kedvenc fil­mem. Lebénul a pasi a történet elején, de a végén megszólalnak a harangok. Az anynyira felemelő! Élünk, vagyunk, és ez valóban magasztos dolog. A Csehov szerelmei, amelyet Kulka Jánossal játszott, eredeti szövegekre, többnyire új, magya­rul addig _ ismeretlen levelekre épült. Ez az előadás is Csaba ötle­te volt? Nyár volt és Csehovot olvasga­tott. Novellákat, leveleket. Csak úgy magának. Nem azzal a szán­dékkal, hogy keresek valamit a fele­ségemnek. Aztán a végén mégis há­rom nőt kaptam egy darabban. Moszkva közelébe, Melihovó- ba is eljutottak ezzel a nagysze­rű előadással, ahol Csehov házi­kója áll. Ott a tó, a kis színpad, ott játszó­dik a Sirály. Annyira kicsi az a ház, nagyon lent van a plafon! A szobák, az ágyak is kicsik, az asztal tele or- vosságos üvegcsével. Ott, a birtok mellett, egy nagy teremben volt a Csehov-fesztivál, amelyre meghív­tak bennünket. A múzeumból ki­hozták az író rozzant, rózsaszín ka­napéját, azon játszottunk. Folytak a könnyeim a meghatottságtól. Telje­sen el voltam varázsolva. A darab utolsó részében Csehov már hal­doklik, és azt mondja: „Rég nem it­tam pezsgőt!” És tényleg így volt. Megitta, oldalra fordult, és meg­halt. És ahogy mi ott játszottunk, a másik szobában már a fogadást ké­szítették elő, még ki sem mondtam az utolsó mondatot, amikor puk­kant a pezsgő. Csehov orgonáiból kaptunk csokrot a végén, azt nem lehet elfelejtem. A levelekről pedig kiderült: nem egy visszafogott em­ber, egy magának való orvos írta őket, hanem egy nagy utakat meg­tett férfi, aki élte az életét. Ceylon­ból hozott egy kismajmot, végigjárt a világban egy csomó kuplerájt, és leírta, hol volt a legjobb. Egyébként pedig eléggé kihasználta a nőket, volt, akit idegileg teljesen tönkre­tett. De lehet, hogy ez is csak azért Volt, mert harmincéves korától tud­ta, hogy menthetetlen tüdőbeteg. Úgy élt még tíz évet, hogy állandó­an vért köpött. Azóta, hogy kint járt Melihovó- ban, nyüván még közelebb került Csehov alakjához. Az ottani miliő több kulcsot is adhatott híres nő­alakjainak majdani megformálá­sához. Amikor ott voltam, előadás előtt nagyon szorongtam. A közönség körében több idős, érdemes mű­vész volt. Aztán levetkőztem a sze­mérmemet, mert a nézőtérről érez­hetően áradt a szeretet. A végén pe­dig úgy öleltek magukhoz, ahogy csak az oroszok tudnak. Nem va­gyok Csehov-szakértő, a nagy drá­máiban még nem játszottam, de pont, amikor terhes voltam, és a nagy hasammal feküdtem a hinta­ágyban, Csehovot olvastam. Hu­mor és tragikum egyszerre van je­len az írásaiban, a nemes pátoszt azonban ott éreztem meg igazán Melihovóban, ami nála természetes életszeretetet, egyfajta emelkedett­séget jelent. Ez nyűgözött le a ven­déglátóinkban is. Mind a száztizen­öt majonézes szendvicset olyan ra­jongással szolgálták fel, hogy nem lehetett nem észrevenni, nagyon szeretnek bennünket. Visszatérve Csabához: A dög címmel írt nemrég darabot, ame­lyet Marosvásárhelyen már meg is rendezett. Házasság, és a vé­gén csecsemőhalál. Engem is meglepett a történet. Durvább, karcosabb