Új Szó, 2010. június (63. évfolyam, 124-149. szám)
2010-06-30 / 149. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. JÚNIUS 30. Vélemény és háttér 7 FIGYELŐ Cseles menesztés Ugyan távozik az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal éléről Szikora János, de közszolgálati jogviszonya megmarad a kormánytisztviselőkről szóló törvény kihirdetéséig - írta a Népszabadság. A Népszava szerint 43 millió forinttól plusz hathavi végkielégítéstől esik el a volt elnök. A Népszabadság szerint nem véletlen, hogy Szikora János köztisztviselői jogviszonya nem szűnt meg hétfőn, csak a vezetői kinevezése. Maradt az APEH állományában, tehát nincs ok extra kifizetésekre, hiszen csak a munkaköre változott, jogviszonya nem szűnt meg. (mti) A Híd nem hibázhat, eredményeket kell elérnie, mert az MKP folyamatosan felhívja a figyelmet kudarcaira A bizakodás luxusa A jobboldali koalíció a napokban publikált programtéziseivel kapcsolatban máris parázs vita bontakozott ki. RAVASZ ÁBEL Bár ezek a tézisek vázlatként, szándéknyilatkozatként értelmezhetőek, melyek a kormányprogramban nyernek majd valódi formát, akirajzolódólátkép alapjánpolitikusok és szakértők sora kezdett a pontok értékelésébe. Az elmúlt négy évben kormányon levő pártok közül a „bujdosó” HZDS és a meglepően passzív SNS hiányában a Smer politikusai viszik a prímet a kritikában, közülük is főként az ebben a ciklusban egyszerű képviselőként reinkarnálódó Robert Fico. Szerinte a tézisek „Szlovákia történetének legnagyobb átveréseként” értelmezhetőek, mivel kimaradtak a négyes koalíció pártjainak „kirakatígéretei”, mint a marihuána-dekriminalizáció vagy a lelkiismereti szabadság kérdése. A kritikusok egy másik csoportját azok a jobboldali értelmiségiek alkotják, akik nem helyeslik az egyes pártok által a konszenzus érdekében meghozott engedményeket: közülük főként az SaS körül mozgó, liberális fiatalok hallatják a hangúkat az interneten, de nem elhanyagolható a KDH holdudvarának mozgolódása sem. A hozzászólók speciális csoportját alkotják az MKP körüli, vagy pusztán a párttal egyetértő értelmiségiek és „szakértők”, akik a Híd eddigi szerepléséhez állnak hozzá roppant kritikusan. Mondanivalójuk magját az jelenti, hogy a Híd lemondott a kisebbségi törvényről, ezzel nagyobb engedményeket téve, mint partnerei, valamint az hogy már most „nyilvánvaló” a koalíciót alkotó maradék három párt érzéketlensége és merevsége a magyarkérdéssel kapcsolatban. A fenti bekezdésből érezhetően kimaradt az SDKÚ kritikája: ez nem véletlen, ugyanis ez a párt a tárgyalásokon messze túlteljesített a lehetőségeihez képest. A pártnak a miniszterelnöki pozíción kívül sikerült megszereznie a pénzügyi, az igazságügyi, az oktatásügyi és a külügyi tárcát is, melyek mindegyike erős minisztérium. A pozíciókon kívül az SDKÚ a programra is döntő hatással bírt: ezt mutatják az olyan elemek, mint az általuk javasolt minimális nyugdíj bevezetése vagy az iskolaügyi reform. A választási ígéretek összehasonlítását elvégző Möjavolba.sk oldal tanúsága szerint a jelenlegi tézisek nem meglepő módon éppen e párt ígéreteivel csengenek össze. Sokkal több engedményre kényszerült a maradék három alakulat. Az SaS lemondott az óhajtott pénzügyi tárcáról az SDKÚ javára, cserébe megkapta a parlament elnöki tisztségét és a gazdasági tárcát, mindkettőt a KDH-valkonkurálva. A párt által kialkudott