Új Szó, 2010. június (63. évfolyam, 124-149. szám)
2010-06-08 / 130. szám, kedd
Kultúra 21 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. JÚNIUS 8. Születésnapi beszélgetés a nyolcvan esztendős Duba Gyulával, hazai magyar irodalmunk doyenjével El akartuk mondani, mi történt velünk Ma 80 esztendős Duba Gyula, a hazai magyar irodalom doyenje. Fél évszázadnál is hosszabb írói pályáját mintegy negyven kötet jelzi. Viharos történelmi időket élt meg nemzedéktársaival együtt, s e tapasztalatainak lenyomatát hűen őrzik könyvei is. Művei a hazai magyar kisebbség, az itteni parasztvilág fáradhatatlan krónikásává, irodalmunk egyedi hangú, sajátságos írójává avatták. MISLAY EDIT Aki a kisebbségbe szakadt szlovákiai magyarság, a parasztság, az onnan induló értelmiségiek történetével szeretne közelebbről megismerkedni, Duba Gyula regényeiből érzékletes, plasztikus képet kap róla. A Vajúdó parasztvilág, az Ugrás a semmibe, az ívnak a csukák, az Örvénylő idő, az Álmodtak tengert, a Halódó parasztvilág, a Téli áradás, Az élet lehajtó ága (hogy csak néhány kötetet említsünk a majd félszázból) József Attila-díjas írójával születésnapja alkalmából írói évtizedeiről és további terveiről beszélgettünk; a frissen megjelent Szégyen című regényével ugyanis - nyolcvan év ide vagy oda - Duba Gyula korántsem tekinti lezártnak írói pályáját. Még bőven van mondanivalója olvasói számára. Nyolcvan esztendő alatt sok mindent megélt, rengeteget fejlődött a technika is. íróként mennyire szereti az ilyenfajta újdonságokat? Van számítógépe, mobiltelefonja? Ezek az új szerkentyűk nagyon szépek, csinosak, rengeteg mindent tudnak, de nem az én ízlésem szerint valók. Inkább csak messziről bámulom őket. Ezek szerint hű maradt a klasszikus írógéphez. Van egy csehszlovák Consul írógépem, valamikor a múlt években vettem egy régiségkereskedésben. A fickó, aki bevitte oda, könyörgött a tulajdonosnak, hogy vegye meg tőle, de az nem akarta. Pedig csak száz koronát kért érte. Én meg, mivel éppen ott jártam, kaptam az alkalmon, és megvettem tőle. Egy briliáns írógéphez jutottam így hozzá, nagyon meg vagyok vele elégedve. Évtizedekig kézzel írtam, majd átgépeltem a kéziratot. De aztán úgy adódott, hogy a kávéházak, ahol régebben szinte minden írásomat írtam, eltűntek, megváltoztak. Már nem lehetett ott dolgozni. Otthon hozzá kellett szoknom az írógéphez. Hamarosan annyira megszoktam, hogy egyrészt kitűnően megy, másrészt direkt élvezem a gép kopogását. Igaz, általában minden valamirevaló írásomat háromszor leírom. Először nyersen, aztán a javított változatokat. Miért szeretett annyira a kávéházakban írni? Mi volt a varázsa, a titka? Nem volt titka. Egyszerűen az internátusbán, ahol diákként laktam, majd később az „ágyrajárós” albérletekben nem lehetett írni. Amikor Pozsonyba jöttem, a kávéházak voltak az igazi életterem. Persze a régi típusú kávéházakra gondolok, ahol ott voltak az öreg pincérek, magyarok, de szlovákok is. Megszoktam őket, és ők is engem. Amikor megnősültem, már abban a lakásban laktam, ahol most élek, reggel hétkor, fél nyolckor lementem a Savoyba, szombaton vagy vasárnap, vagy mind a két napon. Ott voltak a pozsonyi éjszaka mindenféle legényei, a playboyok meg a zenészek. A