Új Szó, 2010. június (63. évfolyam, 124-149. szám)
2010-06-12 / 134. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. JÚNIUS 12. Szalon 15 ZENE A SZALONBAN JOHN CAGE Europera 5 Yvar Mikhashoff Martha Herr Gary Burgess Jan Williams Don Metz Europera CSEHY ZOLTÁN „Bárhol legyen is az ember, mindig színház van körülötte, és a művészet csak ezt segít tudatosítani” - mondta Cage egyik előadásában. Nagyjából ez tudatosul Europera című öt egységből álló operasorozatán belül is. Cage roppant operafolyamának nincs cselekménye, jobban mondva a mindenkori színrevitel határozza meg az esetleges narratív szálat. A cím maga az Európa és az opera szavak öszvéresítésének eredménye. Az anarchista jellegű zenei happening több szálon fut, melyek között nincs logikus kapcsolódás, mindent a véletlen kombinatorikus játéka irányít, pontosabban az aleatória elve. Cage a L’Humanité újságírójának, amikor rákérdezett, jár-e operába, a következőket nyilatkozta: „Nem. A közlekedést hallgatom. A hatos számú sugárút mellett lakom New Yorkban, és az elég zajos. Ez az én zeném.” És valóban, Cage a közlekedés spontán zajprodukcióihoz hasonlatosan hallgattatja meg az operatörténet szimultán egymásnak eresztett „zajait” a kortárs közönséggel. Az első két részben az I Csing logikája szerint 64 cellára osztott színpadon vagy képernyőn 64 (18. és 19. századi) partitúra fragmentumai, díszletei jelenhetnek meg a legkülönfélébb szimultán együttállásokban 19 előadó és hangszalag bevonásával, melyen 101 operafelvétel-fragmentum sűrítménye található. Nincs karmester, a szereplőket (az énekesek mellet táncosok, szólózenészek lépnek fel) lényegében egy számítógép és egy kivetített óra irányítja. Az első két részt egy operafilm levetítésével szokás elkülöníteni. A 3. és a 4. rész két különböző technikát alkalmaz: a harmadikban hat szólista szerepel, két zongorista 12 Victrola-gramofon. A zongoristák operaátiratokat játszanak (pl. Liszt Ferencéiét). A negyedik egység még redukáltabb: itt már csak egyetlen zongorista marad, egyetlen gramofon és két énekes (egy szoprán és egy mezzoszoprán) adja elő kedvenc áriáit. Itt a zenei szövet megritkul, az irányulások egy speciális Mozart-tisztelgést eredményeznek. Az énekesek mozognak, egymás visszhangjaként működnek, tevékenységüket hangszalagra vett zenei betétek egészítik ki. A zongorista úgynevezett ámyjáték-technikát alkalmaz, melynek szabályait a zeneszerző fektette le, játéka Cage szavaival élve „egy lábacskáin ugrabugráló madárkához” hasonlatos. A fokozatos redukció az 5. részben (kifejezetten Yvar Mikhashoff számára készült) teljesedik ki, melyben az opera valósággal elhalkul és a csöndbe tér vissza; e darab technika elementumai között kap helyet 75 lámpa is, melyeket számítógépes program irányít. Többször be- és kikapcsolnak egy tévét, miközben két énekes verseng hat-hat ária előadásában, ületve a gramofonjátszik le ismert operatörténeti forrásokat. Egy rádiót szintén „megszólaltatnak” különféle frekvenciákon. Végül elsötétül a szürkén villogó tv-képernyő is, és egy néma gramofon hangtölcsére mered a közönségre. Az előadók olykorállatmaszkokatöltenek. Cage operáit egyesek kifejezetten a happening, illetve a performansz műfajába sorolják át, holott lényegében csakis az operai környezet viszonyrendszerében létképesek. Nincs egyetértés abban sem, hogy Cage műve afféle speciális tisztelgés-e az európai operakultúra előtt, vagy sokkal inkább valamiféle radikális