Új Szó, 2010. június (63. évfolyam, 124-149. szám)

2010-06-07 / 129. szám, hétfő

20 Sportvilág ÚJ SZÓ 2010. JÚNIUS 7. www.ujszo.com Németh Lívia tizenhárom élvonalbeli idény után vonul vissza, tapasztalatait ezentúl a dunaszerdahelyi sportgimnázium diákjainak adja át „A kapusnak egyedül kell összeszednie magát” Németh Lívia összesen nyolc szezonon át erősítette a vágsellyeieket (Képarchívum) Amikor kézilabdázni kez­dett, még nem sejtette, hogy egyszer a válogatott­ságig viszi. Megmutatta, hogy a főiskolát és az anya­ságot is össze lehet egyez­tetni az élsporttal, de 13 él­vonalbeli idény után már vágyik a pihenésre. Né­meth Líviával, a Duslo Sala kapusával beszélgettünk, aki a szezon végén bejelen­tette visszavonulását. BŐDT1TAN1LLA Miért döntött úgy, hogy visszavonul? Már tavaly is volt róla szó, hogy befejezem, de akkor még egy évet ráhúztam. A fiunk, Attila viszont szeptembertől iskolába megy, így szeretnék több időt tölteni vele otthon. Eddig délutánonként edzésekre jártam, csak este hét után lehettem a fiammal. A dön­tésemben közrejátszott az is, hogy már nem vagyok a legfiatalabb, egy kicsit elegem lett a kézilabdá­ból. Nem állítom, hogy sosem té­rek vissza, de most egy darabig mindenképpen szünetet tartok. Tizenhárom évet töltöttem az él­vonalbeli kézilabdában: öt szezo­non át játszottam Nyitrán, ezután három vágsellyei év következett. Attila születésekor két évet ki­hagytam, ám utána újabb öt évet töltöttem a Duslóban. Most első­sorban pihenni szeretnék. Gyerekkorában hitte volna, hogy egyszer profi kézilabda­kapus lesz? Nem is gondolkoztam ilyesmin. Azért játszottam, mert szerettem kézilabdázni, szerettem a csajok között lenni. Először nem is akar­tam a kapuba állni, de nem volt kapusunk, ezért mindenkit kipró­báltak. Azt mondták, hogy nekem van a legjobb reflexem, így lettem kapus. Speciális kapusmozgásról akkor még csak nem is hallottam, de később a technikám is csiszo­lódott. Sokat köszönhetek az első edzőimnek, Méhes Tibornak és Szenei Jánosnak. Viszont még a gimnáziumból kikerülve sem for­dult meg a fejemben, hogy élvo­nalbeli kézis leszek. Nyitrára jár­tam főiskolára, az akkori duna­szerdahelyi edzőm megkérdezte, nem járhatnék-e ott edzésre, ha úgyis egész héten ott vagyok. Nyitrán akkoriban a válogatott Ivánková mögött nem volt máso­dik számú kapus, és a trénernek is tetszettem, így lettem a nyitraiak játékosa. Sokat edzettem, korán keltem, individuális edzésekre is jártam. Biztattak, hogy lehetek válogatott szintű kapus is. Mennyire volt nehéz össze­egyeztetni az élsportot és a fő­iskolát? Nem volt könnyű, hiszen nem testnevelés szakon végeztem, ha­nem biológia-kémián. Nem mondhatom, hogy a tanárok nem voltak toleránsak, de be kellett osztanom az időmet. Sokszor kel­lett spekulálnom: előadásra nem megyek, de gyakorlatra be kell menni, viszont háromszor onnan is hiányozhatok... Abban az idő­ben Nyitrán hetente háromszor délelőtt és délután is edzettünk. Ha nem tudtam elmenni tréning­re, akkor azt be kellett hoznom individuális edzésekkel. Ilyenkor reggel hattól hétig edzettem, az­tán elfutottam iskolába... Nagyon megkönnyebbültem, amikor vég­re leállamvizsgáztam, mert nem egyszerű minden reggel úgy fel­kelni, hogy az ember azt sem tud­ja, hová fusson előbb, eldönteni, hogy az edzés vagy az iskola fon­tosabb-e éppen. Sose fordult