társaságuk, hangoskodásuk engem szinte feldobott, és akkor úgy írtam, mint egy gép. Később ők is ismertek már engem. Néha, ha túlságosan hangoskodtak, és arrafelé néztem, akkor elcsendesedtek egy kicsit. Amikor azonban félig spiccesek vagy ittasak voltak... olyankor nem törődtek velem. Viszont a pincérek mindig tiszteltek. Azoknak tetszett, hogy ott írok. Ezt ne úgy vegye, hogy néhanap beköszöntem a kávéházba, és akkor ott ültem. Ez napról napra, évről évre így ment. Az ötvenes években a Grandba jártam. Ott volt Ambrus bácsi, egy idős magyar pincér, ő nagyon kedvelt engem, és bármit kértem tőle, mindent megtett. De aztán a pincérek elmaradtak, a kávéházak megváltoztak, és azóta még véletlenül sem megyek kávéházba. Történelmi szempontból nagyon viharos, tragikus korszakokat élt meg. Az írói pályát tekintve azonban ez hasznos dolog, nem? Egyrészt jó, mert ezek a tapasztalatok nekem és írói nemzedéktársaimnak egy határozott programot adtak. Szinte ránk tukmálta a történelem. Mi beleszülettünk, belenőttünk a történelembe, méghozzá a legdrámaibb történésekbe. Amikor a legszabadabbnak kellett volna lennünk, a háború után, 15-17 évesen, amikor nagyot kellett volna lélegezni és ismerkedni a világgal meg a felnőtt élettel, akkor olyan dolgok történtek - a hontalanság évei, a kitelepítések -, amelyek megpecsételték az életünket, a gondolkodásunkat. Az utánunk jövő fiatal írók talán nem is tudják megérteni, miért foglalkozunk mi annyira rögeszmésen azzal, ami velünk történt. De nem tehetünk mást. Az előttünk járó nemzedékeket még elkapta a háború, és eléggé tönkretette. Minket pedig azok a tapasztalatok formáltak emberré, amelyeket mi éltünk át. És minden, amit azóta csinálunk, az mind ebből következik. A nemzedékem az 50-es évek elején lépett az irodalomba. Nem tudtunk semmit az irodalomról, ám mindenképpen el szerettük volna mondani, mi történt velünk. Azóta is ezt igyekszünk elmondani, átadni különféle formában. A kezdetekkor esztétikai szempontból nagyon primitív irodalmat műveltünk. Közben tanultunk, dolgoztunk is, meg el is mondtuk, amit szerettünk volna. És lehet, hogy mostanra egészen belejöttünk. Most már, úgy látom, filozófiai, esztétikai, stilisztikai szempontból is érett, amit csinálunk, és emellett még mindig benne van az a korszak, amely a markában tart minket. Valahogy ez így áll össze. A kritikához milyen a viszonya, mennyire befolyásolja? (Somogyi Tibor felvétele) sem izgága, netán hisztérikus. S annyira azért tettrekész sem vagyok, hogy ha valami benyomás ér, akkor azonnal reagáljak. Lehet bennem valami sztoikus nemtörődömség! Ez az életemből, a sorsomból is következik. Amikor 19 évesen elmentem a szüleimtől a falunkból, Hontfüzesgyarmatról, először Dubnicára, ahol kitanultam a géplakatos szerelőmesterséget, onnan Kassára, az ipariba, majd Pozsonyba, onnantól fogva lényegében mindig magamra voltam utalva. Soha nem volt senki a közelemben, akiben úgy megbízhattam volna, hogy tanácsot adjon nekem. Messze éltem a szüleimtől, ők nem tudtak segíteni. Mindig magamra voltam hagyatkozva, kénytelen voltam önálló lenni. És ez az önállóság egyfajta belső tartássá vált. Ez közelről sem jelenti azt, hogy nagyon elégedett lennék magammal, hogy nem