destrukció és elhatárolódás tőle. Az öt operából álló sorozatot célszerűnek látszik intellektuális vígoperaként szemlélni, mely egyfajta műveltségkollázsba rendeződve karikírozza ki a hagyomány sznobizmusát. A különféle szólamok és szimultán zenei megnyilvánulások Cage szavaival élve a kiszámíthatatlanság mértékének maximalizálásával és a szervezettség minimumának előtérbe állításával „ismeretlen kimenetelű aktusokat” eredményező folyamatokat geijesztenek: ez a tendencia a mű önazonosságára is folytonosan rákérdez. A zenét ebben az értelemben intellektuális tapasztalatként fogjuk fel, a lét köznapiságában felbukkanó váratlan szépségtapasztalatként és a legszerencsésebb az, ha a megértést modelláló folyamatként képzeljük el. A darabokban nincs drámai előrehaladás, cselekménykibontás, csupán szimultán gesztusokból fakadó kiszámíthatatlanság. Cage az első két egység librettójában ugyan kijelöl egy szimultán, agyonbonyolítottan képtelen történéssort, de ez a történéssor inkább az operaklisék paródiáját hivatott betölteni, s mondhatni, a mű szempontjából inkább csak gesztus értékű. Itt minden tekintetben afüggetlen, de együtt létező elve érvényesül. „Hogy ha egy dolog egy másik dologra való tekintettel történik meg, akkor előbbutóbb minden átalakul, s ugyanakkor lényegében semmi tartósan fontos nem történt. Míg beszélek, addig a kortárs zene átalakul. Miként az élet is. Ha nem változna, holt lenne” (ford. Weber Kata) - jelzi Cage a változás elkerülhetetlenségének esztétikai kiaknázhatóságának lehetőségét, s úgy tűnik, a dolgok törvényszerű egymásrautaltsága nem a ráció vagy a logika felségterületére tartozó jelenség, hanem a hétköznapok rejtett, felfeslő misztériuma. Verdi még határozottan tiltakozott a véletlen ellen: „Dallamaim legyenek bár szépek vagy rútak, sosem a véletlen gyümölcsei” - hangoztatta. Cage operái mintha ennek a gondolatnak a dekonstrukciói lennének: igenis, minden a véletlen gyümölcse, sőt még a szépség vagy a rútság maga is az, a zene pedig nem más, mint a valóság szimultán káoszából kihallatszó artisztikus lelet. Az opera Cage rendszerében a hagyomány szinonimája: a kollázsszerű ömlesztettség ebből kifolyólag a hagyomány feldolgozásának, rendszerezésének lehetetlenségét is példázza. A tudás, a megismerés, az ízlés és a hozzájuk kötődő élmény tehát egy a véletlenből adódó, véletlenül észlelt alkalmi konstelláció eredménye. A zene hallgatásának érzékiségét a váratlanul felbukkanó szépségtapasztalat adja, mely azonban nincs is olyan távol a nosztalgiától. „Hallgatni vagy a zenében megalkotni az ugyanaz, talán csak egyszerűbb, mint ily módon élni. Azaz nekem egyszerűbb, mert így adódott. Nincs tévedés. Mit sem törődve azzal, mi jön” (Weber Kata ford.) - szögezte le egy jelentős előadásában Cage. Tévedés kizárva. Minden a maga helyére kerül, a véletlen szabályai szerint, mely a kiismerhetetlen létezés ura és hétköznapiságában is a transzcendencia letéteményese. Az első két Europera részletei megjelentek az Eurodisc kiadásában 2004-ben a Musik in Deutschland 1950-2000 című hétlemezes album keretein belül. Az Europeras 3 &4 (1990) a Long Beach Opera 1993-as bemutatójának rögzített változataként jelent meg s Andrew Culver nevéhez fűződik. A Mode kiadásában (Mode Records 38-39) az életműsorozat 10. darabjaként látott napvilágot. Az Europera 5. 