négy minisztérium és a három közjogi méltóság egyikének megszerzése nagyjából az eredményükkel arányos. Az SaS azonban jelentős veszteségeket szenvedett a tézisekmegfogalmazásakor: csak részsikerekről számolhat be választóinak a számára központi fontosságú gazdasági fronton, és a polgárjogi követeléseik jelentős része sem jutott át a rostán. A romakérdés rendezésére tett kísérletek azonban a párt által felvázolt SOS- közösségek paradigmája alapján zajlikmajd. Veszteségek sorát szenvedte el a KDH is, mely nem tudta érvényesíteni a Smer közeledéséből eredő zsarolási potenciálját, ezáltal nemcsak a Híddal szemben nem sikerült előnyösebb pozíciókat kicsikarnia, hanem még a saját pártelnökének sem tudta megszerezni sem a parlament elnökének pozícióját, sem a gazdasági tárcát - Ján Figel végül minden valószínűség szerint a jelentősen megerősített közlekedési minisztériumot vezetheti. A vatikáni szerződés ügye is lekerült az asztalról. Paradox módon a KDH legnagyobb problémája éppen az lehet majd, hogy választási programjának gyakorlatilag csak az a része került a tézisekbe, melyekkel az SDKÚ eleve egyetértett, ezzel rontva pozícióját a választók szemében a kereszténydemokrata vetélytárssal szemben. A Híd a tárgyalások során aránylag gyorsan lemondott a kisebbségi törvényről és számos gazdasági követeléséről, ráadásul csak két minisztériumot sikerült megszereznie. A párt végül két pozícióval is kárpótolta magát a kezdeti áldozatokért: a kisebbségekért felelős miniszterelnök-helyettes pozíciójának megszerzése és jelentős megerősítése (ide csoportosították a kisebbségi kultúra és oktatás egyes részeit is) mellett a pártnak „fű alatt” sikerült egy extra államtitkárt is betenni a képletbe. Bár az összes minisztériumban egy államtitkár lesz, ráadásul a miniszterrel azonos pártból, a Híd delegálhat egy második embert is ebbe a pozícióba a KDH számára a fejlesztési ügyekkel felturbósított közlekedési minisztériumba. A tézisek közé bekerültek olyan pontok is, melyek a nyelvtörvény és a kettős állampolgársággal kapcsolatban hozott szlovák választörvény túlkapásainakeltüntetéséttesziklehetővé. Összességében az SDKÚ nevezhető a tárgyalások győztesének, de az SaS is jó pozíciókat szerzett a saját programjának markáns elemeiről való lemondás árán. Ezzel szemben a KDH a legtöbb esetben nem tudta érvényesíteni akaratát, ahol igen, ott szavazói könnyen moshatják össze a párt és az SDKÚ szándékait. Aszlovákiaimagyarokatis képviselő Híd nehéz feladat elé néz. Rudolf Chmel személyében azonban egy • olyan személy képviselheti a kisebbségiek jogait a kormányban, aki a magyarokkal kapcsolatos empátiája mellett a többségi nemzethez való tartozása miatt a szlovákok számára is legitimebb személy lehet, mint lenne bármely kisebbségi politikus. Legitimitása mellett Chmel megerősített jogkörökkel rendelkezik, ami nagyobb bizakodásra ad okot, mint az örök ellenzékiség stratégiája és a konfliktuskeresés. A Híd számára nincs hibalehetőség: eredményeket kell elérnie, mert parlamenten kívüli ellenzékként az MKP folyamatosan felhívja majd a figyelmet kudarcaira, ha pedig sikertelen lesz célkitűzéseiben, joggal bukhat. Egyelőre azonban kedvezőek az előjelek: a bizakodás pedig olyan luxus, melyet egyes, magukat tapasztaltként aposztrofáló, de valójában inkább fásult polgártársaink vészjósló szólamai ellenére is