Új Szó, 2010. augusztus (63. évfolyam, 176-201. szám)
2010-08-28 / 199. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2010. AUGUSZTUS 28. www.ujszo.com Kalandos élete nyomán egész estét betöltő dokumentumfilm készül Robert Vanóról, vagy ahogy nekünk kedvesebb, Vanyó Róbertról, az Amerikában töltött évei után Prágában letelepedett, érsekújvári származású magyar fotóművészről. SZABÓ G. LÁSZLÓ Inteijúkötet már jelent meg róla, David Herbek írta Olykor éden címmel. Hatvanadik születésnapja alkalmából született a könyv, abban az évben, amikor a külföldön is elismert, férfiaktjaival híressé vált fotográfus Love You From Prague és Boys and Roses című albumai után egész életművét összefogó, több száz alkotását prezentáló Platinakollekcióján dolgozott. Ennek az anyagát láthatta a nagyközönség Prágában, majd nemrég Moszkvában, ez év novemberében pedig a párizsi Louvre is bemutat belőle néhány darabot. RobertVano, ahogy amerikai útlevele diktálja nevét, tizenkilenc évesen az akkori Jugoszlávián és Olaszországon keresztül emigrált az Egyesült Államokba. Kezdetben fodrászként majd stylistként dolgozott, később vüághírű divatfotósok, Horst P. Horst és Marco Gla- viano asszisztense lett. Első önálló fotói a Harper’s Bazaar, a Vogue, az Elle és a Cosmopolitan oldalain jelentek meg, majd kiállításai voltak New Yorkban, Párizsban, Londonban, Milánóban, Bécsben és Prágában, ahol 1989 után telepedett le. Kinek az ötlete volt a dokumentumfilm, melynek bemutatóját 2011 őszére tervezik? Egy évvel ezelőtt keresett meg egy szlovák producer, hogy olvasta a rólam szóló könyvet, és találkozni szeretne velem. Aztán eljött Prágába, megnézte a Mánes Galériában megrendezett kiállításomat, tetszett neki, és alá is írtuk a szerződést erre az egész estét betöltő dokumentumfilmre. A rendező, Janek Ružička azt találta ki, hogy legyen a filmnek egy kerettörténete, egy casting, amelyen én is jelen vagyok, hogy a történet (ma már nem élő vagy utolérheteden) szereplőit ott, helyben, kamera előtt válasszuk ki. Portréfilm készült már önről, dokumentumfilm még nem. Meglepődött, hogy felmerült egy ilyenfajta igény? Nem lepődtem meg, hiszen nem ez volt az első ilyen jellegű megkeresés. Két évvel ezelőtt is találkoztam már egy rendezővel, aki komoly érdeklődést tanúsított a téma iránt, aztán nem történt semmi. A könyv alapján fél évvel ezelőtt már egy musical szövegkönyvét is elkezdték írni, és szinte azóta sem telt el hét, hogy valaki ne hívna beszélgetni; kávézni. Erre szoktam azt mondani: ha már negyven évig jársz kávézni, beszélgetni, előbb- utóbb úgyis történik valami. És most úgy tűnik, hogy ennek a dokumentumfilmnek jött el az ideje. Kamera előtt meséli majd el izgalmas kalandokban gazdag életét, amelynek első fejezete, a gyerek- és kamaszkor Érsekújvárhoz köti? Nem én mesélek, hanem mások által elevenedik majd meg életem Robert Vano: „Imádkozni magyarul szoktam, mert máshogy nem tudok. Ha számolni kell, szlovákul számolok, mert az iskolában így tanultam meg..." Ősszel a párizsi Louvre kapui is megnyílnak előtte első hatvan éve. Kicsit olyan felli- nis film lesz, úgy gondolom. Ha mindent az eredeti helyszíneken vennénk fel, akkor ez nagyon drága film lenne, annyi pénze pedig nincs a produkciónak. El kellene mennünk New Yorkba, Rio de