Új Szó, 2010. július (63. évfolyam, 150-175. szám)

2010-07-07 / 154. szám, szerda

10 Kultúra ÚJ SZÓ 2010. JÚLIUS 7. www.ujszo.com A Kecmec Trió koncertje Selmecbánya. A magyar- országi Kecmec Trio ad kon­certet ma 19 órakor a Stanica kultúrközpontban. A békés­csabai zenekar 2007-ben ala­kult, tagjai Gyebrovszki And­rás (basszusgitár), Köles Márk (dob) és Lovas Gábor (gitár). „Bár nem kifejezetten zene­kar-alapítási szándéktól vezé­relten álltunk össze muzsikál­ni, hanem csak a móka - azaz hangszeres együtt gyakorlás - kedvéért, ami aztán mások­nak is tetszett, ezért úgy gon­doltuk, legyen belőlünk zene­kar. A stílust, amit a zenekar képvisel, nem könnyű műfaji fogalmak közé préselni, mert egyaránt keveredik benne a jazz, a rock és a népzene vilá­ga, számonként eltérő arány­ban, de mindenképpen az improvizáció és a köteüen, já­tékos zenei felfogás a jellem- ző”-állítjákmagukról. (ú) Forog Woody Allen új filmje Párizs. „Szép csendben” megkezdte hétfőn legújabb filmjének forgatását Párizs­ban Woody Allen, aki Carla Bruni-Sarkozy francia first la- dyt is kamera elé állítja. A Midnight in Paris (Éjfél Pá­rizsban) c. alkotásban Marion Cottillard, Owen Wilson és Rachel McAdams is szerepel. A stáb Párizs egyik népszerű negyedének félreeső utcács­kájában kezdte meg a mun­kát. A romantikus vígjáték egy franciaországi úton lévő ame­rikai család történetét meséli el. A francia first lady korábbi értesülések szerint egy múze­um ragyogó igazgatónőjét alakítja, (mti) Itthon is rekord a Napfogyatkozás Az Alkonyat-sorozat har­madik része, a Napfogyatko­zás, melyet idehaza is az ame­rikai bemutatóval egy időben, július 1-jén mutattak be, a né­zettségi statisztikát illetően szlovákiai viszonylatban is re­kordokat döntöget. A filmre a hazai forgalmazó, a SPI-In- temational felmérése szerint a bemutató napján, vagyis az első vetítési nap 14 298 néző váltott jegyet. Összehasonlí­tásképpen, az első részt, az Alkonyatot annak idején 2412-en, az Újhold című má­sodik részt pedig 7518-an lát­ták idehaza az első vetítési napon, (tb) Az Alkonyat fővámpírja, Ro - bért Pattinson (Fotó: SPI) Beszélgetés Krasztev Péterrel, a Magyar Köztársaság pozsonyi Kulturális Intézetének távozó igazgatójával az elmúlt öt év eredményeiről A művészet nem bírja a kötöttséget „Nem mondom, hogy végig tudtam vinni az elképzeléseimet, de valamit sikerült megmozdítani" (Somogyi Tibor felvétele) Befejezte kultúrdiplomáciai tevékenységét Krasztev Pé­ter, aki 2005-ben vette át a Magyar Köztársaság pozso­nyi Kulturális Intézetének igazgatását. Az intézmény élén töltött öt esztendőről, az eltelt időszak sikereiről, kudarcairól, tapasztalatairól beszélgettünk. MISLAY EDIT Visszatekintve az eltelt öt év­re, mennyire sikerült megvaló­sítania a terveit? A kultúra és az állam, a köz- igazgatás nagyon nem férnek össze. Az államilag támogatott kulturális eseménynek mindig propagandaszaga van, ezért a leg­fontosabb dolognak azt tartottam, hogy valamilyen módon „lemos­suk” az intézet tevékenységéről ezt az „államszagot”. Elsődleges célom volt, hogy nyisson az inté­zet, nemcsak a nemzeti intézmé­nyek, minisztériumok, hanem a civil szerveződések felé is. Szeret­tem volna a civil kezdeményezé­seket bevonni