Új Szó, 2010. június (63. évfolyam, 124-149. szám)
2010-06-26 / 146. szám, szombat
10 Szombati vendég UJSZO 2010. JÚNIUS 26. www.ujszo.com Jan Svérák: „Szerintem egyetlen rendező sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy ne vegye figyelembe a nézők igényeit, hiszen a filmkészítés drága mulatság..." Bábokkal bajlódott felnőtteknek is szóló új filmjében Varázsló vagy, fiam, mondta Oscar-díjas fiának, Jannak a hetvennégy éves Zdenék Svérák, az Általános iskola, a Kolja, a Sötétkék világ és a Csereüvegek forgatókönyvírója, miután megnézte legújabb, felnőtteket és gyerekeket egyaránt szórakoztató, a színészek mellett bábokat is felvonultató, Kuky hazatalál című játékfilmjét. SZABÓ G. LÁSZLÓ Jan Svérák, a cseh mozi nagylelkű mágusa valóban kivételes képességekkel megáldott alkotó. Eddig minden filmje közönségsikert aratott, Ugyanakkor az örökké fanyalgó cseh kritikusok is díjazták őket. Pedig pályafutása legelején nem is játék-, hanem dokumentumfilmrendezőnek készült. Diplomája is erről szól. De mert időben rájött, hogy nincs benne sem annyi rátartiság, sem annyi pimaszság, sőt gyorsaság sem, mint amennyit a dokumentumműfaj megkíván, az 1989-ben diák-Oscarral kitüntetett Olajfalók című animációs remeklés után három évvel már Jelnőtt kategóriában” is díjra jelölte az Amerikai Filmakadémia. Amit aztán harmincegy évesen meg is kapott. Édesapja, s immár „kisajátított” forgatókönyvírója most azért nevezte varázslónak nagy tehetségű fiát, mivel legújabb filmjében a látszólag hétköznapi apróságok felnagyításával csodákra képes a vásznon. Még egy vízcseppet is képes úgy megmutatni, hogy azon percekig ámuldozzon a néző. Tévedek, ha úgy gondolom, az Olajfalók óta tudta: előáll majd egyszer egy olyan történettel is, amelyben bábfigurák viszik a prímet. Én már korábban, a főiskola utolsó évében terveztem egy bábfilmet. Aztán láttam a Mikrokozmoszt, ami nagyon megfogott, csak azt sajnáltam benne, hogy túl sovány volt a történet. A 97-es csehországi árvíz napjaiban döbbenten néztem egy fotót, amelyen egy kutya úszott az árral. Nekem való téma, gondoltam. El is mentünk gyorsan Morvaországba egy operatőr barátommal, és húszperces anyagot forgattunk egy hasonló helyzetbe került kutyusról. Kitaláltam, hogy legyen két másik „szereplője” is a filmnek: egy kavics és egy deszkadarab. A kavics hosszasan vándorol az útján. Mindig odébb rúgja valaki, mígnem egy autó kereke lerepíti az útról. A deszkának egyszerűbb a sorsa, azt jó messze viszi a víz. Ha nem mozdultak volna el egymás közeléből, még társaloghattak is volna. Kísérleti filmben gondolkoztam, de később jött egy újabb ötlet, amely inspirált. Képregényt fotózott egy ismerősöm, bábok voltak a szereplői. Erdőben hozta össze őket. így fogtam össze két történetet. Es megvallom: a színészektől is elment egy kicsit a kedvem. A legutóbbi filmem után, amelyben egyfolytában beszéltek, azt mondtam, legközelebb valami olyat csinálok, amiből ki tudom hagyni őket, ahol egyszerűen nem lesz szükségem rájuk, ahol arcok helyett inkább fákat, növényeket, bogarakat vehet a kamera. Volt valami konkrét oka, hogy ráunt a színészekre? Fékeztek a történetmesélésben. Pontosabban hiába akartam én valamit érdekesen elmondani, nélkülük nem voltam képes erre.- Tehát nem tudtam elszakadni tőlük. Embereket ábrázoltam, arcokat mutogattam, és minden más háttérbe szorult. Engem meg épp az érdekelt, ami kiesett a néző látószögéből. Akkor mostantól fogva... ... háttereket fogok rendezni. Nem. Eszembe sincs. Most meg abból volt elegem, hogy a bábfiguráknak nincsenek gesztusaik, egyedül meg sem tudják vakarni a fülüket, a mosolyt nem is ismerik, csak ha az arcukra festik. Bármilyen érzést vártam is el tőlük, ahhoz mindig kellett legalább két asszisztens, és minimum fél óra, amíg azt láthatóvá tudták tenni. A színész meg lehet, hogy hülyén vigyorog, de legalább egyedül teszi, és kérhetek tőle valami mást. Ezek szerint a bábokkal sem zökkenőmentes a munka. Kínos, tudom, de ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy nem. Eredetileg harminc forgatási napunk volt, aztán száz lett belőle, és minden évszakban forgattunk. Az