1989-ben jelent meg (Mode Records 36, az életműsorozat 8. darabjaként). Az 5. részt tartalmazó cd-n a zseniális Yvar Mikhashoff zongorarögtönzéseit hallhatjuk. A szopránszerepet Martha Herr, a tenorét Gary Burgess énekli. KÖNYV A SZALONBAN Visszapillantás és látlelet G. KOVÁCS LÁSZLÓ A hosszú évek óta fáradhatatlanul tevékenykedő, dunaszerdahelyi székhelyű szellemi műhely, a Lilium Aurum Kiadó a közelmúltban olyan kötettel örvendeztette meg a múltunk iránt érdeklődő (vagy legalábbis nem közömbös) olvasókat, amelyet túlzás nélkül nevezhetünk hiánypótlónak: a „beszélgetőkönyv” műfajába sorolt, Keresetlen szavak című „hatkezes” munka a (cseh)szlovákiai magyarság történetének mintegy fél évszázadát idézi fel érdekfeszítően és színesen, szembenézésre és különböző tanulságok megfogalmazására késztetve az olvasót. Mielőtt e hosszúra sikerült mondat egyik-másik elemének tágabb értelmet adnánk, vissza kell térnünk a „hatkezes” jelzőhöz. A könyv a szlovákiai magyar kulturális élet két ismert szereplőjének, Hodossy Gyulának és Csanda Gábornak a beszélgetéseit tartalmazza, kettejükön kívül azonban fontos szerep jut az illusztrátornak, Gyenes Gábornak, aki egyéni stílusvilágot képviselő, fergeteges humorú, invenciózus rajzaival még vonzóbbá tette az egyébként is fölöttébb érdekes kötetet. A kérdező nem valamiféle kommersz értelemben vett inteijúkészítőként faggatja a Lilium Aurum igazgatóját, hanem párbeszédet folytat vele, s ebből a termékeny dialógusból bontakoznak ki a könyvfejezetei. A kötet születésének apropója az ötvenedik születésnapját nemrég betöltött Hodossy Gyula eddigi életútja, de aki közelebbről vagy legalább felszínesen ismeri a jubilánst, látatlanban is biztosra veheti, hogy nem a magánéleti vonatkozások, hanem a közös dolgainkat érintő kérdések kerülnek előtérbe. S ez így is van: Hodossy Gyula már egészen fiatalon (mi több: gyerekkorában) eljegyezte magát a költészettel (s bár nap mint nap gyakorlati és merőben prózai ügyek sokaságával kell foglalkoznia, a poézishez sosem lett hűden), a könyvekkel, a lehető legtágabban felfogott kultúrával, s mivel nyughatadan lélekkel áldotta-verte meg a sors, kamaszkora óta ellenállhatatlan vágyat érzett és érez, hogy ne csak toliforgatóként, hanem a cselekvés embereként, a legkülönbözőbb rendezvények és mozgalmak ihletűjeként, szervezőjeként is jelen legyen a kulturális életben. E tekintetben Hodossy Gyula rendkívüli teljesítményt mutathat fel: se szeri, se száma azoknak a kezdeményezéseknek, amelyek lelkesedését és elszántságát tanúsítják. Hodossy azonban a husáki „létező szocializmus” időszakában akart fesztivált, könyvtárt, klubot, mozgalmat szervezni, folyóiratot, antológiát kiadni, értékeket felfedezni és felfedeztetni, ablakokat nyitni a közelebbi és távolabbi világra, s az üyen ember az 1968 utáni abnormális normalizáció húsz hosszú esztendőt megélt rendszerében óhatatlanul gyanús volt, magára vonta a hatalom kellemetlen és vészjósló figyelmét, s igencsak könnyen megüthette a bokáját. A Keresetlen szavak főszereplőjére is a legkülönbözőbb, tragikomédiába, abszurd drámába és pikareszk regénybe ülő hányattatások vártak, s ez nem is lehetett másképp, makacsul ragaszkodott ugyanis ahhoz, hogy a saját fejével gondolkodjon, önállóan hozhasson döntéseket - az ilyesmi pedig akkoriban nem volt kívánatos, még kevésbé ajánlatos. A kötetből groteszk, s ugyanakkor tökéletesen reális képet kapunk arról, miként próbálta a rendszer az egy időben betegápolóként dolgozó fiatalembert valamelyik pszichiátriai osztály ápoltjává tenni, milyen hadjáratot folytatott