Új Szó, 2010. június (63. évfolyam, 124-149. szám)
2010-06-07 / 129. szám, hétfő
20 Sportvilág ÚJ SZÓ 2010. JÚNIUS 7. www.ujszo.com Németh Lívia tizenhárom élvonalbeli idény után vonul vissza, tapasztalatait ezentúl a dunaszerdahelyi sportgimnázium diákjainak adja át „A kapusnak egyedül kell összeszednie magát” Németh Lívia összesen nyolc szezonon át erősítette a vágsellyeieket (Képarchívum) Amikor kézilabdázni kezdett, még nem sejtette, hogy egyszer a válogatottságig viszi. Megmutatta, hogy a főiskolát és az anyaságot is össze lehet egyeztetni az élsporttal, de 13 élvonalbeli idény után már vágyik a pihenésre. Németh Líviával, a Duslo Sala kapusával beszélgettünk, aki a szezon végén bejelentette visszavonulását. BŐDT1TAN1LLA Miért döntött úgy, hogy visszavonul? Már tavaly is volt róla szó, hogy befejezem, de akkor még egy évet ráhúztam. A fiunk, Attila viszont szeptembertől iskolába megy, így szeretnék több időt tölteni vele otthon. Eddig délutánonként edzésekre jártam, csak este hét után lehettem a fiammal. A döntésemben közrejátszott az is, hogy már nem vagyok a legfiatalabb, egy kicsit elegem lett a kézilabdából. Nem állítom, hogy sosem térek vissza, de most egy darabig mindenképpen szünetet tartok. Tizenhárom évet töltöttem az élvonalbeli kézilabdában: öt szezonon át játszottam Nyitrán, ezután három vágsellyei év következett. Attila születésekor két évet kihagytam, ám utána újabb öt évet töltöttem a Duslóban. Most elsősorban pihenni szeretnék. Gyerekkorában hitte volna, hogy egyszer profi kézilabdakapus lesz? Nem is gondolkoztam ilyesmin. Azért játszottam, mert szerettem kézilabdázni, szerettem a csajok között lenni. Először nem is akartam a kapuba állni, de nem volt kapusunk, ezért mindenkit kipróbáltak. Azt mondták, hogy nekem van a legjobb reflexem, így lettem kapus. Speciális kapusmozgásról akkor még csak nem is hallottam, de később a technikám is csiszolódott. Sokat köszönhetek az első edzőimnek, Méhes Tibornak és Szenei Jánosnak. Viszont még a gimnáziumból kikerülve sem fordult meg a fejemben, hogy élvonalbeli kézis leszek. Nyitrára jártam főiskolára, az akkori dunaszerdahelyi edzőm megkérdezte, nem járhatnék-e ott edzésre, ha úgyis egész héten ott vagyok. Nyitrán akkoriban a válogatott Ivánková mögött nem volt második számú kapus, és a trénernek is tetszettem, így lettem a nyitraiak játékosa. Sokat edzettem, korán keltem, individuális edzésekre is jártam. Biztattak, hogy lehetek válogatott szintű kapus is. Mennyire volt nehéz összeegyeztetni az élsportot és a főiskolát? Nem volt könnyű, hiszen nem testnevelés szakon végeztem, hanem biológia-kémián. Nem mondhatom, hogy a tanárok nem voltak toleránsak, de be kellett osztanom az időmet. Sokszor kellett spekulálnom: előadásra nem megyek, de gyakorlatra be kell menni, viszont háromszor onnan is hiányozhatok... Abban az időben Nyitrán hetente háromszor délelőtt és délután is edzettünk. Ha nem tudtam elmenni tréningre, akkor azt be kellett hoznom individuális edzésekkel. Ilyenkor reggel hattól hétig edzettem, aztán elfutottam iskolába... Nagyon megkönnyebbültem, amikor végre leállamvizsgáztam, mert nem egyszerű minden reggel úgy felkelni, hogy az ember azt sem tudja, hová fusson előbb, eldönteni, hogy az edzés vagy az iskola fontosabb-e éppen. Sose