Új Szó, 2010. június (63. évfolyam, 124-149. szám)
2010-06-29 / 148. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. JÚNIUS 29. Kultúra 7 Négy híres párizsi kollégája után Gérard Depardieu, a francia film koronázatlan királya is meghódította a közönséget Trencsénteplicben, a Dicsőség hídján Hatvanon túl még mindig habzsolja az életet Megmaradt egyszerű, megközelíthető, hétköznapi embernek (Somogyi Tibor felvétele Annie Girardot, Isabelle Huppert, Catherine Deneuve és Jean-Paul Belmondo mellett ő az ötödik francia színész, akinek névjegye felkerült a trencsénteplici fesztivál hídjára. De még mielőtt az ünnepélyes ceremóniára sor került volna, Gérard Depardieu ráérősen beszélt önmagáról, a francia filmgyártásról és a világ filmterméséről. SZABÓ G. LÁSZLÓ Szerencsések vagyunk, állapította meg szombaton délben Peter Nágel, a trencsénteplici Art Film fesztivál igazgatója: a francia légiforgalmi társaság sztrájkja tegnap estig tartott, így Gérard Depardieu ma reggel már repülhetett. És jött is boldogan. Nem azért, mert egyszer, jó pár évvel ezelőtt már járt Szlovákiában, hogy egy akkori, „kardos” politikus meghívását elfogadva autópályát avasson, hanem mert szereti, ha szeretik. Emberből van. Népszerűségének is ez a nyitja: bármekkora királya is a francia filmnek, koronáját még sosem illesztette a fejére, nem tetszelgett benne. Sőt! Megmaradt egyszerű, megközelíthető, az életet mindenestül élvező, hétköznapi embernek. Tapintatból és tiszteletből egyébként arról a bizonyos útavatóról senki sem kérdezte, és ő maga sem hozta fel a témát. Tévedését meggyónta már, nemrég megjelent könyvében meg is írta. Felejtsük el, ha ő már elfelejtette. Depardieu életében vannak ennél sokkal fontosabb momentumok, elvégre Delon és Belmondo mellett mégiscsak a francia mozi harmadik óriása. Mellesleg: valóban az. Testalkatát tekintve is. Száz fölött pedig már aligha számolja a kilóit. Arca rózsaszínben pompázik, fehér ingje egy reverenda felső része is lehetne. Súlyos egyéniségét most éppen botra támaszkodva hozta, mivel bot nélkül nehezére esett volna a járás. De ez már csak akkor derült ki, amikor Párizsban elindult a repülőtér felé. Előző nap ugyanis bukott a motorjával. Egy barom állat buktatta, hogy őt idézzem. Belehajtott egy taxis, miközben ő szelíden robogott. Nagyobb baja szerencsére nem lett, csak meghúzódott a bokája, na jó, be is dagadt egy kicsit, de üsse kő, bár ütötte, a lényeg az, hogy talpra tudott állni, illetve vissza tudott ülni a járgányra. A taxis meg mehetett a búsba. Elhajtotta. Előtte persze sommás véleményt mondott róla, aztán ráparancsolt, hogy állítsa fel a motorját, és kérjen elnézést tőle. Autogramot azért ne, mert küldi a fenébe. Rendőrt nem hívatott. Csúszott már nagyobbat is az életben, nem kell ebből nagy ügyet csinálni, gondolta. Ez ő! Pontosabban: ez is ő. A nagy vagány, aki még tudja, hogy betyárbecsület is létezik a világon. Nem kell mindjárt zsaruért kiáltani. Intézzék el csendben, férfiasán, aztán adieu! Ennyit az aktualitásról. Arról, ami éppen történt vele. Hogy tíz filmhez köti szerződés, azt nem részletezi. Minek? A végeredmény úgyis látható lesz. Az egyik előbb, a másik utóbb, a harmadik meg... majd! Truffaut-t méltatta és a francia új hullámot. Rendezőket sorolt, akikkel szívesen dolgozott. Szerepeket, amelyeket ma is szeret. Balzacot, Napóleont, Jean Valjeant, Monte Cristo grófját, de mindenekfölött: Cyranót, a szívének legkedvesebbet. Ez utóbbit egyébként Budapesten játszotta, ott forgatták a filmet, Depardieu oldalán az akkor még pályakezdő Vincent Perezzel. Legjobb barátja azonban nem lehetett mellette. Patrick Dewaere-rel a Tojástáncban remekelt, ott alkottak elválaszthatatlan párost. Akciódús film volt ez is, olyan, amilyet szeret. Mert nem egy nyugodt, megállapodott természet. Még most sem. Hatvankét évesen. Szőlőt termel, borászkodik, kedvtelésből utazik, könyvet ír, titkos levelekben vallja be eltitkolt szerelmeit, röviden: habzsolja az életet. Szegény családban született, gazdag ember lett, mégsem a pompának, a luxusnak hódol, hanem