meg a fejében, hogy valamelyiket abbahagyja? Az soha nem volt kérdéses, hogy kézilabdázni akarok-e, de az isko­lából néha elegem volt. Szerencsé­re az edzőim és az idősebb csapat­társnőim, akik közül többen le­mondtak a tanulásról a sport mi­att, és a saját bőrükön érezték en­nek a hátrányait, biztattak, hogy tartsak ki, semmiképp se hagyjam ott az iskolát. A szüleim is nagyon sokat segítettek, nélkülük nem is tudtam volna ezt csinálni. Hoztak­­vittek a meccsekre, mindenben támogattak. Sokat jelentett az is, hogy a barátom, Németh Krisztián - aki azóta már a férjem - is akkor kezdte az egyetemet, vagyis tőle is kaptam egy impulzust, hogy ha ő bírja, akkor nekem is muszáj. Mi­vel mindketten sportolók va­gyunk, könnyebb volt elfogad­nunk, hogy a másiknak vannak kö­telességei, kell mennie edzésre, hétvégén meccsre, utazgatni ide­­oda... Ez nem minden kapcsolat­ban működik. Amikor például ju­nior válogatott voltam, nagyon so­kat utaztunk, volt, hogy egész nyá­ron csak egy hetet töltöttem ott­hon. Hány országban járt a kézi­labdának köszönhetően? Nem is tudom pontosan. Jár­tam Törökországban, Portugáliá­ban, Olaszországban, Hollandiá­ban, Dániában, Svédországban és Azerbajdzsánban is. Tulajdon­képpen bejártam a világot, de so­kat mégsem láttam belőle, mert nézelődni nincs nagyon idő - leg­többször csak a reptér, a csarnok és a szálloda között mozogtunk. Tavaly a vágsellyeiekkel a Feröer­­szigeteken játszottunk kupa­meccset, s ott részt vettünk egy körúton. Nagy élmény volt. Fák ott egyáltalán nincsenek, mindent sziklák borítanak, de gyönyörű a táj. A legtávolabbi hely, ahová el­jutottam, Elefántcsontpart volt, még junior válogatott koromban. Hetedikek lettünk a világbajnok­ságon, s ez akkor nagyon nagy eredménynek számított. Melyek voltak pályafutása legemlékezetesebb meccsei? Sok meccsre szívesen emlék­szem. Ha az ember jól véd egy meccssen, akkor az sokáig meg­marad benne. Emlékszem például egy vb-előselejtezőre. Törökor­szággal, Macedóniával és Azer­bajdzsánnal kerültünk egy cso­portba, s minden ellenféllel ott­hon és idegenben is játszottunk, vagyis elég hosszadalmas sorozat volt. A törökök számítottak favo­ritnak, de még őket is megvertük idegenben, s végül mind a hat meccset megnyertük. Más kérdés, hogy aztán összekerültünk a szer­­bekkel, és bár itthon nyertünk öt góllal, ott tízzel kaptunk ki, és nem jutottunk ki a vb-re. Az el­múlt idényben pedig a Challenge­­kupában játszottunk a macedón Metalurg Skopje ellen. Otthon döntetleneztük, idegenben pedig egy góllal kikaptunk. Ez fájó em­lék, de nagyon jól játszottunk, s az egész kollektíva remek teljesít­ményt nyújtott. Aki ott volt, és lát­ta, egyértelműen azt mondta, to­vábbjutást érdemeltünk volna. A WHIL alapszakaszában pedig a Michalovce ellen már 7:l-es vesz­tésre álltunk, de aztán fordítot­tunk, s végül tíz góllal nyertünk. Kapusként voltak babonái? Nem igazán. Nem rugdostam a kapufát vagy ilyesmi. Vannak, akik folyton ugyanabban a zokni­ban játszanak, ilyesmi talán ná­lam is előfordult, de ehhez sem ragaszkodtam különösen. Azzal sem foglalkozott, ha nem sikerült az első lövést kivé­denie? Sok kapusnál az első labdaérintés határozza meg az egész meccset... Fiatalabb koromban néha pá­nikba estem, ha öt percig nem fog­tam labdát, s úgy gondoltam, most már biztosan semmit nem fogok kivédeni. Mostanában