Új Szó, 2010. június (63. évfolyam, 124-149. szám)
2010-06-19 / 140. szám, szombat
10 Szombati vendég oj szó 2010. június 19. www.ujszo.com Jakab Róbert: „Nem boldogít, ha olykor-olykor az egekig magasztalnak, mert tudom, utána mindig nagy zuhanás jön. Az elismerést gyorsan a helyére kell tenni..." Panelházi történetekkel szórakoztatja a tévénézőket Tíz évvel ezelőtt kapta meg színészi diplomáját Pozsonyban. Görgey Gábor Komámasszony, hol a stukker? című drámáját azóta is ugyanabban a felállásban (de már az Astorka Színházban) játsszák. Marian Miezga, Vlado Kobielsky, Lukáš Latinák, Juraj Kemka - és ő: Jakab Róbert. SZABÓ G. LÁSZLÓ Legfrissebb szerepe az anyagi jólétben fürdő, fényűző életet élő Pierre a Platonovban. A nyári Shakespeare-játékokban Malcolm a Macbethben. Előbb Pozsonyban, aztán Prágában. De június végéig még forgat: a Panelházi történetek című tévésorozat rosszfiújaként elvisz még néhány balhét. Nagyon erős évfolyam tagja volt a főiskolán: Miezga, Kobielsky, Latinák, Kemka, s természetesen Nádasdy Péter, hogy csak a fiúkat említsük. Ilyen kiemelkedő tehetségek mellett könynyen elbizonytalanodhat, akiben nincs elég önbizalom. És az voltam én. Kétszer akartam otthagyni a főiskolát. Egyáltalán nem bíztam magamban. Miközben végig arra tanítottak bennünket, hogy ezen a pályán mindenkinek önerőből kell érvényesülnie, számomra csak a csapatmunka létezett. És ma is így gondolom. A színház közös küzdelem. Engem nagyobb örömmel tölt el, ha az előadás végén a néző a darabról faggat, az író mondanivalójáról, és nem kiragadva dicsér valakit. Számomra az az igazi elismerés, ha az előadás fogta meg őt, hiszen az már erőteljes közös munka eredménye. A főiskola után egyébként kevesebb lehetőséget kaptam, mint a többiek, ezért nyaranta Spanyolországba mentem dolgozni. Két előadás tartott össze bennünket akkoriban: a Stukker és a Szentivánéji álom. Az is egy nagy sorozatot megért vizsgaelőadásunk volt. A nyár végén mindig akkor jöttem meg Spanyolországból, amikor vagy ezt, vagy azt a darabot játszottuk. Nehéz lehetett elviselni, hogy a többieknek már akkor is futott a szekerük. Semmit nem irigyeltem tőlük. Az irigység negatív energia. Ha valaki folyamatosan másokkal van elfoglalva, ahelyett, hogy a tehetségét fejlesztené, s azáltal önmagát formálná, a saját egyéniségét roncsolja. Az én pályám valóban lassabban indult be, mint a többieké, de nem estem kétségbe. Hittem benne, hogy a színház az én területem. A Teatro Tatróban játszottam, majd Vlado Čemý hívott az Astorka csapatába. Hány nyár köti Spanyolországhoz? Három. Alicante és Valencia között van egy kisváros, Denia. Nagyon szeretik a turisták. A barátaimmal vágtunk neki az útnak. Direkt olyan helyet kerestünk, ahol nem beszéljük a nyelvet, hogy a munka mellett azt is megtanuljuk. Narancsszüretre indultunk Spanyolországba, de mire megérkeztünk, véget ért a szezon. így álltam be én is pincérnek. Egyetlen mondatot tudtam spanyollá: Nincs szükségük munkaerőre? De a választ már nem értettem, ezért angolra váltottam. Az első év volt szörnyű. Ha azt mondták, hogy: „Villát kérek!”, azt értettem, de sokkal többet nem. A pincérkedés is új volt számomra. Még az