Ja- neiróba, Londonba, Milánóba... és természetesen Érsekújvárba is, ahol a szüleimmel éltem. De már a nagymamám háza sincs meg, eltűntek azok a helyek, amelyekhez az ötvenes-hatvanas években kötődtem. New York legendás klubját, a Studio 54-et például a prágai Radostban találtuk meg. Láttam néhányat a rendező munkái közül, bízom a tehetségében. Közben a szlovák Gen-csapat is megkeresett, hogy egy húszperces portrét forgatnának rólam, de míg a dokumentumfilm bemutatója le nem zajlik, addig ezt nem vállalhatom el. Húsz évig senki nem keresett Szlovákiából, úgy látszik, most tudták meg, hogy élek. Ezek után nekem nem okoz gondot, hogy egy évet várnom kell a Gen-portréra. Pedig 1990-ben a pozsonyi Nemzeti Galéria Szlovák fotósok exilben címmel rendezett kiállításán is szerepeltem. Valami miatt akkor még nem voltam érdekes. Mondtam, hogy rögtön befejezem, mire Andy szólt, hogy ne siessek, őt ez egyáltalán nem zavarja, úgyis csak az arcomat fotózza. Fura helyzet volt. Nekem már az is furcsa, ha valaki mellettem pisil, hát még ha közben fényképeznek! Warhol újra odaszólt a srácnak, hogy: „Teli him to smile.” És a fiú felém fordult, hogy Andy arra kér, mosolyogjál! Jó, akkor mosolygok. Megnyomta a gombot, és megint szólt a srácnak, hogy kérdezd meg tőle, hol lakik. Megmondtam a címemet, és két hét múlva kaptam egy jókora polaroidot, amelyen én voltam, a hajam színesre volt festve, alul pedig Andy Warhol aláírása. Hát, ennyi a történet! Rendhagyó jelenete lehetne ez is a dokumentumfilmnek. Meg kell, hogy jegyezzem: a rendezőt nemcsak az én életem érdekli, ő egy egész generációról, az én nemzedékemről is képet akar adni. Amikor például arról mesélek, hogyan szöktünk át két társammal a jugoszláv-olasz határon, ő arra is kíváncsi, mire gondolhatott az a húszéves határőr,, aki ahelyett, hogy lelőtt volna bennünket, szökni hagyott mind a De ha annyi idős lenne, mint 1967-ben? Akkor igen. Mennék. Nem bántam meg egyetlen döntésemet sem. Nosztalgiát sem érez? Nosztalgiát? Én, akinek soha nem volt honvágya? Sem Szlovákia, sem Érsekújvár felé. De New York felé sem érzek nosztalgiát. Ha elmegyek valahonnan, akkor én ott mindent lezárok. A nagy érzéseket helyben élem meg. Nem azután, hogy továbbmentem. De bizonyára más otthagyni Érsekújvárt és egészen más New Yorkot. Csak amikor Érsekújvárból elindult velünk a vonat, amelyre Pozsonyban szálltunk fel, akkor éreztem valami nagyon furcsát, valami olyat, hogy talán most örökre elmegyek. Fájdalom viszont akkor sem volt bennem. Tudtam, hogy végre szabad lehetek. Nem teszi szóvá senki, ha hosszú hajam lesz, azzal szerelmeskedem, akivel akarok... és volt egy másfajta motiváció is. A karrier. Fel akartam építeni a jö- vőmet. Érsekújvárhoz semmi sem gozol, nem egy divatmagazinban. Ha visszamennék, biztos, hogy elölről kellene kezdenem. Ahhoz pedig már egyáltalán nincs kedvem. Moszkvában ott volt a kiállítása megnyitóján? Ott voltam, és nagyon nagy meglepetést okoztam. Azt hitték ugyanis, hogy már halott vagyok. Miközben a Photobiennale gyöngyszemének nevezték. Peter Lindbergh, Paolo Roversi és Sara Moon képei mellé ugyanis csupa szecessziós fotót kértek tőlem. A platinatechnika is meglepte őket, sőt még az is, hogy kézzel nagyítom a képeimet. Meg is hívtak workshopot tartam, amit