Új Szó, 2010. május (63. évfolyam, 100-123. szám)
2010-05-22 / 116. szám, szombat
AAundruczó Kornél: „Moszkvába is meghívtak rendezni. Nagyon élvezem, hogy Nyugat-Európában is dolgozhatok, de érdekel az is, hogy Keleten mi a helyzet..." 10 Szombati vendég új szó 2010. május 22. www.ujszo.com Cannes újra visszavárta, most a Szelíd teremtéssel Cannes szereti Mundruczó Koméit. Ötödször öleli magához. A 78-as Szent Johannája című rövidfilmjét 2003-ban tűzte műsorára. Egy évvel később, a Kis Apokrif No.2-vel a rendezői vizsgafilmeket bemutató Cinéfondation szekció hívta meg. A Johanna világpremierje az Egy bizonyos tekintet kategóriában szerepelt. SZABÓ G. LÁSZLÓ Delta című játékfilmjével már a versenyprogramban mutatkozott be 2008-ban, s miután a nagyvilág filmkritikusait magába tömörítő FIPRESCI fődíját kapta, a francia, a belga, a holland, az angol, a spanyol, a svájci, a norvég és a lengyel mozik is bemutatták, ez év áprilisában pedig a New York-i moziforgalmazásba is bekerült. Mundruczó Kornél most a Szelíd teremtés - A Frankenstein-terv című alkotásával szerepel a cannes-i fesztivál hivatalos versenyprogramjában, de most először színészként is láthatja őt a mustra közönsége, hiszen ő maga játssza a film egyik főszerepét. A nemzetközi sajtó már hetekkel a rendezvény előtt a fesztivál kedvenceként emlegette. Mi zajlik ilyenkor egy rendezőben? Nőttön nő benne a feszültség, vagy ezt is meg lehet szokni? Mármint azt, hogy újra és újra visszahívják a világ legrangosabb filmes seregszemléjére. Semmiképpen nem nőttön nő. Ez alkotói kérdés is. Jobban mondva: ilyen helyzetben nem vagyok iz- gulós. Elkészült a film, ha szeretik, jó, ha nem... az is. Nyilván nem mindegy. Azt azért szeretném hangsúlyozni: versenyben lenni nehezebb ügy. Nagyobb a felület mindenre. A jóra is, a rosszabbra is. A legnagyobbat ugyanis mindig a versenyprogramban lehet bukni. Persze, ha rossz filmet csináltam volna, nem válogatják be. Nem hiszem, hogy az én nevem már annyit jelentene, hogy bármiről forgatok is, azt mindenképpen beiktatják a műsorba. Jóban vagyok a francia producerrel, a francia forgalmazóval, tíz-húsz perceket töltök a fesztivál embereivel, de nem egy familiáris viszony ez. A válogatóbizottságot pedig egyáltalán nem ismerem. A cannes-i fesztiválnak azonban, ahogy a „fő bácsi” a sajtótájékoztatón mondta, az a feladata, hogy bemutassa mindazt a tendenciát, ami ma megjelenik a filmművészetben. Nekem pedig mindig nagy öröm, ha azt érezhetem, hogy amit én csinálok, az egyfajta tendenciát képvisel Közép-Kelet-Európában. Van némi sejtése azzal kapcsolatosan, hogy a Szeh'd teremtésben mi foghatta meg a válogató- bizottság tagjait? Nehéz kérdés. Ami tetszett nekik: három egymásnak ellentmondó műfaji dolgot próbál szintetizálni a film. Van ugyanis egy dokumentarista szelete, ami azt jelenti, hogy nagyon sprőd módon antiszí- nészekkel, vagy ha úgy tetszik: nem hivatásos színészekkel létrehozott szituációkat jelem't meg. Ugyanakkor van egy nagyon erős egzisztencialista szelete is, ami egyfajta én- keresés-önkeresés. Tüköijáték. És ez a kettős vonulat a thriller-horror hatást ölti magára, ám egyáltalán nem tolakodóan. Ez a furcsa szintézis az újdonság erejével hat. A lökést az adta a filmhez, hogy amikor a színdarabot csináltuk, Mary Shelley regénye alapján, megéreztem, hogy ebben a Frankenstein című népmesében olyan mélységek vannak, mint egy kútban. Akármeny- nyire rontasz is el egy történetet, a szörny, akit kitaszítanak, mindig nagyon szíven üti az embert. Ezért választottam ezt a témát. Mert a szörnynek is lelke van. A film is ezen gondolkozik. Hogy ez a stigmatizációs folyamat miképpen működik. Ugyanis soha nem a szörny dönti el, hogy ő szörny akar lenni, hanem megteremtik. A Frankenstein pedig ennek a toposza. Megteremtjük a szörnyet, utána elszaladunk előle, ő pedig azt akarja, hogy szeressük. Maga a teremtője válik igazi szörnnyé, azáltal, hogy folyton belerúg. S ez a jelenség az élet szinte minden területén fellelhető. Az iskolai viszonytól kezdve a kisebbségeken át egészen a gazdasági életig. Shelley regényében a szörnyet megalkották, hullákból összeragasztották. Nálunk meg kihajították gyererkkorában. így aztán még inkább megható a