Új Szó, 2010. augusztus (63. évfolyam, 176-201. szám)
2010-08-07 / 181. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. AUGUSZTUS 7. Szalon 13 DVD-EXTRAK A SZALONBAN Cameron, a biológus H. NAGY PÉTER Semmi extra. Ez a megállapítás igaz ugyan az Avatar DVD-kiadvá- nyára, nem igaz viszont magára a filmre, illetve szövegkörnyezetére. Az elképesztően nagy sikerű produkcióról nemrég két olyan könyv is napvilágot látott, melyek mintegy pótolják a DVD „hiányosságait”: Lisa Fitzpatrick Avatar. James Cameron varázslatos világa című munkája, illetve a Maria Wilhelm és Dirk Mathison szerzőpáros Avatar. Túlélési kézikönyv a Pandorához című alapműve. Az előbbiben olvasható a következő: „Egy félbetört óceánjáró, egy férfi, aki a kamera elől a vízbe zuhan, egy doboz hosszú szárú rózsa, amely szétrobban, hogy megpillantsuk a lefűrészelt csövű puskát, egy, a szobán átkígyózó csáp, egy atomrobbanásban eltűnő játszótér, egy nő meg egy férfi egy hajó orrában, arcukat a nap felé fordítva, széttárt karral - ezek a képek sokáig megmaradnak az után is, hogy kigyulladnaka fények.” Peter Jackson szavai természetesen James Cameron rendezte filmekre utalnak, és egyben azt is sugallják, hogy a felsorolás immár kiegészítésre szorul. Például: a navik befogadják az avatart, a klán minden tagja megérinti a másik testét, melynek következtében egy csoportkép alakul ki, mely neuronhálózatra emlékeztet. Ebből a remek képi megoldásból kiindulva az alábbiakban egy igen lényeges tudományos hipotézis felől fogom szemügyre venni a filmet. Ezt a lehetőséget elöljáróban három mozzanattal szeretném indokolni. Gyorsan fussuk át ezeket vázlatosan. A Golden Globe díjkiosztó ünnepségen Cameron - nem akármilyen biológiai érzékenységről téve tanúságot - azt mondta, filmje azt kívánja láttatni, hogy minden emberi iény kapcsolatban van egymással és a Földdel. Ezt a célt az Avatar tökéletesen meg is valósítja, Pandorát erre a jelenségre építi rá az író-rendező, valószínűleg minden eddiginél kompaktabb látványvilágot komponálva, mely életre kelti az idegen világ flóráját, faunáját és kultúráját. Másrészt a filmben van egy jelenet, melyben Jake avatarja Ejva segítségét kéri, s közben úgy utal az emberi fajra, mint amely megölte Földanyát, s most hasonlóra készül a Pandorán is (a Mindenek Anyja ellen). Ez a mondat nem csak a történet aktualitására (globális katasztrófaveszély) és műfaji elhelyezhetőségére mutat rá (SF), de - a Pandora és a Föld párhuzamán keresztül - egy teóriára is utal, mégpedig az ún. Gaia-hipo- tézisre. Ez a teória , pedig magába foglal olyan komponenseket, melyek közül az egyik (továbbgondolása) Cameron imént idézett beszédében köszön vissza. Harmadrészt, ha az Avatar megközelíthető a Gaia-hipotézis felől (márpedig így van), akkor valószínűleg minden eddigi lehetőségnél nagyobb hatásfokkal népszerűsíti ezt a teóriát. S mivel ugyanakkor egy olyan hipotézisről van szó, mely rengeteg félreértésre adott alkalmat, érdemes azt éppen az Avatar alapján feleleveníteni. Először is tehát főbb vonalakban J. E. Lovelock Gaia című munkájával kell szembesülnünk. Lovelock mindjárt a könyve elején elválasztja modelljét a „Földanya él” kijelentésre támaszkodó vallásos hittől, majd így definiálja tárgyát: „Az űrutazásoknak nemcsak annyit köszönhetünk, hogy a Földet új nézőpontból láthatjuk. Információkat is szolgáltattak légköréről és felszínéről, melyek újfajta betekintést nyújtottak élő és szervetlen részeinek kölcsönhatásába. Ebből származott az a feltevés és modell, amely szerint a Föld élő anyaga, valamint a légkör, az óceánok és a földfelszín olyan összetett, együttes szervezetnek tekinthető, mely képes bolygónkat az élet számára megfelelő állapotban tartani.” A gondolatmenet fő kérdése innentől kezdve egyértelműen az, tételezhető-e, kimutatható-e Földünk esetében egy bolygóméretű szabályozórendszer. Ehbez a kibernetikai dilemmához adódnak hozzá a biológiai, kémiai, geológiai, ökológiai stb. bizonyítékok, illetve különféle ismeretek a tudomány határterületeiről. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Gaia önálló élőlény volna, vagy ami még nagyobb félreértés: lenne lelke. Ha mindezt megfontoljuk, és Lovelockot pontosan olvassuk, világosabbá válik könyvének mondandója is. A Föld a bioszféra hordozójaként számos olyan tulajdonsággal rendelkezik, melytől elválaszthatatlan egy másik, rá épülő vagy tőle függő jelenségcsoport. Innen nézve a bolygó egy biokibernetikus hálózatrendszer, melynek van olyan eleme, amit a részei önmagukban nem tartalmaznak. Ez nem egy központi tudat eredménye, hanem az élet sajátossága. Lovelock szerint ebben az összefüggésben kellene megpillantanunk Földanyát. Globálisan szemlélve a környezetünket. Ezt a perspektívát folyamatosan hangsúlyozza a szerző, miközben a légkörről, az éghajlatról és a tengerekről beszél. Itt akár meg is állhatnánk, hiszen ennyi elégséges lesz az Avatar megértéséhez, de valamit még nyomatékosítanunk kell. „Gaiai szempontból minden olyan kísérlet, amely az embernek alávetett bioszférát próbálja igazolni, éppúgy kudarcra van ítélve, mint a jóindulatú gyarmatosítás hasonló elképzelése. Valamennyi efféle gondolat azt feltételezi, hogy az ember ennek a bolygónak birtokosa: ha nem tulajdonosa, akkor hát bérlője. (...) A Gaia-elmélet tartalma az, hogy bolygónk stabil állapota az embert valamilyen nagyon demokratikus egység részeként vagy társult tagjaként veszi figyelembe.” Ezek a mondatok remekül illeszkednek az Avatar problematikájához is, áttérhetünk tehát a pandorai élővilág legfontosabb elemének felvázolására. A Pandora Darwinja, Grace Augustine (Sigourney Weaver alakítja) a következőképpen jellemzi a hold biológiai folyamatait egy parázs vita során: „Ez... egy mérhető biológiai jelenség az erdőben. Egyelőre annyit tudunk, hogy ez valamiféle sajátos elektrokémiai kommunikáció az egyes fák gyökérzete között. Olyan, mint ami az idegsejtek között van, és minden egyes fának 10 a negyediken ilyen kapcsolata van a szomszédos fákkal, és összesen van 10 a tizenkettedikén fa Pandorán. [Parker közbeszól: Ez így elég sok, igaz?] Az emberi agyban sincs ennyi kapcsolat. Érti? Ez egy hálózat, ez egy globális háló, amibe a navik képesek belépni, fel és le tudnak tölteni adatokat, emlékeket, olyan helyeken, mint amit most elpusztítottak. (...) A kincsek ezen a bolygón nem a föld alatt vannak, hanem körülvesznek minket. A navik ebben a csodában élnek, és foggal- körömmel védik. Ha osztozni akar velük a világukon, meg kell értenie őket.” A Pandorán tehát a fikció szerint létezik egy olyan globális hálózat, amely biztosítja az élethez szükséges egyensúlyi feltételeket. A helyi őslakosok, a navik Ejvának hívják ezt a szubsztanciát. Hitük szerint Ejva saját akarattal rendelkezik, legfontosabb ismérve az élet vé- delmezése. Grace kutatásai azonban éppen azt bizonyítják, hogy ez nem valamiféle „vudu humbug”, hanem tudományosan alátámasztható jelenség. Lovelocki megfogalmazásban: Ejva tartja egyensúlyban a Pandora ökoszisztémáját. A nyilvánvaló Gaia-párhuzamon túl arra érdemes figyelni, hogy ezt a hálózatot az Avatar fizikai