nagyon élveztem. Ősszel pedig utazik Párizsba, méghozzá egy olyan kiállításra, amelyen a legrangosabb európai galériák prezentálják magukat. Gondolta volna, hogy egyszer alkotóként is beteszi a lábát a Louvre-ba? Nem. De most már azt gondolom, a Pompidou Központban lenne jó kiállítani, egyedül. Vagy épp fordítva: „túl érdekes” volt. Férfiaktokat azt megelőzően nem nagyon mutogattak errefelé. S azóta? Azóta sem olyan sűrűn. Inkább csak a képzőművészeti főiskola kiállítótermeiben. De térjünk még vissza egy percre a New York-i klubba. A hírhedt-híres Studio 54-be, amelyről Ryan Phüippe főszereplésével, 54 címmel játékfilm is készült. Ott találkozott Andy Warhollal, a popart királyával is. Ott találkoztam Liza Minnelli- vel, Mick Jaggerrel és Yoko Onóval is. Andyvel a mosdóban futottam össze. Ott csevegett egy fiúval. Odaálltam a falicsésze elé, amikor Andy arra kérte őt, kérdezze meg tőlem, hogy lefotózhat-e. A fiú mellém lépett, látta, hogy a dolgomat végzem, de továbbította Andy kérését. Hogy elkészítheti-e a képet? Igen, feleltem. Andy Warhol- nak mégsem mondhatok nemet! Ő erre előhúzta a gépet, és közelebb jött hozzám. Még mindig pisiltem. hármunkat. A nyugati határövezetben szolgált egykori katonákat keresett, akiket megkérdez, volt-e hasonló esetük. Én arra is kíváncsi lennék, hogyan reagál egy ilyen helyzetben az, akit futni hagynak. Miután farkasszemet nézett egy fegyveres katonával, int neki, hogy koszi, vagy hátra se néz, fejvesztve menekül? Egyszer Amerikában beszéltünk arról, hogy jó lenne megkeresni ezt a katonát, hiszen nagyon humánusanjárt el velünk. Meg kellene köszönni neki, hogy nem oltotta ki az életünket. Ott és akkor ugyanis nincsen erre lehetőséged. Én úgy remegtem a félelemtől, hogy még a hideget sem éreztem. 1967 decemberében szöktünk, derékig érő hóban. Alsónadrágra vetkőztünk, hogy át tudjunk bújni a szögesdrótok alatt. Képes lenne belevágni újra? Ma, amikor már futni sem tudok? Az ötödik emeletre érve lihegek! kötött. Nem volt feleségem, két gyerekem vagy akár két tehenem, csak a Mami, akitől amúgy is elköltöztem. Tehát nem voltak erős kötődéseim. Amikor pedig visszajöttem, de már Prágába, felajánlották, hogy legyek az Elle művészeti igazgatója. Ez nagyon jó pozíciónak tűnt. Sokkal jobbnak, mint New Yorkban fényképezni. Úgy mondtam igent, hogy bele sem gondoltam, mi lehet ennek a vége. Hogy ez az út majd merre vezet. Ráadásul minden változóban volt, én meg szeretek új történések részese lenni. Nyolcvankilenc után Prágában elképesztően érdekesnek tűnt az élet. Az Elle- ben pedig teljesen szabad kezet kaptam. Nem mondták, hogy ezt így kell, azt úgy kell, mindent rám bíztak. Negyvenévesen hozhattam komoly döntéseket. Art director Amerikában többnyire hatvanévesen lesz az ember. Én már hatvan is elmúltam. Kettővel. De Amerikában, ha ennyi évesen jó vagy, akkor Hollywoodban dolEgyedül, és ebből a régióból elsőként. Hiszen Csehországban, illetve akkor még Csehszlovákiában elsőként adott ki férfi- aktalbumot, elsőként rendezett férfiakt-kiálh'tást, és most elsőként készített férfiaktnaptárt. Mindig, mindenben első akar lenni? Ha első vagy, az mindenkit érdekel, főleg az újságírókat. Másodiknak lenni már nem olyan nagy dicsőség. Egyszer egy amerikai könyvben olvastam, hogyan lehet egy