megengedhetünkmagunknak. KOMMENTÁR ■ A lelkiismeret szabadsága LOVÁSZ ATTllA E sorok írója tizenhárom évvel ezelőtt megtagadta főnöke utasítását, ami arra vonatkozott, hogy fényképes riport készüljön egy maffiafőnök temetéséről. A megtagadás után a kiadó fegyelmit indított, de végül megszüntette, mert a Nemzetközi Újságíró Föderáció alapszabálya értelmében az újságírót nem lehet arra kötelezni, hogy elveivel, értékrendjével ellentétes írást közöljön. Törvény sem kellett, a szerkesztőség is megnyugodott s azt eset feledésbe merült. Mindannyiunknak vannak olyan adottságai, amelyek predesztinálnak bennünket bizonyos tevékenységekre, s olyan gátjai, melyek pályákat zárnak ki életünkből. A vértől undorodó ember nem megy mészárosnak, a szagokra érzékeny nem megy bőrcserzőnek, az életet tiszteletben tartó nem lesz hóhér. Erről nincs törvény, szabad polgárként dönthetünk, mit vagyunk hajlandóak megtenni s mit nem. Mégis van néhány kényes kérdés, melyben okosabb, ha a lelkiismereti szabadságot jogszabály garantálja. A lelkiismereti szabadságot az orvosi pálya gyakorlása, a magzatelhajtás és a keresztény értékrend fogalomhármasában értelmeztük eddig, mert a KDH agendáját képezte. Aki eljutott a néhai KDH-ban Vladimír Palkó írásaihoz, tudja, hogy Palkó rossz szemmel nézte azt is, hogy nemcsak a magzatelhajtást megtagadó orvos, hanem az azonos neműeket törvény értelmében összeadni nem hajlandó állami hivatalnok is repült egy „liberális” országban. Nézzük, meddig mehet el a lelkiismereti szabadsághoz fűződő jog. Az az állami hivatalnok, aki adminisztratív ügyként melegeket is kénytelen összeadni, de neki ez nem tetszik, nem jó állami hivatalnok. Ilyen alapon az interetnikus házasságokat elutasító hivatalnok is ütköztetné „lelkiismeretét” a törvény betűjével, ad abszurdum, képzeljük el, hogy egy anyakönyvvezető nem hajlandó foglalkozni egy magyar és egy roma házasságával, mert neki az nem tetszik. Ez lenne maga a rasszizmus. Ilyen alapon még azt is elképzelhetjük, hogy egy igazságtalannak tartott kilakoltatás és tulajdonosváltás eredményeit nem írná be egy közjegyző, ahová kell, mert a kilakoltatottakat rendes embereknek, a vagyonszerzőket csalónak tartja. Idáig nem mehet el a lelkiismereti szabadság. Fontos, hogy az élet-halál kérdését törvény szabályozza. E sorok írója egyelőre három területet ismer, ahol elképzelhető a lelkiismereti szabadság minél tágabb értelmezése: a magzatlehajtás, az eutanázia és a halálbüntetés. Mindháromban megoszlik a társadalmi hangulat és vélemény, egyik esetben sem sikerül racionálisan megindokolnunk egyik vagy másik álláspontot sem úgy, hogy azt a társadalom elfogadja, s a büntetést zokszó nélkül tudomásul vegye. Ugyanis nincs alapvető élet-etikai fogódzkodónk, csak példáink vannak, vagy hitünk. S itt találkozik a keményfejűnek tűnő KDH az SaS-szel. Mert a szabad akaratot a keresztény Isten ajándékaként éli meg s Teremtőjének tartozik felelősséggel, a liberális viszont a „leben und leben lassen” elve alapján az egyén szabadságát tartja a legfontosabb értéknek. De mindkettő ugyanazt akarja: hogy az egyén, akár lelkiismeretére, akár vallására, akár értékrendjére hivatkozva megtagadhasson olyan műveleteket, amelyek az élet-halál kérdésében visszafordíthatatlanok s amelyekkel nem ért egyet. így egy ősliberális is elutasíthatja az abortuszt, az eutanáziát, a halálbüntetést, mint ahogyan azt