történet, hiszen egy kitaszított fiú a hőse. Én is úgy gondolom. Olyan kapcsolódási pontot ad a film, hogy az mindenikit megérint, hiszen mindenki volt magányos gyerek, és mindenki lehet magányos szülő. Valamelyik oldalra nagyon szolidárisak tudunk lenni. Mennyire befolyásolta a történet megírásában, az apa-fiú viszony ábrázolásában, hogy már ön is szülőként éli az életét? Nagyon. Szíven is ütött a történet, amikor elolvastam Shelley regényét. Ez pont azzal az időszakkal esett egybe, amikor az első gyerekem született. Azóta lett még egy. A teremtő felelőssége szakrálisán is érdekel. Amikor a színdarabot rendeztem, a Frankenstein- tervet, sokszor előfordult, hogy a fiam szavait adtam a főszerepet játszó Frecska Rudolf szájába. Éreztem, hogy egy gyerek igazsága működteti a szörnyet. Ez is érdekes kontraszt volt. Felnőtten született, de az élményanyaga még mindig csak annyi, mint egy gyereknek. Elsősorban tehát nem a társadalmi felelősség mozgatott, hanem a szülő felelőssége a gyerek felé. Később ugyanis a gyerek csinál sorsot a szülőnek. És ez nyilván viszont is igaz, hiszen én meg az apámtól kaptam meg azt, hogy én vagyok a gyerek. A nyitrait leszámítva hány színházi fesztiválra jutott el a világba a Frankenstein-terv? Harmincra biztosan. S miközben hol itt, hol ott léptek fel, egyre inkább foglalkoztatta a gondolat, hogy ebből filmet fog készíteni? Még egyszerűbb. Nem tudtam túllépni ezen a történeten. Nem engedett. Annyira zakatolt bennem. Jött mindenki különböző ötletekkel, hogy a Delta után mit forgassak. Nem volt könnyű témát választani, hiszen a Delta óriási figyelmet vívott ki magának a világban. A piaci szempontokat figyelembe véve szoktam is mondani, hogy a Szelíd teremtés a második filmem. A Deltával ugyanis lezárult egy szakasz. Azzal ott nagyon megugrottam. A Nincsen nekem vágyam semmi után a Szép napok is második film. Második filmet forgatni pedig tényleg nagyon nehéz. De bármilyen nagyszabású ötletről tárgyaltunk, én végig elképesztő konoksággal ragaszkodtam a Frankenstein-tör- ténethez. Ezt akartam megcsinálni. Kitapintható az a pont, ahol a film és a színdarab elválik egymástól? A színdarab egy stílizációs rendszer. Az nem is állhat semmilyen módon a valóság talaján. Bár konténerben játszódik, az is egy színpadi tér. Azt látjuk, hogy ezek az emberek egy konténerben élnek, miközben mindenki tudja, hogy ez nem így van. A film ezt nem engedi meg. Minden ilyen, ami stilizáció- ként valóságnak hat egy színdarabban, az buta színházi eszköz egy filmben. És minden üyet le kell cserélni. Még szereplőket is cseréltem. Ettől a film hangulata nagyon elkezdett távolodni a színdarabétól, ami olyan hiperrealista és mégis expresszionista volt. A film nagyon klasszikus formában meséli el a történetet egy 1800-as években épült bérházban, ami a maga visszafogottságában gyönyörű. A konténert teljesen elhagytuk. Még egy temető mellett is forgattunk és a nyolcadik kerületben is, a végén pedig, amikor az apa találkozik a fiával, egy road-movie-t lát a néző. A színdarabban ez egy rövid jelenet, a filmben majdnem húsz perc. A film sokkal szelídebb, mint a színdarab volt. Az mégis csak egy sorozatgyilkosról szólt, itt pedig felmentünk egy gyereket, mert minden pillanata igaz. Inkább a mi eltitkolt, elfeledett vágyaink jönnek vissza tükörként. Még a bűn szót sem akartam használni, mert adott élethelyzetben a franc tudja, mi számít bűnnek. A színdarabban Rába Roland játssza az Apát. A filmben én játszom, de az Anya Monori Lili maradt. Fontos volt, hogy életkorkülönbség legyen a vásznon a két figura között. Á fiú tizenhét-tizennyolc éves. A nő múltja tisztázatlan, ő abból csúszott lefelé. A férfi pedig magasabbra jutott. Filmrendező lett. De van a múltjukban egy pont, amikor viszonyuk volt, és nagyon sokat adtak egymásnak. A férfinak a nő bátorságot és élettapasztalatot. Nyilván a nő is kapott egy csomó dolgot, ami működtette egy ideig a kapcsolatukat. Ekkora korkülönbség ugyan sosem volt köztem és a szerelmeim között, de volt egy időszaka az életemnek, amikor csak az idősebb emberekhez vonzódtam. Plusz azt a kontrasztot is bele akartam tenni a filmbe, hogy ez a két ember ilyen fiatalon elhajította magától a gyereket. Az apa nem akarta