a fiatal alkotók Hodossy által életre hívott mozgalma, az Iródia ellen, milyen ravasznak hitt, valójában azonban primitív és nevetséges módszerekkel próbálta törvényszegésre kényszeríteni a „lázadót”, akinél az „államellenesség” saját szavai szerint kimerült abban, hogy szabadon akart gondolkodni, s másokat is erre ösztönzött, s arra törekedett, hogy az emberek lássák, „a világ nem csak arról szól, amit az Új Szó megír, vagy amit a Csallóköz megír, meg amit az iskolában tanítanak, vagy amiről egyáltalán itt tudni lehet, hanem van egy másfajta, egy ennél sokkal tágasabb és színesebb világ is”. Az effajta „bűnöket” elkövető Hodossy Gyula viszontagságainál nem kevésbé érdekes a korabeli (cseh)szlovákiai magyar kulturális életről (s végső soron az ország közállapotairól) kibontakozó kép, amely jelentős hozzájárulás ahhoz, hogy tisztábban lássuk az akkori viszonyokat, pontosabb fogalmaink legyenek arról, milyen értékekkel gyarapodott szellemi életünk, hogyan lehetett helytállni az olykor gyengébb, máskor fölerősödő ellenszélben, megőrizni az értelmes cselekvés lehetőségébe vetett bizalmat a közöny, a gyanakvás, az örökös óvatoskodás, s mondjuk ki: a félelem légkörében. Abeszélgetéseket végigolvasva talán jobban meg tudjuk majd becsülni mindazokat, neveseket és „névteleneket” egyaránt, akik a sokszor kifejezetten abszurd körülmények között is szűkebb és tágabb közösségük javára igyekeztek cselekedni. A könyv bővelkedik az izgalmas, groteszk és humoros mozzanatokban (Hodossy Gyula egyik-másik „esete” már-már Rejtő Jenő vüágát idézi), jó néhány története sok év távolából is biztató, sőt felemelő - rendkívül jólesik például arról olvasni, miként álltak a hazai magyar kultúra jeles személyiségei (köztük Turczel Lajos, Zalabai Zsigmond, Koncsol László, Grendel Lajos, Tóth László és mások) a hatalom szemében fölöttébb gyanús és ellenszenves Iródia mellé. Kevésbé jóleső azzal szembesülni, hogy az 1989-ben megbukott rendszer képét az elmúlt idő sem tette (s nem is teheti) rokonszenvesebbé: semmi kétség, sokkal elviselhetőbb volt az ötvenes évek sztálinista rémuralmánál vagy Ceau§escu orwelli diktatúrájánál, de egy pillanatra sem feledhetjük, hogy a kommunista párt hatalmához leginkább a „zsarnoki” jelző illett, s akik akkoriban az élet különböző területeit, köztük a kultúrát felügyelték, ritka kivételektől eltekintve szemellenzőt és vaskalapot viseltek. A könyv erényeinek sorát gyarapítja, hogy végig a beszélt nyelv elevensége, közvetlensége jellemzi, a magnóra felvett dialógusokat nem gyúrták át valamiféle „irodalmiasított” változattá. Aki ismeri Hodossy Gyulát és Csanda Gábort, szinte hallani véli a hangjukat, megelevenedni látja gesztusaikat. A letűnt kor és a kötet szereplőinek felidézését fényképek sokasága segíti, s bármüyen tartalmas is a szöveg, nélkülük volna némi hiányérzetünk. Az olvasóban persze így is kialakulhat hiányérzet: bizonyára sok minden nem hangzott még el, vagy csak a magnószalag őrzi; az sem vitatható, hogy számos dolgot jó volna még pontosabban tudni - s olyasmi is akad, amit már sosem lehet felderíteni, rekonstruálni, mert a tisztánlátáshoz szükséges dokumentumokat megsemmisítették, eltüntették. E pülanatban azonban érjük be azzal, hogy egy jól olvasható, érdekes és hasznos könyvvel gyarapodtunk - igazságtalanság volna lekicsinyelni ezt az eredményt. (Keresetlen szavak. Beszélgetések Hodossy Gyulával Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2010)