kontaktus-rendszerként viszi színre. A fikció ezzel a megoldással eltávolodik ugyan egy spekulatív evolúciós állapot irányába, mégis visszakereshetően hű marad biológiai előfeltevéseihez, amennyiben abszolutizálja a szimbiózis hatalmát. Ez a meghosszabbítás tehát nem gyengíti, sokkal inkább felerősíti a koncepció lovelocki dimenzióit. Ugyanakkor lássuk a különbséget is: míg Pandorán kézenfekvő Ejva tételezése, addig a Földön nem az Gaia elfogadása. AzAvatartehát a legapróbb részletekig felépíti Pandorát (a levegőben cikázó bogaraktól kezdve a tavakban élő puhatestűeken keresztül a csúcsragadozókig), miközben felkínálja a nézőnek, hogy méltányolja az idegenséget, sőt távolodjon el a kolonializációt képviselő militarista nézőponttól, és szeressen meg egy biológiailag más, ám mégis lehetséges világot. Ugyanakkor ennek az idegenségnek a mélyén olyan földi párhuzamokat rejt el, melyek megkönnyítik a szóban forgó áthelyeződést. Ezen párhuzamokat napestig lehetne sorolni, de valószínűleg a legfontosabbak egyike éppen az, hogy a Pandora globális hálózatában felfedezzük-e a Föld egy lehetséges szemléletének alapjait. Nyilvánvalóan ehhez segíthet hozzá a Gaia-hipotézis mint összekötő kapocs, s ezáltal annak felismerése, hogy ha Pandora mellé állunk, akkor a Földre is másként kell tekintenünk, miközben nem vonhatjuk le azt a passzív következtetést, hogy bolygónk vigyáz ránk (és önmagára). Ez a tüköijáték persze nem csak akkor működik, ha a Lovelock-el- képzelést előzetesen ismerjük, hanem pont fordítva: akkor is, ha az ehhez hasonló koncepcióhoz a filmen keresztül jutunk el. Hiszen a Pandora mint szuperorganizmus tételezése minden néző számára nyilvánvaló lesz a produkció megtekintése közben. Egyrészt ezt folyamatosan megerősítik Grace észrevételei, másrészt alátámasztják a navik életmódbeli sajátosságai, harmadrészt felvillantják a bolygó szimbionta társulásai; negyedrészt a katonai alakulat legyőzésének fordulataként a Pandora élővilága Jake csapata mellé áll. Ez utóbbi a leglátványosabban támasztja alá a hold szervezeteinek összekapcsoltságát, egy felettük álló, de tőlük nem függetleníthető vezérlőrendszer működését. Ha ezek után visszatérünk Lo- velockhoz, és újraolvassuk a Ga- iát, olyan szövegként fog viselkedni, mintha az Avatar mellé készített kötelező olvasmány lenne. Innen nézve nem az lesz a film központi problémája, hogy „mi a valóság?”, hanem az, hogy értjük- e az élet biológiai sokféleségének alapjait. Másfelől ha elfogadjuk, hogy Gaia és Ejva az Anyatermészet metaforái, Pandora pedig egyben az idegenség és a Föld allegóriája, akkor az Avatar valóban több lesz, mint puszta SF kalandfilm: egy új világ szinonimája. Egy olyan lovelocki világé, melyben az élet egy megbecsült hálózat, s mindenki tudatában van annak, hogy ennek a folytonosságnak a része. Ha egy kultúra mást mond, akkor téved... ETUD Krumpli SZALAY ZOLTÁN Bosszús voltam, mert úgy éreztem, az autószerelő nem szeret engem. Már amikor vagy két hónapja elvittem hozzá a kocsim, szokatlannak találtam a viselkedését, a fejét mindig féloldalt tartotta, miközben beszélt velem, gyanakvóan méregetett, pedig igazán semmi feltűnő nem volt rajtam, legalábbis én nem tudtam róla s mások sem éreztették velem. Amikor féloldalt tartott fejjel, foghegyről megkérdezte, mi a gond a kocsival, egyetlen szót böfögtem ki válaszul: kaffog. Aztán elkerekedett szemekkel fürkésztem a jobb orcáját meg a szúrós tekintetét, mit válaszol erre, s ő úgy nézett rám, mintha valami ordas trágárság hagyta volna el a számat, mintha vérig sértettem