nap alatt lefogyni, hogyan lehet egy nap alatt milliomossá válni, vagy hogyan lehet egy nap alatt hatalmas karriert csinálni. Ez mind nagyon érdekes, de igazából csak akkor, ha te vagy az első, akinek ez sikerül. A platinanyomású képeimmel most én is első vagyok. Ősszel pedig megjelenik egy formabontó szakácskönyvem. Formabontó? Igen, mert azzal is első leszek. Ugyanis az a címe, hogy Szakács- könyv fiúknak. Én írtam, és én fényképeztem. Meztelen fiúk a konyhában? Vagy kötényben, csupasz hátsóval? Igen. Fiúk főznek ruhátlanul. Természetesen az elkészült ételeket is lefényképeztem. Pikáns, ínycsiklandó falatok plusz érzéki örömök? A kiadóm kért fel, hogy írjak szakácskönyvet, ha már különböző tévéműsorokban főzőcskézem. Nem írok, feleltem, hiszen szakácskönyve mindenkinek van. De nem olyan, amit te fényképeztél, mondták. Ja, úgy?! Akkor szívesen. Elmentem a legnagyobb prágai könyvtárba, ahol még kínai, japán és mexikói szakácskönyvet is végiglapoztam. Azt hittem, semmi újat nem tudok csinálni ebben a műfajban. Aztán kezembe akadt egy sárga fedelű, graffitikkal díszített receptgyűjtemény. Szakács- könyv gyerekeknek, ez volt a címe. Tetszett. Azonnal megfogott. Eszembe is jutott rögtön, hogy amikor még kissrác voltam, a papa tíz gombócot evett, én négyet, a kutya meg kettőt. És arra gondoltam, ha a gyerekek számára van szakácskönyv, akkor legyen a fiúknak is. Elmentem az ügynökségre, és megkérdeztem a modelleket, hogy mit ennének a legszívesebben, ha vacsorára hívnám őket. A lányok sushira szavaztak, a fiúk húsra, akár kenyérrel is. De ha főzni kell, tizenöt percnél többet nem vagyunk hajlandóak a konyhában tölteni. És ahogy sorolták, hogy mit főznének, kiderült, hogy csupa olyan ételt, amit a Mami főzött nekem. Ez alapján állítottam össze a könyvet, és el is készítettem minden finomságot a mákos tésztától a bejgliig, a fokhagymás lángostól a gesztenyepüréig. És tudtam, hogy amikor a fiúkat fényképezem, nem küldhetem őket garbóban a konyhába. Mivel aktokat fotózom, tőlem mindenki azt várja, hogy a tűzhely mellett is meztelenül álljanak. Főleg, hogy még a plafonba is jutott a kovászból. Nyolcvan recept és száznyolcvan fotó lesz a könyvben, már leadtam az anyagot, őszszel fog megjelenni. A fiúk a szebbek vagy az ételek? Természetesen a fiúk. De az ételek láttán is csorogni fog az olvasók nyála, azt garantálom. Olvastam, hogy szerepet kapott egy most induló cseh tévésorozatban, a Perfect day-ben. Boldogan vállalta? Új kaland volt ez is, bár sok örömöm nem volt benne. Álltunk az utcán órákon át, szakadó esőben. Egy modellügynökség fotósa vagyok a filmben. De legalább helyes srácokkal voltam körülvéve. Cseh fotós, cseh-szlovák fotós, amerikai fotós, magyar fotós... minden lapban mást írnak a neve mögé. írjanak, amit akarnak. Felhívott nemrég egy szlovák újságírónő, hogy interjút szeretne, bár tudja, hogy én szlovákiai magyar vagyok. Kedvesem, reggel nyolckor én álmos és fáradt vagyok, mondtam. Imádkozni magyarul szoktam, mert máshogy nem tudok. Ha számolni kell, szlovákul számolok, mert az iskolában így tanultam meg. Ha tíz évben egyszer honvágyam van, csinálok egy hamburgert. Egyébként pedig nem érzem magam semminek. Ha azt kérdezik, hova tartozom, előveszem az amerikai útlevelemet. Más nincs, csak ez az egy.