a keresztény hite, vallása alapján teszi. Ebben a kérdésben nem kellene a jobboldali pártoknak kommunikációs csatát vívniuk. Tessék jogszabályt alkotni a lelkiismereti szabadságról: azzal mind a keresztények, mind a liberálisok azonosulhatnak. Koalíciós háború nélkül. A másik fontos üzenete e témának az, hogy alapvető etikai, életbevágó kérdésekről igenis politikai vitát kell folytatni. Ütközzenek a vélemények, a parlamentben ütközzenek, mert a törvényhozás arra van, s az sem baj, ha esetenként ebből nem lesz törvény. Alapvető emberjogi és élet-halál kérdésekről a vita véglegesen úgysem zárható le soha. De szőnyeg alá sem söpörhető. GLOSSZA Önjelölt humoristák VERES ISTVÁN Miközben a Fico-kormány a búcsúkönnyek áztatta vörös zsebkendőjét lobogtatja, a Duna túloldalán a Fidesz-KDNP házaspár szüleményei egymás után totyognak ki a (polgári) szövetség hálószobájából. Bizony, nincs is nagyobb öröme a szülőknek, mint amikor csemetéi első lépésein, váradan, mindenfélére sikerült próbálkozásain derülhetnek. A meglepő csak az, hogy Orbánék vívmányai és kijelentései az általuk oly sokat bírált Fico-Meéiar-Slota triász megnyilvánulásait idézik. Az új magyar kormányt a felelősség és a nagy feladatok kormányának szerepébe választották bele, csak úgy mellesleg teljhatalommal. Mégsem úgy tűnik, mintha komolyan vennék a szerepüket. Semjén Zsolt szerint Tőkés László személye számukra politikai iránytűként szolgál, Kövér László azt mondja, a magyar politikának húsz évig az volt a legnagyobb baja, hogy az SZDSZ létezett. Mondani persze bármit lehet, az újságírók úgyis kiforgatják. Az említett úriemberek viszont úgy tűnnek, hogy amit mondtak, komolyan is gondolják. Ez pedig minimum fejvakarásra adhat okot. A szavak után jönnek a tettek: Orbán megajándékozza Magyarországot a szabad pálinkafőzés jogával; a katasztrofális gazdasági helyzetben legalább vedelhessen a magyar, ha már évszázadok óta sírva vigad. Pálinkát a felejtésre - szól a kormány üzenete. Akiknek nincs kedvük felejteni, azoknak készül a magyar sajtótörvény, nehogy már minden jöttment leírhassa a véleményét. Éppen most, amikor a Fidesz-KDNP vállain az ország terhe nyugszik, nem szép dolog a bajuszukat húzogatni. Fico is ezt mondta, csak szlovákul. Majd ő megvédi az embereket a válságtól meg az irredentáktól, akinekjiem tetszik, az hazaáruló, fogja be a pofáját. Alakul a végső és legnagyobb párhuzam is: aFideszköztársasági elnököt választ magának, mint tavaly a Smer. Gašparovičnak egy szépséghibája van, képtelen kinyögni egy értelmes mondatot nemhogy idegen nyelven, de még szlovákul sem. Ettől viszont még nem kell, hogy csalódjanak benne a választói, hiszen tudták, kire szavaznak. A Smernek még túl jó is, mivel nem hogy nem tud beszélni, de nem is akar. Schmitt Pál egy kicsit izgalmasabb eset, olyan mondatok röppennek ki a száján, hogy ihaj. A múlt héten például bejelentette, ha elnök lesz, el ne váija tőle senki, hogy mind a 15 millió magyarral mindenről egyeztessen. Ezt nem is várjuk, már csak azért sem, mert ezt nyilvánvalóan viccnek szánta (remélhetőleg). Mondjon csak mégjó sokhasonlót, legalább lesz min derülni, egy komor elnöknél mindenképp jobb egy vicces, a humor a diplomáciában is hasznos „szerszám”. De ennyi erővel Sas József is lehetne államelnök. Csak éppen be kellene lépnie a Fideszbe. Tőle viszont senki sem várhat el ilyeschmitt.