az intézet műkö­désébe, és intézményként egy pi­cit háttérben maradva, de mindig jelen lenni az értékes kezdemé­nyezésekben, emberközelivé ten­ni a tevékenységünket. Első lé­pésként megnyitottuk az intéze­tet, hogy ne csak a rendezvények alatt legyen nyitva, hanem közös­ségi hellyé alakuljon. Fontosnak tartottam, hogy megszólítsuk a fi­atalokat is, mert mégiscsak ők azok, akiknek a történelem még nem hagyott nyomott az agyán. Mennyire sikerült megszólí­tani a fiatal nemzedéket? A magyar fiatalok közül sokkal többen megfordulnak nálunk, mint régebben. Az „Olvass-könyvet éjszaka” például bebizonyította, hogy az új média eszközeivel be lehet hozni az intézetbe 60-70 em­bert úgy, hogy egész éjszaka itt vannak, és jól érzik magukat. Ren­geteg ifjúsági szervezettel kezd­tünk el együttműködni. A Védcö- löp Alapítványnak, amelyet létre­hoztunk, az volt a célja, hogy elő­segítse a magyar és szlovák fiata­lok közös munkáját a művészeti, kulturális projektekben. Megpró­báltunk mindenbe „belefolyni”: a különböző emberjogi, tudomá­nyos, kulturális rendezvényekbe, ifjúsági fesztiválokba. A pozsonyi székházban zajló rendezvények közönsége, úgy vettem észre, nem sokat válto­zott az eltelt öt év során, viszont az intézeten kívüli programok, a számos magyar-szlovák projekt, a fesztiválok sikeresek voltak. Ez teljesen természetes. Egy kulturális intézetbe kik jönnek be? Egy nagyon szűk holdudvar. Kivé­telként a Visegrádi Szalont említ­hetném, amire bejött a szlovák szakértelmiség egy része. Őszin­tén szólva Magyarországon én sem jártam a kulturális intézetek prog­ramjaira. Állami intézmény. Ez az, amiről beszéltem. Államszaga van. A kultúra, a művészet szabad műfaj. Nem bírja el ezt a kötöttsé­get. Egy intézetbe az jön be, aki nagyon eltökélt. Ha például ren­dezünk egy irodalmi beszélgetést Királyhelmecen, sokkal nagyobb a közönsége, mint a pozsonyi inté­zetben, és sokkal kötetlenebb a hangulata. Pozsonyban nem sike­rült az egyetemistákat becsábítani. A magyar szakos egyetemisták alig jártak be, a tanáraik sem nagyon. A gimnazisták sem. Nem szeretik az intézetben zajló programokat, mert olyan, mintha egy hivatalos eseményre mennének. De ha az egyetemen rendeztünk egy elő­adást, ott tele volt a terem. A rendezvények közül melyi­ket tartja a legsikeresebbnek? A Visegrádi Szalonra nagyon büszke vagyok, mert sikerült egy szakmai és laikus fórumot terem­teni, amely olyan kérdéseket tesz föl, amiket a politika nem nagyon tematizál vagy igyekszik kerülni. A legbüszkébb azonban a közös magyar-szlovák produkciókra vagyok, a Tócsni és Flódni közös koncertjére, amit mi segítettünk életre, a Meteorit Színház néhány előadására, amiben gyakorlatüag társproducerek voltunk. Gigor At­tila idei nyári zseniális színházi előadását, az Ingmar Bergman-fé- le Personát is támogattuk. Min­den olyan projektet igyekeztünk támogatni, ami valamilyen mó­don a civil erényeket állította elő­térbe. Már csak azért is, mert a po­litika mindig a konfrontációról, a feszültségről, valamifajta mocs­kos kis érdekekről szólt, amibe a kultúrán keresztül a civil világ nem tud behatolni. Nem lehet partner ehhez a rettenethez, amit a fejünk felett műveltek. Milyen volt a közös ma­gyar-szlovák projektek