fordult meg a fejében, hogy valamelyiket abbahagyja? Az soha nem volt kérdéses, hogy kézilabdázni akarok-e, de az iskolából néha elegem volt. Szerencsére az edzőim és az idősebb csapattársnőim, akik közül többen lemondtak a tanulásról a sport miatt, és a saját bőrükön érezték ennek a hátrányait, biztattak, hogy tartsak ki, semmiképp se hagyjam ott az iskolát. A szüleim is nagyon sokat segítettek, nélkülük nem is tudtam volna ezt csinálni. Hoztakvittek a meccsekre, mindenben támogattak. Sokat jelentett az is, hogy a barátom, Németh Krisztián - aki azóta már a férjem - is akkor kezdte az egyetemet, vagyis tőle is kaptam egy impulzust, hogy ha ő bírja, akkor nekem is muszáj. Mivel mindketten sportolók vagyunk, könnyebb volt elfogadnunk, hogy a másiknak vannak kötelességei, kell mennie edzésre, hétvégén meccsre, utazgatni ideoda... Ez nem minden kapcsolatban működik. Amikor például junior válogatott voltam, nagyon sokat utaztunk, volt, hogy egész nyáron csak egy hetet töltöttem otthon. Hány országban járt a kézilabdának köszönhetően? Nem is tudom pontosan. Jártam Törökországban, Portugáliában, Olaszországban, Hollandiában, Dániában, Svédországban és Azerbajdzsánban is. Tulajdonképpen bejártam a világot, de sokat mégsem láttam belőle, mert nézelődni nincs nagyon idő - legtöbbször csak a reptér, a csarnok és a szálloda között mozogtunk. Tavaly a vágsellyeiekkel a Feröerszigeteken játszottunk kupameccset, s ott részt vettünk egy körúton. Nagy élmény volt. Fák ott egyáltalán nincsenek, mindent sziklák borítanak, de gyönyörű a táj. A legtávolabbi hely, ahová eljutottam, Elefántcsontpart volt, még junior válogatott koromban. Hetedikek lettünk a világbajnokságon, s ez akkor nagyon nagy eredménynek számított. Melyek voltak pályafutása legemlékezetesebb meccsei? Sok meccsre szívesen emlékszem. Ha az ember jól véd egy meccssen, akkor az sokáig megmarad benne. Emlékszem például egy vb-előselejtezőre. Törökországgal, Macedóniával és Azerbajdzsánnal kerültünk egy csoportba, s minden ellenféllel otthon és idegenben is játszottunk, vagyis elég hosszadalmas sorozat volt. A törökök számítottak favoritnak, de még őket is megvertük idegenben, s végül mind a hat meccset megnyertük. Más kérdés, hogy aztán összekerültünk a szerbekkel, és bár itthon nyertünk öt góllal, ott tízzel kaptunk ki, és nem jutottunk ki a vb-re. Az elmúlt idényben pedig a Challengekupában játszottunk a macedón Metalurg Skopje ellen. Otthon döntetleneztük, idegenben pedig egy góllal kikaptunk. Ez fájó emlék, de nagyon jól játszottunk, s az egész kollektíva remek teljesítményt nyújtott. Aki ott volt, és látta, egyértelműen azt mondta, továbbjutást érdemeltünk volna. A WHIL alapszakaszában pedig a Michalovce ellen már 7:l-es vesztésre álltunk, de aztán fordítottunk, s végül tíz góllal nyertünk. Kapusként voltak babonái? Nem igazán. Nem rugdostam a kapufát vagy ilyesmi. Vannak, akik folyton ugyanabban a zokniban játszanak, ilyesmi talán nálam is előfordult, de ehhez sem ragaszkodtam különösen. Azzal sem foglalkozott, ha nem sikerült az első lövést kivédenie? Sok kapusnál az első labdaérintés határozza meg az egész meccset... Fiatalabb koromban néha pánikba estem, ha öt percig nem fogtam labdát, s úgy gondoltam, most már biztosan semmit nem fogok