vi­szont volt olyan meccsem is, ami­kor az első tíz percben nem fog­tam meg semmit, de aztán nagyon belelendültem. Az évek során az ember kezd bízni magában. Fon­tos, hogy ne legyen bennem a meccs alatt negatívum, s ne azon gondolkozzak, jaj, csak ne dobja­nak így vagy ne dobjanak úgy, mert akkor egy olyan helyzetből biztosan gólt kapok. Az embernek egyszerűen meg kell győznie ma­gát, hogy neki ez megy, és tudja csinálni. A kapusok eléggé ma­gukra vannak utalva meccs köz­ben. Persze nagyon fontos a jó vé­dekezés is, de míg egy játékos mindig számíthat arra, hogy ha neki nem megy a játék, a csapat­társai majd kisegítik, a kapusnak egyedül kell összeszednie magát. Talán éppen ezért nem olyan népszerű a kapusposzt. Sokan mondják, hogy nem áll­nának be a kapuba. Emlékszem, egyszer a nyitrai csapat játszott Csallóközaranyoson, és három­szor egymás után fejbe dobtak. De totálisan, szemből, telibe. Feküd­tem ott a földön, amikor odajött hozzám az egyik csapattársam: „Livi, bírd ki, már csak öt perc van hátra...” Szerencsére az orrom sem tört el, s agyrázkódásom se volt. Egyáltalán nem volt komoly sérülése a pályafutása során? Szerencsére nem, a térd- és bo­kasérüléseket megúsztam. Csak akkor hagytam ki hosszabb időt, amikor állapotos voltam, illetve amikor a fiam még kicsi volt. A kisfia megszületésekor azt mondta, ezzel befejezte az aktív pályafutását, aztán mégis visszatért. Mi vonzotta vissza a kézilabdapályára? Amikor Attila nyolc-kilenc hó­napos volt, kezdtem látni rajta, hogy egy kis ideig jól elvan nélkü­lem is. Hívtak vissza Vágsellyére, én pedig úgy gondoltam, meg­próbálom, mert hiányzott már a kézilabda. Minden azon múlt, At­tilának megfelel-e ez így, mert ha gondok lettek volna vele, akkor biztosan abbahagyom a sportot. Szerencsére a fiam is hozzászo-NÉVJEGY Név: Németh Lívia Született: 1977. február 27-én, Dunaszerdahelyen Családi állapota: férjezett; félje, Németh Krisztián a DAC futballistája; kisfiúk, At­tila hatéves Játékos-pályafutása: DAC (1987-1995), Plastika Nitra (1995-2000), Slovan Duslo Sala (2000-2010) Válogatott meccsek/gólok száma: 59/2 Legnagyobb sikerei: szlo­vák bajnok (2001, 2002, 2005), Szlovákia legjobb ké­zilabdázója (2002) kott a dologhoz. Ő hamarább megszokta, hogy nem vagyok mindig vele, mint én. Sokat segí­tettek a nagyszülők is, és az is jó volt, hogy az egyik csapattársam kislánya csak fél évvel idősebb At­tilánál, így a két gyerek együtt nőtt fel, szinte mintha testvérek lettek volna. Focista apa és kézilabdázó anya mellett Attilából is sporto­ló lesz? Most hatéves, úszni jár, s ezt nagyon szereti. Néha mondja, hogy focizzunk, de nem az a vad sportoló. Szeret a kertben futká­­rozni vagy mászni mindenfelé. Mi nem erőltetünk semmit, de sze­retnénk, ha sportolna, ha nem is profi szinten, mert a gyerekeknek fontos a mozgás. Önnek mit adott a sport? Megtanultam, hogyan viseljem el a vereséget és a győzelmet. A sport ilyen szempontból nagyon jól felkészít áz életre, a pozitív és a negatív dolgok kezelésére. Egy csapatsportban ráadásul be kell il­leszkedni a kollektívába, ez is na­gyon hasznos tapasztalat. A sport az életre nevel, megtanít sporto­sabban venni a dolgokat. Gyors egymásutánban jönnek a meccsek, az egyik így alakul, a másik úgy, s ezt valahogy fel kell dolgozni. A sport megerősíti az embert, ezért nagyon