igyekezetemnek is káosz lett a vége. Jót akartam tenni, elmostam az összes poharat, elrakodtam, másnap jött a főnök, aki már húsz évet lehúzott azon a helyen, álmából felverve is tudta, mit hova tett, de az én munkámnak köszönhetően semmi sem volt a keze ügyében. Pánikba esett. Akárhova nyúlt is, semmit nem talált a helyén. De nem zavarta el. Beletanultam. Három év alatt összesen tizenegy hónapot töltöttem ott. Volt, amikor május közepétől egészen szeptember végéig ott dolgoztam. Tapasztalatszerzésnek sem rossz. Főleg színészi etűdökhöz. Idegen környezetben gyűjthetett különböző gesztusokat, reakciókat, megnyüvánulásokat. Nekem ez elsősorban az alázat iskolája volt. A legelején azt mondtam, addig maradok, amíg nem küldenek el. Magamtól nem adom fel. Nem is adtam. Pedig volt néhány kínos ügyem. Szerintem nem dolgozott ügyetlenebb pincér a városban. Született kétbalkezes? Azt azért nem állítanám. Csak nem volt gyakorlatom. Poharakat törtem össze, tányérok csúsztak ki a kezemből. Meg kellett tanulnom gyorsan felszolgálni. Az egyik asztalnál fizetni akartak, a másiknál rendelni, a harmadik már várta, hogy kihozzam az ételt. Eleinte összevissza kapkodtam. Fejben kellett kialakítanom egy rendszert. Úgy sokkal könnyebb volt. A főnök is megkedvelt. Valóban sokféle emberrel kerültem kapcsolatba, hiszen egész Európa megfordult a városban, még amerikai turisták is jöttek. Kisvendéglő volt, de láttam a különbséget népek és nemzetek között. Nemegyszer azért kaptam több borravalót, mert megleptem a vendégeket. Csodálkozva vették tudomásul, hogy velem mennyi mindenről lehet beszélni. Mondtam is nekik, hogy én nem vagyok klasszikus pincér, aki a többéves felszolgálás után többnyire eltompul. Nekem ez csak egy izgalmas kirándulás volt a színészetből. Remek tapasztalat, amit azóta is kamatoztatni tudok. Fel tudtam mérni, hogy idegen emberek között, idegen környezetben mire vagyok képes. Hogy tudok megállni a lábamon. A határaimat feszegettem. Toltam odébb, amennyire csak tudtam. Amikor azt hittem, összeesek a fáradtságtól, kiderült, hogy még nem, még mindig van egy kis erőtartalék bennem. A fordulópont a harmadik évben következett be. Cserélődött a tulaj, és három hónapig én vezettem a vendéglőt. Hívtak is vissza, hogy menjek, várnak, de a következő évben már nem mentem. És azóta sem vágyik vissza? Nem, mert évad közben annyit dolgozom, hogy örülök, ha nyáron két hétig pihenhetek. Azokban az években fordítva volt. Lazább évadok után három hónapig napi tizenkét órát dolgoztam, és egyetlen szabadnapom sem akadt. De legalább megfizettek, s közben spanyolul is megtanultam. A legkellemetlenebb élménye megvan még? Paelát rendelt egy népes család. Tizenkét adagot. Élvesztettem a papírt, és kiment a fejemből. Jött a házaspár, hogy akkor kérnék az összest, úgy take away. Tehát, hogy vinnék, mert a többiek már várják. Erre kiderült, hogy senki semmiről nem tud. Hiába kértem elnézést, az asszony majdnem a szemem előtt kapott infarktust. Annyira felzaklatta magát, hogy nem kapott levegőt. Fulladozott. Szégyenemben majd elsüllyedtem. Es volt még egy kellemetlen eset. Bejött egy kekeckedő férfi, az a típus, aki cirkuszi lónak tekinti a