nagyon hosszú idő. Idegesítően hosszú. Főleg, amikor látod, hogy bekoszolódnak. Vizesek, sárosak, tapad rájuk a moha, a sok tűlevél. S ahogy megszáradnak, az „arckifejezésük” is megváltozik. Összemegy a báb, az egész valahogy deformálódik. Mint a színész egy átdorbézolt éjszaka után. Ott áll gyűrötten, kialvatlanul, szörnyű állapotban. De a báboknak legalább van idejük. Ők sose siettetnek, hogy este előadásuk van, vagy ami még jobban fel tud dühítem: nem tudták lemondani a szinkront. A bábok önfeláldozónk. Addig dolgoznak, amíg el nem kopnak. Gyerekként mennyi köze volt a bábokhoz? Semennyi. Imádtam a színes ceruzákat. Rajzoltam. De állandóan. A bejegyzéseket is emiatt kaptam az iskolában. Apám szerint időbe telt, míg felismertem a színeket. A pirosra például sokáig azt mondtam, hogy tűzoltókocsi színű. A bábokkal nem kerültem kapcsolatba. Eredetileg képzőművészetire készültem. A szobrászat érdekelt és a formatervezés. Fényképeztem is. Aztán tizenkét évesen, amikor kamerát kaptam, agyagkatonákat és indiánokat állítottam a gép elé, és komolyan érdekelt az operatőri munka. Az érettségi előtt dőlt el minden, amikor jelentkeztem a filmművészetire. Apámnak azt tanácsolták, beszéljen le gyorsan a játékfilmrendezői szakról, mert akkora a túljelentkezés, hogy nincs értelme megpályázni, sőt az operatőri szakot sem. Ha viszont a dokumentumot választom, ott mindent megtanulhatok. Nem is akartam én rendező lenni, úgy éreztem, nincs hozzá bátorságom. Szégyellős voltam nagyon. A dokumentumfilmhez pedig pont ez kell, menni, kérdezni, és ott, helyben azonnal reagálni. Amire én képtelen vagyok. Játékfilmet is úgy rendezek, hogy otthon előbb mindent részletesen átgondolok, megtervezek, sőt lerajzolok, mert ha csak egy kicsit is felkészületlen lennék, elvesznék a részletekben, és ott állnék tanácstalanul, ami nem vetne rám jó fényt. Visszatérve a mostani filmjére: édesapja állítólag azzal utasította el, amikor a forgatókönyv megírására kérte, hogy háromgyerekes apaként önnek mégis jobban kell tudnia, miről álmodik és mire hogyan reagál mondjuk egy tízéves kisfiú. Nem is erőltettem őt, hogy vállalja el a munkát. Ha ő írta volna a történetet, nem is lett volna benne igazi negatív figura, ő ugyanis mindenkiben lát valami jót, még egy csapnivaló gazemberben is. Ebben a filmben pedig a született gonoszra is szükségem volt. De megkértem őt, hogy olvassa el a dialógokat, és szóljon, ha valami baj van. Elolvasta, és azt mondta: nincs mit hozzátennie. írt azonban néhány verset is az egyik figurának. És hogyan reagált, amikor felkérte őt Hergot kapitány szerepére? Nem neki szántam a szerepet. Ezt ő is tudta. De az a színész, aki játszotta volna, annyira elfoglalt volt, hogy nem jöhetett. Apám pedig már ismerte a szöveget. Még jóval a forgatást megelőzően lemezre mondott egy részt, hogy a bábos számára meglegyen a kapaszkodó. A történet központi alakja azonban nem ő, hanem egy hatéves kisfiú, aki elvesztette imádott plüssmaciját, Kukyt. Az ő fantáziájába lép be a néző, amikor kalandos útján követi a kíváncsi mackót, aki az asztmás kisfiú életében a porfogó szerepét is betöltötte. Ezt a szerepet az ön kilencéves Ondrej fia kapta. A Kolja után, gondolom, van elég tapasztalata, hogyan kell vezetni a kamera előtt egy elsőfilmes kisfiút. Rengeteget töprengtünk mi ezen otthon, hogy játsszon-e a filmben, vagy hagyjuk ki belőle. Őt ez a lehetőség eleinte nem is érdekelte, győzködni pedig nem akartuk. De mivel a forgatás időpontja többször is csúszott, a közbeeső három év alatt neki is volt ideje ezen gondolkodni. A végén azzal a feltétellel ment bele a játékba, hogy jó, megcsinálja, de nem fogjuk őt magunkkal cipelni semmilyen sajtóvetítésre, bemutatóra, fesztiválra. Amikor mindezt megígértem neki, azt mondta, készen áll a feladatra. És meg is birkózott vele rendesen. Arra kellett csak vigyáznom, hogy ne akarjak tőle túl sokat, és hogy végig érezze a bizalmamat. A természetességéből veszített volna a kamera előtt, ha valamilyen hibát követek el vele kapcsolatosan. A forgatás során egy személyben voltam apja és rendezője, ebben a sorrendben. A feleségem ugyanis nem volt