lett, mint amit elképzeltem. Odanézzünk, mi van itt a mélyben! A férfi alakjában meg mintha őt láttam volna. Keserű, ugyanakkor mulatságos is a darab. De a Veszedelmes viszonyokban is elsősorban az érdekelte, hogyan alázzuk meg és tesszük tönkre a másikat. Ezek a játszmák nagyon izgatják őt. A férfi-női kapcsolat tükré­ben mutatja meg, mit gondol a világról. Én a negyedik felesége vagyok. Ezen sokan meghökkennek. Igaza volt annak idején a kollégámnak a győri buszon. Csaba tényleg érde­kes, titokzatos ember. Néha a szí­nész hajlamos meszelővei dolgoz­ni, bizonytalanságában a biztos hülyeségeit szeretné előszedni, s olyankor eltűnnek a csipkefinom mozzanatok. Csaba pedig alapos, rendszerező ember, aki pontosan kidolgozott részleteket kér. Na­gyon nagy munka kell minden elő­adásához. A Guppiban nyújtott alakításá­ért, amelyben Szigatjev egy meg­romlott házasság színét és fonák­ját vizsgálja, egy félresikerült ro­mánc szívfacsaróan mulatságos szomorúságát, a legjobb női ala­kítás díját kapta nemrég. Elolvastuk Csabával a darabot, és azonnal megszerettük. Pont azért, mert a nyomorúságunkat áb­rázolja úgy, hogy közben moso­lyognunk kell magunkon. Olyan gyönyörű lelke van a nőnek, az egy- ügyűségén belül is olyan szép, hogy az engem meghat. Én még mindig arra vágyom, hogy forgasson ki magamból a darab, miközben félek is tőle. Mivel érzékeny ember va­gyok, nagyon nagy önfegyelemre van szükségem, hogy az életemet normális mederben tartsam, hiszen gyerekeim vannak. Sokszor azt ér­zem, hogy felállnék és ordítanék, de nem tehetem meg, mert negy­venkét éves, komoly nő vagyok. Nem ihatom le magam, nem ülhe­tek fel egy gépre, hogy kész, elmen­tem, csókolom! Agyamnál kell len­nem, különben szétesnék. Nem tit­kolom, nagyon vágyom egy olyan darabra, amelyben a legrémesebb dolgokat is kihányhatnám magam­ból. Az a leggyönyörűbb pillanat a színészetben, amikor elveszik a kontroll. Ahhoz persze olyan darab és olyan színésztársak kellenek. Ezekért a pillanatokért csináljuk. Hogy elszállhassunk. Szigarjeven sírva lehet röhögni. Az élet tragiko- mikumát szövi a történetbe, ami engem mindig lenyűgöz. Egyéb­ként pedig gyerekkorom óta érzem, hogy van bennem valami, amit ne­hezen tudok megfogalmazni. Azt hittem, ha elmegyek orvoshoz, és vért vesz tőlem, az nem piros lesz, hanem zöld. Belenéztem a tükörbe, és azt éreztem, hogy amit látok, az egy forma, de azon belül valami egészen más van. A Guppi Tamará­ja is üyen. Egy virágszál, amely a betonból tör fel. S ha ma néz a tükörbe, mit lát? Amit a kilencéves lányom lát raj­tam. A hangulati ingadozásaimat. Nézi a reklámot a tévében. „Magné­zium, kalcium, C-vitamin - egyben. Nagyon jó az idegi leterheltség el­len.” Mire ő: „Mama, neked üyet kellene szedned!” És igaza van. Mert nem mindig happy a mami. Még jó, hogy KRESZ-táblák vannak az életemben. Csupa tilalom, hogy ezt sem szabad, azt sem szabad, sőt még amazt sem. De ha ezek nem lennének, biztosan szétesnék, vagy már nem is itt lennék, és mást csi­nálnék, egészen máshogy élnék.

Next

/
Thumbnails
Contents