tudom aján­lani minden fiatalnak. A dunaszerdahelyi sportgim­náziumban most személyesen is átadhatja tapasztalatait a kö­vetkező generációnak. Szeptember óta tanítok a sportgimiben, ahol két osztályt vi­szek. Naponta tartok edzést a lá­nyoknak, és nagyon élvezem. Csak az bánt, hogy negyedikes ko­rára sok tehetséges játékos úgy dönt, nem akar tovább kézilab­dázni. Szerencsére vannak olya­nok is, akik a főiskola mellett is szeretnének játszani. Persze le­het, hogy annak idején én sem voltam annyira elhivatott, nem gondoltam arra, hogy egyszer profi szinten fogok kézilabdázni. A siker nem annyira tehetség, mint inkább kitartás kérdése, csak ki kell tűzni egy célt magunk elé. Nekem főiskolásként nagy moti­váció volt, hogy profi csapatban játszhatok, pedig akkor még szó­ba sem jött, hogy esetleg külföldre igazoljon valaki. A mostani fiata­lok előtt már komoly lehetőségek állnak, pénzügyi és egyéb tekin­tetben is megalapozhatják a jövő­jüket, vagyis a kézilabda egy óriá­si kiugrási lehetőség. Már tizennégy éve nyeretlen a Flyers otthonában a Chicago Blackhawks, nézőcsúcs a Wachovia Centerben Claude Giroux (Philadelphia) gólja (TASR/ AP-felvétel) Egyenlített a Philadelphia ÖSSZEFOGLALÓ Philadelphia. Győzött a Flyers a jégkorong NHL döntőjének ne­gyedik meccsén - a Philadelphia 5:3-ra megverte a Chicagót, a négy győzelemig tartó párharc ál­lása 2:2. Marián Hossa és Tomáš Kopecký sem szerzett pontot a ta­lálkozón. Hossa 19 perc alatt mindössze két kapura lövést írha­tott fel a statisztikái közé, Kopecký pedig 12 percet töltött a jégen, egyszer kiállították. A Wachovia Center a Chicago számára elátkozott helynek szá­mít. A Blackhawks utoljára 1996-ban - a sportközpont átadá­sának évében - győzött az aréná­ban, azóta mind a tíz találkozóját elvesztette. A Flyers viszont soro­zatban hetedik otthoni meccsén is győzött a rájátszásban. „Egyszerűbben kell játszanunk, mindenki túlságosan akar és gör­csös. A mérkőzés végén sokat lőt­tünk kapura, de senki sem volt a kapus előtt - így könnyű dolga volt. Ha gólokat akarunk lőni, za­varnunk kell a kilátásban” - véle­kedett Hossa a meccs után. Az ötödik találkozóra a Blackhawks otthonában, mára virradóra ke­rült sor. (sita, tasr) Elkészült a decemberi női kézilabda-Eb beosztása Nehéz csoportban a magyarok MTl-HÍR Odense. A magyar női kézilab­da-válogatott a norvég, a szlovén és a francia csapattal szerepel azonos csoportban a decemberi dán-norvég közös rendezésű Eu­­rópa-bajnokságon. Mátéfi Eszter szövetségi kapitány együttese Lil­­lehammerben játssza csoport­meccseit. A kontinensviadal 16 csapatát négy négyes csoportba sorolták, az első három helyezett jut be a középdöntőbe. Ha a ma­gyarok sikerrel veszik az első aka­dályt, a német, holland, svéd, uk­rán négyes legjobb háromjával csapnak össze, változatlanul Lil­­lehammerben. „Nem könnyű a csoportunk - szögezte le Mátéfi Eszter. - A nor­végok olimpiai és Európa-bajno­­kok, míg a franciák legutóbb vb­­döntőt játszottak. Ezzel együtt jó, hogy nem a másik ágra kerültünk, mert szerintem ott még ennél is nehézebb lenne a dolgunk. A mi legnagyobb ellenfelünk a sérülés. Pálinger Katalin korábban jelezte, hogy vállalja az Eb-t, és nagyon remélem, nem lesz olyan, aki sé­rülés miatt nem tarthat velünk.” Az Eb-re december 7. és 19. kö­zött kerül sor.

Next

/
Thumbnails
Contents