vissz­hangja? Amikor elkezdtük a megbéké­lési kampányt, politikai szinten akkor volt a legsúlyosabb a ma­gyar-szlovák konfliktus. Ez iszo­nyú lökést adott nekünk. Amikor szétküldtük a levelünket a civil szervezeteknek és a kultúrában működőknek, hogy gyerekek, baj van, valamit tenni kell, nem volt olyan, aki ne jött volna el. Megtelt a terem fesztiválszervezőkkel, ér­telmiségiekkel, szlovákokkal, magyarokkal, újságírókkal, min­denki egy emberként akarta, hogy vessünk véget ennek az őrületnek, mert ehhez semmi közünk. Ez eleve olyan impulzus volt, amitől számomra összeállt a kép, hogy itt van egy csomó ember, aki normá­lisan akar élni, és nem az állandó szegregációt meg konfliktuskere­sést szeretné maga körül látni. Mennyire nehezíti meg egy kulturális intézet igazgatójának munkáját, ha egy olyan politikai légkörben kell működnie, ami Szlovákiára és a szlovák-ma­gyar viszonyra volt jellemző ezekben az években? Ettől volt érdekes a játék. Ma­gyarországon gyakorlatilag tettek arra, hogy én mit csinálok. Próbál­tam elmagyarázni a miniszternek meg mindenkinek, hogy itt mi fo­lyik. Készítettünk egy óriási kiállí­tást a dunacsúni Danubianában, 100 magyar és 100 szlovák képzőművész részvételével, és tíz­tíz ismert szlovák és magyar író írt hozzá szöveget. A magyar politi­kusok a fülük botját sem mozgat­ták. Egyáltalán nem fogták föl, hogy ennek a közös kiállításnak milyen jelentősége van, és később milyen politikai tőkét kovácsolhat­tak volna abból, ha ott a barátsá­gos arcukat mutatják. A magyar és a szlovák politika is kitartott amel­lett, hogy itt konfrontálódni kell. Mi meg ezzel szembe mentünk, pedig állami intézmény vagyunk. Ez egykomolyjátszma volt. Milyen nem várt nehézségek­kel kellett szembenéznie? Én egy naiv bölcsész voltam. Na jó, nem voltam naiv, de azt hit­tem, sokkal nagyobb lesz a moz­gásterem. Kiderült, hogy nem? Mindig feszegettem a határokat. Engem amolyan anarchopunknak tartottak a közigazgatásban, mert­hogy állandóan azt hangoztattam, rossz szabályok szerint működünk, ezek a szabályok nem alkalmasak arra a tevékenységre, amit az inté­zetek végeznek. Ezért néhány igaz­gató kollégámmal írtunk egy stra­tégiát a magyar kultúra külföldi ter­jesztésére, mert úgy éreztük, hogy a meglévő szervezeti keretek na­gyon szűkek ahhoz, amit mi csiná­lunk. Nem számítottam arra, hogy ez a fajta küzdelem a közigazgatási elemekkel nagyon sok energiát emészt föl, és hogy gyakorlatilag nem nagyon lehet változtatni azon a struktúrán, amiben mozgunk. Meg hogy nem lehet csapatot épí­teni. A közigazgatásban nincs olyan, hogy találsz három embert, aki ütőképes, aki csapatban hajlan­dó dolgozni, aki hajlandó gondol­kodni. Nagyon korlátozta a lehető­ségeket ez a helyzet. Az energiáim­nak a 60-70 százaléka adminisztrá­lásra ment el, nem kreatív munká­ra. Hozzá kell tennem, politikai szinten soha senki nem mondta, hogy állj le, ne csináld. Ha most újrakezdené, más­képp igazgatná az intézetet? Nem tudnám másképp csinálni. Meggyőződésem szerint ez volt a helyes út, és az utóbbi hónapok társadalmi-politikai fejleményei is engem igazoltak. Ha valaki ezt ki­sebb fordulatszámon csinálja, ak­kor az vagy pihenni jött ide, vagy további karrierre vágják, és állami