volna őt. Én nem mertem megszólalni, ő pedig, úgy láttam, a megbotránkozástól nem jutott szóhoz. Végül, épp mikor elkezdtem izzadó tenyeremet dörzsölgetni zavaromban, kurtán biccentett, és annyit mondott, rengeteg a melója, jöjjek két hét múlva. Láttam az arcán meg a sűrű fekete bajszán, hogy két hónapra gondolt. Két hónappal később már akkor izzadni kezdett a tenyerem, amikor reggel eszembe jutott, ma be kell mennem a kocsiért; mehettem volna éppenséggel másnap is, vagy akár harmadnap, ez már nem változtatott volna a dolog lényegén, de szerettem volna túlesni az egészen. Buszra szálltam, kivitettem magam a városszéli szerelőműhelyhez, tárgyilagos voltam és komoly, mintha nem is ugyanaz az ember lennék, aki két hónappal korábban azt mondta: kaffog, miközben ilyen szó talán nincs is. A szerelő biztosított róla, megnézte a kocsit, bár nem pontosította, miféle intézkedéseket értsek a „megnézés” titokzatos terminus technicusa alatt. Határozottan kijelentettem, tennék egy kört a kocsival a műhely körül, hogy leellenőrizzem az állapotát, s nem törődve a szerelő gyanakvó tekintetével, kihajtottam. Mikor visszaértem, ott állt a kapuban, a szájában fogpiszkálót forgatva, a föld porát kémlelve rendíthetetlen nyugalommal. Jó erősen becsaptam a kocsiajtót, majd előálltam, s közöltem vele, még mindig kaffog. Nem tudtam azonban kizökkenteni, annyit mondott, majd megszokom, azzal visszabotorkált a műhelybe. Egy megbízható barátom javasolta, a kaffogás ellen egyetlen megoldás van, egy speciális tömítést kell elhelyezni valahol a futóművek környékén. Ezt a tömítést, lévén szó egy divatjamúlt márkájú járgányról, már csak egyetlen boltban árultak a városban, az autóbusz-pályaudvar várótermében. Elpöfögtem tehát a váróteremhez, a kocsit kint hagytam, kockáztatva, hogy a hat-nyolc éves kölykök, akik odakint randalíroznak, másodpercek alatt szétkapkodják, pöfögésestül és kaffogá- sostul, s beléptem az álmosan tágas terembe, ahol a jegypénztár melletti pádon ott ült Krumpli. Krumpli időtlen idők óta állandó lakója volt a buszpályaudvar várótermének, itt ült reggel és délben és este, itt ült, mikor odakint havazott, esett vagy hétágra sütött a nap, nem érdekelte, hogy éppen árvíz van vagy földrengés vagy gazdasági világválság, ő valahogy mindigjól elvolt ezen a pádon. Láttam, hogy odakint, a kocsiállások között nyolc-tíz éves gyerkőcök smárolnak, vagy talán épp szeretkeznek, hosszú volt a hajuk, a lábukon rózsaszín sportcipő. Krumpli sötétbarna bőrű volt, s harmincéves lehetett, de nem kizárt, hogy már túl volt a hatvanon. Ahogy megpillantott, én a terem túloldalán lévő üzletajtó felé böktem, amelyen egy kusza betűkkel odarótt felirat volt olvasható: „Mindgyá jövök”. Ezt mikor tették ki, kérdeztem, mire Krumpli vállat vont. Még kilencvennyolcban. Vagy talán kilencvenkilencben. Most kétezer-tíz van, jegyeztem meg, mire ismételten vállat vont. Mondd, Krumpli, te miért ülsz itt, kérdeztem némi hallgatás után. Ha én nem ülnék itt, nem ülne itt senki, válaszolta, s kénytelen voltam belátni, mennyire igaza van.. Na és nem szeretnél kimenni kicsit, a levegőre, a gyerekek közé? Nem is tudom, mondta, s felélénkült az arca. De akkor ki fog itt ülni? Ha akarod, mondtam bizonytalanul, egy ideig helyettesíthetlek. Megtennéd, kérdezte, de a következő pillanatban már nem is volt idebent, én ültem ott a pádon a jegypénztár mellett, egyedül az álmosan tágas váróteremben. Egyszer csak bejött egy férfi, és ideköszönt, szevasz, Krumpli. Szevasz, mondtam. SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