érint meg, ha bántanak, vagy hogy senki nem izgat, ülök a hordóban, mint Diogenész, és fütyülök mindenre. Ez így nem igaz. De annak sem látom nagy értelmét, hogy rohangásszak, és mindenáron megmutassam, ki is vagyok én, meg hasonlók. Nemrég jelent meg új regénye, a Szégyen. Ezzel ajándékozta meg magát születésnapjára? Semmiképpen sem ajándék, Rám is olyan ember benyomását teszi, akit nehezen tudnak kibillenteni a lelki egyensúlyából. Nekem úgy tűnik, szinte sztoikus nyugalommal szemléli a világot. Bár lehet, hogy rosszul látom. Igazából jól látja, mert szerintem kívülről valóban ilyennek látszom. ... de belül valami más van... Minden íróra ülene a jellemzés, hogy a hozzá illő lehetséges módon éli a maga belső életét. A magyarázat valószínűleg ott kezdődik, hogy én valóban nyugodt természet vagyok, semmiképpen Mennyire követi figyelemmel a könyvei fogadtatását? Ha pozitív a kritika, természetesen jólesik. Nem sok negatív kritikát kaptam, egy-két olyan esetre emlékszem, ami szinte ledorongolt. Az viszont azért nem bántott, mert éreztem, hogy nem igaz. Melléfogott az illető. Különösen a rendszerváltás táján kaptam elutasító kritikákat. Akkor már értettem a kritikához meg az elméleti irodalomhoz, hogy egyszerűen tudtam, „pajtás, neked nincs igazad”. Talán azt mondták neki, hogy „na most készítsd ki őt”. Megpróbálta, de nem sikerült. Egyszóval figyelemmel követem a kritikát, de nem befolyásol semmiben. mert számomra is kicsit szokatlan könyv. Provokatív. Annak szánta? Nem szántam annak. így jött. Elég fura módon, amikor gondolkoztam rajta, hogy tulajdonképpen mit is akarok írni, egyszer csak beugrott, hogy legyen a címe Szégyen. Nem tudtam, miért, azt sem, hogy ez mit jelent. Egyszerűen csak felvállaltam, hogy ez lesz a címe. Szóval semmiképp sem ajándék, annál kellemetlenebb. Inkább egyfajta leszámolás, többek közt még az irodalommal is. Elég bőven van benne szó irodalomról, írásról, gondolkodásról, egyebekről, meg természetesen az emberekről, mindenféléről. A leszámolást az irodalommal értsem úgy, hogy már nem akar több regényt írni? Ellenkezőleg, még terveim vannak. Az önéletírásom első része, a Valami elmúlt - Emi gyermekkora címmel jelent meg. Van egy olyan elképzelésem, hogy meg kell még írnom Emi diákkorát, a lévai háborús magyar gimnáziumi éveket, ez öt év összesen. Ezenkívül meg kellene még írnom Érni legénykorát, ez pedig a háború utáni öt év. S ha ez sikerül, elégedett lesz. Na jó, lehet, hogy utána megint betervezek valamit, még nem tudom. Egyáltalán nincs olyan érzésem, hogy most már valamit abba kellene hagynom. A könyvei közül melyik az, amelyik a legközelebb áll a szívéhez? Tudom, nehéz kérdés, hiszen mintegy negyven kötete jelent már meg. Olyan értelemben egyik sem, hogy kimondottan a többi rovására jobban kedvelném. Minden könyvemet megbecsülöm, még amelyikről tudom, hogy kevésbé jó vagy gyengébb, azt is. Inkább úgy mondanám, vannak olyan könyveim, amelyek erősen kötődnek valamilyen eseményhez. A Vajúdó parasztvilág például azért íródott meg, mert aránylag fiatalon, 64 éves korában meghalt az édesapám. Amikor temettük, úgy éreztem, hogy egy világot temetünk. Elhatároztam, hogy nekem ezt a világot meg kell írnom. Úgy érzem, aránylag