velünk. Nem akarta megzavarni a mi „alkotói viszonyunkat”. Karlovy Vary idei fesztiváljának versenyében a Kuky hazatalál képviseli a cseh színeket. Száguldás című rendezéséért ugyanitt már Kristályglóbuszt nyert, a Csereüvegekért pedig közönségdíjat kapott e rangos seregszemlén. Örült, amikor megtudta, hogy új filmjét itt vetítik majd először nemzetközi közönség előtt? Nagyon örültem. Hát hogyne!? Három nappal korábban mutattam meg a filmet a feleségemnek, aki azt mondta: „Mintha csak egy Bruce Willis-filmet néztem volna. Ott is folyton üldöznek valakit, és felrobban egy bomba. Engem nem érdekel, hogy ki rázta le és miért, én Bruce WiUist akarom látni átizzadt trikóban.” Csak nálam nem játszott semmiféle Bruce Willis, és azt kérdeztem magamtól, a fenébe is, hát milyen csajom van nekem? Éva Zaoralovának, a fesztivál igazgatójának pedig azt mondtam: ne vegye figyelembe, hogy hány éve ismerjük egymást, egyáltalán ne vegyen figyelembe semmiféle személyes szempontot a döntésében. Nem bolondulok bele, ha nem fogja beválogatni a filmet. De a vetítés után nagyon lelkes volt, és láttam rajta, hogy tényleg jól érezte magát a moziban. A Kolja világsikere után fel tudja mérni, milyen esélyei vannak a Kukynak Európában vagy Amerikában? Nem tudok pontos adatokkal szolgálni. Nem lehet mindent előre megtervezni. De ha valami konkrétumot vár tőlem, akkor a válaszom a következő. Felraktunk egy picike részt a filmből a Youlübe-ra. Nagyon sokan látták a trailert. Ötvenhárom százalékuk amerikai volt, és csak negyven csehországi. És hány forgalmazó jelentkezett már a YouTube-nak köszönhetően? Eddig soha, egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy olyan e-maüt kaptam volna: „Itt a Warner Bros, nagy érdeklődéssel néztük legújabb rendezését.” Na, ilyen e-mailből kaptam most tényleg nagyon sokat. Akkor nem tart attól, hogy az Avatar mellett egy ilyen plüssmacisztorinak nincs esélye a mozikban, hogy a 3D filmek egyszerűen letörlik a palettáról a kitömött bábúk esti mesébe ülő történetét? Én mindig a nagyközönségre gondolok, amikor új filmet forgatok. Szerintem egyetlen rendező sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy ne vegye figyelembe a nézők igényeit, hiszen a filmkészítés drága mulatság. Ugyanakkor mérvadó számomra az is, hogy engem vajon érdekelne-e az adott film? Ha igen, akkor bizonyára másokat is, hiszen nem egy extra ízlésű ember vagyok. Amikor a bábokkal és kisautókkal próbáltam különböző helyzeteket létrehozni a videokamera előtt, megszólaltatva a figurákat és különböző mellékhangokat, zörejeket hozzáadva, azt vettem észre magamon, hogy ez engem is szórakoztat. Érdekelt, hogyan tudok megoldani első látásra megoldhatatlannak tűnő feladatokat. Át kellett ugyanis lépnünk bizonyos határokat. Azáltal, hogy a bábok maguktól semmire sem képesek, nem változik a mimikájuk, olyan nagy megkötések előtt álltunk, amelyek az alkotói folyamatot kimondottan izgalmassá tették. A korlátok erősítik a fantáziát, stílust szabnak, újabb és újabb megoldásokra késztetik az embert. Akkor megrendelésre is képes lenne már dolgozni? Hiszen közvetlenül a Kolja után még azt nyilatkozta: idegen anyaggal nem kíván foglalkozni. Most is ezt mondom. Minden eddigi filmem forgatókönyve az én ízlésemet tükrözte. Ezek szerzői filmek, amelyeket vagy az édesapámmal, vagy valaki mással, de mindenképpen hozzám közel álló munkatársakkal hoztam létre. Megrendelésre nem tudnék dolgozni ma sem. Én előbb megálmodom egy történetet, aztán sokáig csak beszélek róla, majd megírom, vagy apám megírja, s csak azután viszem filmre. Amerikában a producerek szabják meg, hogy mi legyen a filmben, azt pedig nem bírnám elviselni. Nem is fogadtam el egyetlen kintről felkínált lehetőséget sem. A Kolja után ugyanis rengeteg felkérést kaptam. Mára mind elapadt. Már bele is nyugodtam, hogy sosem fogok .angol nyelvű filmet forgatni. Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy mégis. Altkor nem mondok semmit. De mondja csak, mondja! Sejtem, hogy már érik valami. Amiről nem árulok el, csak anynyit, hogy találtam egy anyagot, és megtetszett. De annyira, hogy már meg is vettük a jogokat.