a mindennapi életnek. A finom ízeknek, a zamatos nedűknek, a nagy találkozásoknak, a természet kínálta csodáknak. Nemrég Kazahsztánban járt, ahol élete legízesebb paradicsomát ette, és nem az ország élenjáróival akarta tölteni az idejét, hanem a földművesekkel, akik között sokkal jobban érzi magát, mint „felsőbb körökben”. Misszió? Nem lát ő semmiféle küldetést a színészi hivatásban, mondja. Szórakoztatást. Azt igen! Ezért is forgatott a művészfilmek mellett annyi habkönnyű vígjátékot. Mert az is kell. Add meg a népnek, amit kíván, és szeretni fog, véli a jószívű király. Ó pedig megadja. Méghozzá nívósán. Nagy komédiás. Mondhatni: vérbeli. Pedig nem az. Kovácsműhelye volt a papának. Izzott a vas a kezében. Kalapált, formált, tehát a maga módján ő is alkotott. Ennyit a vér szaváról! Kezébe adom a könyvét. A postázatlan leveleket. Nézi a fülszöveget. Pár sor magyarul. „December 27-én születtem. Ó nem akarta, hogy megszülessek. 1948 karácsonya iszonyú fájdalom volt Lilette-nek. Azt szokta mondani nekem: azzal, hogy a világra hozott, kicsit a halálba küzdte önmagát. így jöttem a világra mint valami szörnyűséges karácsonyi ajándék...” A számokból látja, miről szólnak a sorok. így volt, mondja, nem hazudtam, én sosem hazudok. Kolár Péter, a kassai Thália Színház nyugdíjba vonuló igazgatója és Gál Tamás színművész is díjat kapott a Magyar Színházak XXII. Kisvárdai Fesztiválján Azok a felejthetetlen nagyidai cigányok Gál Tamás Kisvárda város különdíját veszi át A nagyidai cigányokért (Szkárossy Zsuzsa felvételei) JUHÁSZ DÓSA JÁNOS Kisvárda. Ezért az élményért érdemes volt leutazni, mondta Nánay István A nagyidai cigányok előadása után, amelyet az Epopteia Társulás Műhely mutatott be késő éjszaka a fesztivál második felében. Bár ahogy az alkotók (Gál Tamás és Bodonyi András) maguk is elismerték, nagyon fáradtak voltak, apróbb hibák is becsúsztak, s többnyire ezt az előadást is diákközönség előtt játsszák, ezért nem volt egyszerű az átállás, a szinte szakmabeliekből álló nézősereg hatalmas tapssal és ovációval köszönte meg a nem mindennapi teljesítményt. S itt talán folytathatnánk is tovább. Gál Tamásnak, bár előadása volt a díjkiosztó idején, mégis maradt, hogy személyesen vegye át az elismerést, Kisvárda város különdíját, s ahogy Gál a köszöntőjében fogalmazott, tíz éve hivatásos színész, de eddig csak két évadot játszott profi társulatban, s a Jó estét nyár, jó estét szerelem nagy sikerű előadása után, amikor szerepformálásáért megkapta a Páskándidíjat, csak az off programokban, s többnyire éjszaka tudta megmutatni magát. Nem félünk a farkastól, A helység kalapácsa, Hogyan ettem kutyát - emlékszem, két éve erről az előadásról Eszenyi Enikő is szuperlatívuszokban nyilatkozott. S idézzük még Gabnai Katalint, aki szintén nem fukarkodott a dicsérettel: „Ami ezen az előadáson történt, az rendkívüli valami. Gál Tamásból az a lebírhatatlan erő árad, amit eddigi életem során - s ezt ősz hajjal bírván, én már nyugodtan mondhatom - csak a legnagyobbakkal való nézői találkozások során voltam szerencsés megtapasztalni.” Felvidéki szempontból további örömteli pillanatai is voltak a Magyar Színházak XXII. Kisvárdai Fesztiváljának. Több évtizedes kiemelkedő színházvezetői munkájáért életpálya-díjat adományoztak a nyáron nyugdíjba vonuló Kolár Péternek, a kassai Thália Színház igazgatójának, aki kisebb, kényszerű megszakításokkal 1989 óta vezeti a kassai társulatot. S még egy díjat átvehetett Kolár, a Thália kapta a fesztivál közönségdíját a Valahol Európában c. előadásért (rendezte: Moravetz Levente), amely az egyedüli állótapsos előadás volt a fesztiválon. S itt említsük meg mégis a direktor egyetlen bánatát: ahogy már megszokhatták, a szervezők idén sem hívták meg a színház egyeden előadását sem a versenyprogramba, s ezért a szakmai értékelés (megbeszélés) is elmaradt. Holott Kolár szerint az elmúlt két évadban több olyan előadásuk is volt, amely bátran állta volna a versenyt az erdélyi, vajdasági és kárpátaljai társulatok előadásaival. A Komáromi Jókai Színház két előadással vett