meg egyéb elismerésre. Mi az, amit igazgatóként kel­lemetlen élményként élt meg, ami bosszantó vagy dühítő volt? Főként az, hogy Magyarorszá­gon gyakorlatilag tesznek arra, mi­féle munkát végzünk. Hiába pró­báltam elmagyarázni a Hiller nevű miniszternek, hogy mi itt nagyon fontos dolgot csinálunk, és neki is dicsőséget hozna, ha ebbe beszáll­na valamilyen módon, ez az ember egyszerűen keresztülnézett raj­tam. Ami rendben van, csak akkor miért miniszter? Az bosszantott, hogy triviális dolgokat nem tud­tam keresztülvinni ezen az appa­rátuson Magyarországon. Meg hogy mindenki megpróbált vala­mivel hozzájárulni a sikertelensé­günkhöz. Létrehoztuk a Védcölöp Alapítványt, amellyel egyrészt a szlovák-magyar együttműködést próbáltuk támogatni, másrészt szerettem volna megmutatni Ma­gyarország felé, hogy igenis egy alapítvány tud annyi pénzből működni, amennyi az intézet programköltségvetése. Ez az inté­zet éves költségvetésének mind­össze egytizede. Azt akartam megmutatni, hogy az éves költ­ségvetésünk egytizedéből ugyan­olyan tevékenységet lehet végez­ni, anélkül, hogy lenne körülötte egy ekkora nagy ház, meg ennyi adminisztráció. Annyira hatékony lett az alapítvány működése, hogy a magyar Miniszterelnöki Hivatal besorolta a nemzeti intézmények közé. De ezt bizonyára nem ku­darcként könyveli el... Persze. Ám egyszer csak azt lát­tuk, hogy az alapítvány lekerült a nemzeti intézmények listájáról. Amikor érdeklődtem az okáról, a miniszterelnöki hivatalban el­mondták: Csáky Pál személyesen bement, és addig zsarolta őket, hogy vegyék le a Védcölöp Alapít­ványt a nemzeti intézmények listá­járól, míg a végén megtették. Mert a miniszterelnöki hivatalban is az volt az álláspont, hogy mindig a magyarság legitim képviselőit kell támogatni. Csáky azzal érvelt, hogy az alapítvány kuratóriuma Fico magyar baráti köre. Ez a mondat hangzott el, amitől először min­denki lefagyott a miniszterelnöki hivatalban, utána pedig körberö- högték, mert tudta mindenki, ha valakitől távol állnak a kuratórium tagjai, akkor az éppen Fico. De ne­kem személy szerint hatalmas sokk volt, hogy rólam vagy a környeze­temről valaki azt állítja, hogy Fico baráti köréhez tartozom. Összesítve milyen érzéssel hagyja itt Pozsonyt? Alapvetően boldogan. Nem azért, mert itt hagyom, hanem mert szerintem valamit sikerült csinálni, megmozdítani. Nem mondom, hogy végig tudtam vinni az elképzeléseimet, egyáltalán nem. A válság azért eléggé haza­vágta az intézetet. Egy éve nagyon takaréklángra kellett állnunk. De addig szerintem ez egy nagy siker- történet volt. Én legalábbis nyu­godtan fogok reggelente felkelni és tükörbe nézni. Vissza fog járni Pozsonyba? Mik a további tervei? Muszáj lesz visszajárnom, a gyerekem itt marad tanulni. Az is szóba került, hogy itt maradnék valamelyik egyetemen tanítani. Nem nagyon szeretnék most olyan helyre menni, ami hasonló­an száz százalékig igénybe vesz. Van egy-két könyvtervem, de azokba nem most fogok belevág­ni. Rövidesen születik a követke­ző gyerekem, babázni fogok, ez a fő projekt, meg időnként szeret­nék eljárni tanítani, mert az a leg­jobb dolog a világon. Ha valahol volt sikertörténet az életemben, az mégiscsak a tanítás volt.

Next

/
Thumbnails
Contents