pincért. Salátát rendelt, és nem vettem észre, hogy hajszál került a tányérba. Természetesen visszavittem, de mielőtt leraktam volna a többi közé, ráfújtam egy nagyot. És müyen a véletlen! Ugyanazt a tányért vittem ki, és a hajszál sajnos rajta maradt. A csávó meg észrevette. Elképesztő balhét csapott. Azt hitte, hogy direkt csináltam vele. A Panelházi történetekben a Madridból hazajáró Roman Luknárral már váltott pár mondatot spanyolul. Andy Kraus, a sorozat forgatókönyvírója ezek szerint tudta, hogy már ön sem idegen Spanyolországban. Igen, tudott róla, hogy három nyarat ott töltöttem. Beszéltünk róla. Karóiként azért is küldött el Mexikóba, hogy miután visszajövök, kamatoztassam a spanyol nyelvtudásomat. Egyébként kis szereppel kezdtem az elején, három-négy napom volt, és vége. De megtetsztettem nekik, és visszahoztak. Ma már ott tartok, hogy ötleteket adhatok a figurához. Én találtam ki azt is, hogy állandóan remeg a lábam. Ha eszedbe jut valami, nyugodtan szólj, mondja Andy Kraus, és valóban meghallgat. Nekem is a célom, hogy a dialógok érdekesek, szellemesek legyenek. És bírom ezt a fazont, akit játszok. Nem egy sima kis gazfickó. Kiszámíthatatlan, az igaz, néha mégis rokonszenves. Még akkor is, ha alapjában véve negatív figura. Ezért jó játszani. Nem fekete-fehér. Azt nem szeretem. A pozitív hősnél amúgy sincs egysíkúbb szerep. Néha megállítanak az utcán, és csodálkozva veszik tudomásul, hogy az életben más vagyok, nem olyan, mint a sorozatbeli Karol. Anyukámat egyébként sok minden zavaija a figurában. „Mondd meg a rendezőnek, hogy ha eszel, figyelmeztessen, hogy csukott szájjal egyél.” Ezt kéri tőlem. Hiába magyarázom neki, hogy ez üyen figura, így eszik, őt zavaija. „Mindenki rendes, illemtudó körülötted, csak te nem!” - mondja. Sokan panaszkodnak, miután bekerülnek egy napi sorozatba, hogy egy idő után teljesen elveszítik a magánéletüket. A bulvárlapok valóban a sorozatszínészekből élnek. Ebbe bele kell nyugodni. A színházat én is jobban szeretem. Az erőt, a szellemi kielégülést valóban az adja. Mindenki abból merít, aki tévében játszik. Arról nem is beszélve, hogy én például egyáltalán nem vagyok az a típus, aki élvezi a villogást. Én jobban szeretek két lábbal állni a földön, nincs szükségem szárnyakra. Nem boldogít, ha olykor-olykor az egekig magasztalnak, mert tudom, utána mindig nagy zuhanás jön. Az elismerést gyorsan a helyére kell tenni, és egy percnél tovább nem szabad foglalkozni vele. Én is látom, hogy kik azok, akik sztárnak képzelik magukat. Nem jut eszükbe, hogy pár kilométerrel odébb már senki nem ismeri őket. A magyar filmet sosem célozta még meg? Egyszer hívtak válogatásra. A történet nagyon tetszett, a végén azonban másvalaki mellett döntöttek. Spanyol vagy angol nyelvű filmben is szívesen játszanék, ha lehetőségem nyílna rá. Bár most hol magyarul, hol szlovákul válaszol a kérdéseimre, én úgy gondolom, hogy a magyar filmben is helye lehetne. Korosztályából ismer néhány magyar színészt? Nem igazán. Színházba nem járok Budapestre, a Magyar Televíziót pedig csak otthon, a szüleimnél, Nyitrán nézem. Ott nőtt fel? Csifárban nőttem fel, Verebélyen jártam ki az általános iskola első három