kivédeni. Mostanában viszont volt olyan meccsem is, amikor az első tíz percben nem fogtam meg semmit, de aztán nagyon belelendültem. Az évek során az ember kezd bízni magában. Fontos, hogy ne legyen bennem a meccs alatt negatívum, s ne azon gondolkozzak, jaj, csak ne dobjanak így vagy ne dobjanak úgy, mert akkor egy olyan helyzetből biztosan gólt kapok. Az embernek egyszerűen meg kell győznie magát, hogy neki ez megy, és tudja csinálni. A kapusok eléggé magukra vannak utalva meccs közben. Persze nagyon fontos a jó védekezés is, de míg egy játékos mindig számíthat arra, hogy ha neki nem megy a játék, a csapattársai majd kisegítik, a kapusnak egyedül kell összeszednie magát. Talán éppen ezért nem olyan népszerű a kapusposzt. Sokan mondják, hogy nem állnának be a kapuba. Emlékszem, egyszer a nyitrai csapat játszott Csallóközaranyoson, és háromszor egymás után fejbe dobtak. De totálisan, szemből, telibe. Feküdtem ott a földön, amikor odajött hozzám az egyik csapattársam: „Livi, bírd ki, már csak öt perc van hátra...” Szerencsére az orrom sem tört el, s agyrázkódásom se volt. Egyáltalán nem volt komoly sérülése a pályafutása során? Szerencsére nem, a térd- és bokasérüléseket megúsztam. Csak akkor hagytam ki hosszabb időt, amikor állapotos voltam, illetve amikor a fiam még kicsi volt. A kisfia megszületésekor azt mondta, ezzel befejezte az aktív pályafutását, aztán mégis visszatért. Mi vonzotta vissza a kézilabdapályára? Amikor Attila nyolc-kilenc hónapos volt, kezdtem látni rajta, hogy egy kis ideig jól elvan nélkülem is. Hívtak vissza Vágsellyére, én pedig úgy gondoltam, megpróbálom, mert hiányzott már a kézilabda. Minden azon múlt, Attilának megfelel-e ez így, mert ha gondok lettek volna vele, akkor biztosan abbahagyom a sportot. Szerencsére a fiam is hozzászo-NÉVJEGY Név: Németh Lívia Született: 1977. február 27-én, Dunaszerdahelyen Családi állapota: férjezett; félje, Németh Krisztián a DAC futballistája; kisfiúk, Attila hatéves Játékos-pályafutása: DAC (1987-1995), Plastika Nitra (1995-2000), Slovan Duslo Sala (2000-2010) Válogatott meccsek/gólok száma: 59/2 Legnagyobb sikerei: szlovák bajnok (2001, 2002, 2005), Szlovákia legjobb kézilabdázója (2002) kott a dologhoz. Ő hamarább megszokta, hogy nem vagyok mindig vele, mint én. Sokat segítettek a nagyszülők is, és az is jó volt, hogy az egyik csapattársam kislánya csak fél évvel idősebb Attilánál, így a két gyerek együtt nőtt fel, szinte mintha testvérek lettek volna. Focista apa és kézilabdázó anya mellett Attilából is sportoló lesz? Most hatéves, úszni jár, s ezt nagyon szereti. Néha mondja, hogy focizzunk, de nem az a vad sportoló. Szeret a kertben futkározni vagy mászni mindenfelé. Mi nem erőltetünk semmit, de szeretnénk, ha sportolna, ha nem is profi szinten, mert a gyerekeknek fontos a mozgás. Önnek mit adott a sport? Megtanultam, hogyan viseljem el a vereséget és a győzelmet. A sport ilyen szempontból nagyon jól felkészít áz életre, a pozitív és a negatív dolgok kezelésére. Egy csapatsportban ráadásul be kell illeszkedni a kollektívába, ez is nagyon hasznos tapasztalat. A sport az életre nevel, megtanít sportosabban venni a dolgokat. Gyors egymásutánban jönnek a meccsek, az egyik így alakul, a másik úgy, s ezt valahogy fel kell dolgozni. A sport megerősíti