részt a fesztiválon, a Martin Huba rendezte Három nővér a versenyprogramba is bekerült, míg a Várszínpadon a Lévay Adina rendezte Anconai szerelmesek című vigjátékot mutatták be fergeteges sikerrel. Mivel a válogató Szűcs Katalin Ágnes a szatmárnémetiek Három nővérét is beválogatta, összehasonlításra is lehetőség nyílott, s bár díjat a szatmárnémetiek kaptak (a zsűrit valószínűleg „meghatotta” a társulat sanyarú helyzete), a komáromiak nem jöttek ki rosszul ebből a furcsa párbajból. Érdekes módon mindkét előadás megpróbált külsőségeket ráaggatni az előadásra, de amíg a komáromi előadás s a parádés színészi játék ledobta magáról a Huba által elképzelt, működésképtelen játékot (kár, hogy Huba nem tudta az eredeti elképzelését megvalósítani, s egy igazi próbafolyamatot levezényelni, ahogy tervezte), a szatmárnémetiek előadását megfojtja Keresztes Attila és Khell Zsolt látványvilága, s a belső csehovi hangok helyett a rendező modorossága lesz úrrá az előadáson, többnyire számottevő színészi teljesítmény nélkül. Huszonkét éve a találkozás igénye hívta életre ezt a fesztivált, s nyugodtan leírhatjuk, a magyar Kolár Péter életpálya-díjat kapott színházi szakma felfedezte a határon túli színházakat, amire nagyon jó példa az 1998 óta működő Vendégségben Budapesten című sorozat a Thália Színházban, de az utóbbi időben a magyar színházi szakma jelentős része is a POSZT- ról (Pécsi Országos Színházi Találkozó) átvonul Kisvárdára, s alig van olyan jelentősebb kritikus, aki ne töltene el itt pár napot. S van miért. A határon túli társulatok zöme ugyanis szorosan beágyazódik a többségi nemzet színházkultúrájába, az erdélyi és vajdasági társulatoknál rendszeresen dolgoznak szerb és román rendezők, s nagyon izgalmas előadás jöhet létre például akkor, ha egy szerb vagy román rendező magyar klasszikus vagy akár kortárs darabbal próbálkozik. Ez történt a csíkszeredaiak Lilioma esetében, amelyet a méltán nemzetközi hírű Vlad Mugur álmodott színpadra, vagy Újvidéken, ahol Az ember tragédiáját Kokan Mladenovič értelmezte újra. S jó látni, hogy mind Erdélyben, mind Vajdaságban működik színművészeti akadémia is, az Újvidéki Akadémia által elhozott Leánynéző a fesztivál egyik legkellemesebb meglepetése volt számomra. Rendkívüli vállalkozás volt a marosvásárhelyi Yorick Stúdió által bemutatott 20/20 című dokumentumdráma, amely román és magyar nyelven, román és magyar színészek közreműködésével próbálta megidézni az 1990. március 19-i marosvásárhelyi véres eseményeket. Nem akármilyen várakozás előzte meg a két évvel ezelőtti Záróra sikere után a szabadkaiak új, „saját készítésű” előadását, a Safe house-t, s bár ez nem hatott akkora elemi erővel, mint a már említett első közös produkciójuk, jó volt látni a sok tehetséges fiatalt, akik egy angol bűnügyi történetbe ágyazva próbáltak önmagukról, a mindennapjaikról beszélni. Idén nem lógtak ki a sorból a nagyközönségnek szánt könnyedebb produkciók sem, akár a már említett kassai és komáromi előadás, de a temesváriak Ájláyjú c. musicalje vagy a sepsiszentgyörgyiek hosszú bohóctréfaként megcsinált Figaro házassága méltán aratott vastapsos sikert. Több előadás a megfelelő színpadi tér hiánya miatt idén sem tudott eljutni Kisvárdára, s ahogy Nyakó Béla igazgatótól megtudtuk, remény sincs arra, hogy Bán Ferenc évekkel ezelőtt megálmodott színházépülete a közeljövőben elkészüljön. Sőt, a szervezők már elégedettek lehetnek azzal, ha a támogatás legalább ezen a szinten megmarad. Bár a díjkiosztó gálán felszólaló Szőcs Géza kulturális államtitkár szerint az új kormány mindent megtesz azért, hogy évente meghatározott összeg jusson a határon túli magyar színjátszásra, s szeptemberre összehívta a határon túli magyar színházigazgatók kerékasztalát is. S hogy a végére ismét Nánay Istvánt idézzük, aki a kezdetektől része (se) a fesztiválnak, idén a művészi átlagszínvonal és a válogatás is megfelelőnek mutatkozott, volt egy-két kiemelkedő előadás, amely más külföldi fesztiválokon is megállná a helyét. Tegyük hozzá, idén a felvidéki társulatok is jelesre vizsgáztak.