osztályát, aztán beköltöztünk Nyitrára. A nagymama még mindig Csifáron él, kertes háza van, kamaszkoromig műiden nyarat ott töltöttem nála. Nem irigylem a mai gyerekeket. Komputer, Avatar, kék emberek. Borzalom! Mi ez? Nekünk ott volt a természet, a tó, ha nem a vízben, akkor a sárban ugráltunk. Gyönyörű volt. A nagymamám már nyolcvan fölött jár, de a Panelházi történeteket semmi pénzért nem hagyná ki. Szerintem nem ért belőle semmit, mert nem beszél szlovákul. Ha nem lát a képernyőn, vissza is kapcsol a Magyar Televízióra. Ó azt szereti. Ha kapnék egy komoly fümszerepet, nem vállalnék sok mindent. Örülök, hogy több helyre hívnak, de szelektálni kell, különben bedarálnak. Két év alatt is képesek kifacsarni az embert, aztán el is hajítják szépen. Jönnek az újak, te már nem vagy annyira érdekes. Ezért nem engedem, hogy teljesen elhasználjanak. Két külön világ a színház és a sorozat. A színházat az teszi izgalmassá, hogy minden este alakíthatok a szerepen. Érzelmileg hozzátehetek, vagy ha úgy érzem, el is vehetek belőle. A sorozatban az az érdekes, hogy újabb és újabb témák felé visz, sajnos, nem mindig van idő aprólékos munkára. Hajt a forgatási terv. Az Astorkában hányadik évadját tölti? Talán a negyediket. Nem számolom. Akkor azt sem tudja, hányszor játszották már a Görgey-darabot? De igen! Most vagyunk túl a száznyolcvanegyedik előadáson. Nekem a színház éltető közegem. A próbafolyamatot nagyon szeretem. Három hónap egy téma. Hallgatom a többieket, és rengeteget megtudok a darabról. Ez engem jobban feltölt, mint a kész előadás. A tévésorozatban mindig mész előbbre, visz tovább a forgatókönyvíró, ott nem áshatsz olyan mélyre, mint egy színpadi szerepben. De a tévé előtt a néző szórakozni akar, én értem, hiszen minden csatorna hírei a rettenetről, a katasztrófákról szólnak. Megölte, kirabolta, elgázolta. Ezt nehéz figyelmen kívül hagyni. A Panelházi történetek szerencsére nem az olcsó szórakoztatást kínálja. Van benne nem egy olyan téma, amellyel korábban egyetlen sorozat sem foglalkozott, pedig fontos beszélni róla. Pierre a Platonovban, Karol a Panelházi történetekben, Kiss, az értelmiségi a Stukkerben. Két véglet között egy harmadik. Az Astorkában minden szerepemet szeretem. A külső feladatok között azonban szelektálok. Nem fogadok el mindent, csak hogy ezreket keressek. Én nem egy évig akarom űzni ezt a hivatást, hanem egész életemben. A Stukker pedig továbbra is összetart bennünket. Sokan csodálkoznak, hogy mi öten mennyire megértjük és segítjük egymást. Nekünk ez így normális. Szeretjük egymást. Jó barátok vagyunk. Megunni pedig azért sem tudjuk az előadást, mert havonta csak egyszer játsszuk. Igaz, akkor viszont hatalmas intenzitással. A bemutató idején vicceltünk is sokat, hogy ezzel a darabbal fogunk megöregedni, de most tényleg úgy fest a helyzet, hogy igen. Görgey Gábor egyébként is idősebb színészeknek írta a szerepeket, mint amilyenek mi voltunk a bemutató idején, s vagyunk most. Tehát majd ötvenéves korunkban leszünk igazán azok, akiket játszunk. De addig is lesz még néhány nyár. Ezt a mostanit mindenesetre nagyon várom. Pihenni szeretnék, sokat olvasni, és végre lakást vermi, beköltözni.