az embert, ezért nagyon tudom ajánlani minden fiatalnak. A dunaszerdahelyi sportgimnáziumban most személyesen is átadhatja tapasztalatait a következő generációnak. Szeptember óta tanítok a sportgimiben, ahol két osztályt viszek. Naponta tartok edzést a lányoknak, és nagyon élvezem. Csak az bánt, hogy negyedikes korára sok tehetséges játékos úgy dönt, nem akar tovább kézilabdázni. Szerencsére vannak olyanok is, akik a főiskola mellett is szeretnének játszani. Persze lehet, hogy annak idején én sem voltam annyira elhivatott, nem gondoltam arra, hogy egyszer profi szinten fogok kézilabdázni. A siker nem annyira tehetség, mint inkább kitartás kérdése, csak ki kell tűzni egy célt magunk elé. Nekem főiskolásként nagy motiváció volt, hogy profi csapatban játszhatok, pedig akkor még szóba sem jött, hogy esetleg külföldre igazoljon valaki. A mostani fiatalok előtt már komoly lehetőségek állnak, pénzügyi és egyéb tekintetben is megalapozhatják a jövőjüket, vagyis a kézilabda egy óriási kiugrási lehetőség. Már tizennégy éve nyeretlen a Flyers otthonában a Chicago Blackhawks, nézőcsúcs a Wachovia Centerben Claude Giroux (Philadelphia) gólja (TASR/ AP-felvétel) Egyenlített a Philadelphia ÖSSZEFOGLALÓ Philadelphia. Győzött a Flyers a jégkorong NHL döntőjének negyedik meccsén - a Philadelphia 5:3-ra megverte a Chicagót, a négy győzelemig tartó párharc állása 2:2. Marián Hossa és Tomáš Kopecký sem szerzett pontot a találkozón. Hossa 19 perc alatt mindössze két kapura lövést írhatott fel a statisztikái közé, Kopecký pedig 12 percet töltött a jégen, egyszer kiállították. A Wachovia Center a Chicago számára elátkozott helynek számít. A Blackhawks utoljára 1996-ban - a sportközpont átadásának évében - győzött az arénában, azóta mind a tíz találkozóját elvesztette. A Flyers viszont sorozatban hetedik otthoni meccsén is győzött a rájátszásban. „Egyszerűbben kell játszanunk, mindenki túlságosan akar és görcsös. A mérkőzés végén sokat lőttünk kapura, de senki sem volt a kapus előtt - így könnyű dolga volt. Ha gólokat akarunk lőni, zavarnunk kell a kilátásban” - vélekedett Hossa a meccs után. Az ötödik találkozóra a Blackhawks otthonában, mára virradóra került sor. (sita, tasr) Elkészült a decemberi női kézilabda-Eb beosztása Nehéz csoportban a magyarok MTl-HÍR Odense. A magyar női kézilabda-válogatott a norvég, a szlovén és a francia csapattal szerepel azonos csoportban a decemberi dán-norvég közös rendezésű Európa-bajnokságon. Mátéfi Eszter szövetségi kapitány együttese Lillehammerben játssza csoportmeccseit. A kontinensviadal 16 csapatát négy négyes csoportba sorolták, az első három helyezett jut be a középdöntőbe. Ha a magyarok sikerrel veszik az első akadályt, a német, holland, svéd, ukrán négyes legjobb háromjával csapnak össze, változatlanul Lillehammerben. „Nem könnyű a csoportunk - szögezte le Mátéfi Eszter. - A norvégok olimpiai és Európa-bajnokok, míg a franciák legutóbb vbdöntőt játszottak. Ezzel együtt jó, hogy nem a másik ágra kerültünk, mert szerintem ott még ennél is nehézebb lenne a dolgunk. A mi legnagyobb ellenfelünk a sérülés. Pálinger Katalin korábban jelezte, hogy vállalja az Eb-t, és nagyon remélem, nem lesz olyan, aki sérülés miatt nem tarthat velünk.” Az Eb-re december 7. és 19. között kerül sor.