sikerült. Nem száraz ténybeszámoló, teli van lírával, a gyerekkori faluélményem van benne. Az ívnak a csukák című regényemet pedig két-három évvel a Vajúdó parasztvilág után írtam. Úgy éreztem akkor, hogy ha megírtam a falut, akkor meg kell írnom azt a sorsfordulót is, amikor az a faluvilág meg parasztvilág elkezdett alábukni, negatívan változni, és szinte önmagát készült elveszíteni. Az élet lehajtó ága című regényt azután írtam, hogy meghalt a feleségem. Születésnapjára mit kívánna magának? Valami olyasmit, hogy legyen még fizikai, szellemi erőm megírni az Emi diákkorát meg az Emi legénykorát. Aztán utána majd gondolkozom, hogyan tovább. Tóth László születésnapján mondtam a köszöntőmben, hogy néha - vagy az is lehet, hogy legtöbbször - könnyebb elkezdeni az írói pályát, mint méltón befejezni. Sivák Enikő kiállítása Kassa. Június 10-én, csütörtökön 16.30-kor nyitják meg Sivák Enikő Spirituális rajzok című kiállítását a Löffler Béla Múzeumban. Sivák Enikő spirituális rajzai, rajzos kompozíciói álomszerű képköltészeti „látomások”, amelyek finom egyszerűséggel, minimalizált színezéssel szólalnak meg kézjegye nyomán. A tárlat július 11-éig tekinthető meg. (tb) Gyűjtés az árvíz károsultjainak Pozsony. A Szlovák Nemzeti Színház és a Szlovák Televízió is segítséget szeretne nyújtani azoknak az embereknek, akik az elmúlt napokban a pusztító árvíz károsultjaivá váltak - egyezett meg a két intézmény igazgatója, Ondrej Šoth és Štefan Nižňanský. Ma este az STV 2-es csatornája élőben közvetíti a Nemzetiből Puccini híres operáját, a Pillangókisasszonyt, amelyhez adománygyűjtést is szerveznek, mondta Zuzana Golianová, a Nemzeti sajtótitkára. Az adományokat kétféleképpen lehet felajánlani: a színházba látogató közönség az épületben elhelyezett perselyekbe teheti, a tévénézők pedig az erre a célra nyitott bankszámlára küldhetnek pénzt. Ennek száma az opera élő közvetítése során a képernyőn lesz látható, (tasr) Halhatatlanok társulata Idén nyolc új taggal bővült Budapest. Ebben az esztendőben is nyolc új taggal bővült a halhatadanok társulata: Pogány Judit, Lorán Lenke, Gálffi László és Szüágyi Tibor színművészek, László Margit és Berczelly István operaénekesek, valamint a táncművészek közül Novák Ferenc és Uhrik Dóra kapta meg az „Örökös tag” címet a közönség szavazatai alapján - mondta el Szegvári Katalin, a kezdeményezés ötletgazdája és producere. Az örökös tagság kuratóriuma minden kategóriában négy-négy művészt jelölt a halhatadanok társulata örökös tagjának. Közülük választotta ki a közönség kategóriánként azt a két-két művészt, akinek a lábnyomatát szombaton vették le. A fémbe öntött lábnyomokat a tervek szerint ősszel avatják fel a Pesti Broadwayn, a Nagymező utcában. Az újonnan megválasztott tagok tiszteletérejúnius 13-án a Nemzeti Színházban gálaműsort is tartanak, melyet a Magyar Televízió július 17-én este sugároz. Első alkalommal 1996-ban választottak örökös tagokat. A Magyar Televízió akkori népszerű kulturális műsora, a Stúdió, valamint a Petőfi rádió azzal a céllal indította el a szavazást, hogy a közönség is adhasson díjat szeretett művészeinek. A halhatadanok társulata a most megválasztott művészekkel együtt összesen 100 tagot számlál, (mti)