megtartani, az anya meg erre azt mondta, hogy akkor ő sem. És bedugták az intézetbe. A filmből aztán kiderül: az apja sosem látogatta őt. Jancsó Miklós legutóbbi filmjében, az Oda az igazságban színészként, méghozzá kulcsszereplőként vállalt szerepet. Ez is közrejátszott abban, hogy ismét kamera elé álljon? Ez korábbi döntés volt. Egészen másfajta. Mások filmjében sokkal szívesebben játszom, mint a sajátomban. Ez pokoli nehéz volt, de morális lépésként tartom számon. Rába Roland nem vette zokon, hogy megfosztotta egy lehetőségtől? Speciális kapcsolat, nagyon mély barátság a miénk. Roland több szerepet kapott már tőlem. Ezt a figurát azonban nem játszhatta színész, csak filmrendező. Eldöntöttük. Fél évig kerestem a megfelelő fümrendezőt a szerepre, egy román kollégában meg is találtam, az utolsó előtti pillanatban azonban rájöttem, hogy ez nagyon hülyén jönne ki, inkább én fogom játszani. Ez így etikus. Frecska Rudolf tehetsége, érzékenysége már a konténerben is szembetűnő volt. A forgatás során, mint „szelíd teremtést” mennyire kellett instruálnia? Kellett, de nem vészesen sokat. Amit meg kellett tanulnia: a film a pillanat művészete. Tehát húsz másodpercre, egy percre, két percre kell bekapcsolni. A színdarab más. Bekapcsol és két óra múlva kikapcsol a színész. Ez egy folyamat, amit ő nagyon megszokott. A forgatáson eleinte zavarban volt, hogy „jobb lett volna ez a snitt, ha nem itt kezdem el, hanem három jelenettel korábban”. Ilyen persze nincs. Mindig az adott jeleneten dolgozunk. Egy idő után annyira beletanult, hogy már nem is kellett instruálni. Etapokban forgattunk. Tizenöt nap, huszonöt nap, hat nap. A végén ment magától a dolog. Értette az egészet. Nagyon örült, hogy a filmben is játszhatott. De nem hiszem, hogy színésszé érett. A film is, a színdarab is adott neki egy tartást, amire büszke lehet, és perspektívát, amiben érvényesülhet. En szkeptikus vagyok azzal kapcsolatosan, hogy neki színésszé kell-e válnia. Ettől függetlenül most egy színdarabban dolgozik nálam. Hogy később aztán milyen élete lesz, nem tudom. Most munkával keresi a pénzt, elindult az önértékelése, és nem azok a problémák veszik körbe, amelyek egyébként érintik. Ez mind sokat jelent számára. A saját útját azonban neki kell megtalálnia. Polgár Tamás élete is szerencsésen alakul. Ő is intézetből jött, eljátszotta nálam az Afta és a Szép napok főszerepét, játszott a Deltában, és most már önerőből érvényesül. Berendezőként dolgozik különböző filmekben, és ha hívják, szerepet vállal. Rudinak is azt kívánom, hogy fussa meg ezeket a köröket, és érvényesüljön önerőből. Tőlem lehetőséget kapott az értelmes élet megtalálására. Hogy ő most milyen színész? Szuper színész. Hogy ez meddig tart, és színész-e a szó szoros értelmében, azt nem annyira látom. De ami ezután jön, az mind az ő döntése lesz. Én nagyon távolságtartó ember vagyok. Annak ellenére, hogy nagyon romantikusak a választásaim. Utána viszont mindig is azt próbálom erőltetni, hogy a te döntésed, a te életed. Én nem Tominak és nem Rudinak vagyok az apukája, hanem a saját gyerekeimnek. Bár Cannes miatt most éppen leálltak a próbák, de két évvel a Frankenstein-terv után ismét színházban dolgozik. Hamburgban rendeztem nemrég aThaliában, ami nagyon jó minőségű színház. Vissza is hívtaik már. Aztán Hannover jön és Berlin, majd Moszkva, ahol a Meyerhold Központban fogok dolgozni. Szorokin ugyanis látta A jeget, amit a krétakörösökkel vittem színre, majd a Nemzeti műsorára került. Annyira tetszett neki az előadás, hogy az új darabját kínálta fel. Nagyon élvezem, hogy Nyugat-Éurópában is dolgozhatok, de érdekel az is, hogy Keleten mi a helyzet. És mi az, amit Cannes miatt most félbehagyott? Külföldi fesztiválok fizetik. És az egykori krétakörösök közül többen is benne vannak a csapatban. Nagy Zsolt, Tóth Orsi, Láng Annamari, Rába Roland... Egy Borisz Sztru- gackij-regény, a Nehéz istennek lenni szabad adaptációját készítjük el. Ő írta a Sztalkert, Tarkovszkij filmjét is. Ez egy szamizdat formájában megjelent sci-firegény, bár itt és ma játszódik, csak éppen egy idegen bolygón. Két kamion a történet színhelye. Szerintem praktikus és kifejez valamit a mai Kelet- Európából. Brüsszelben, Lisszabonban, Essenben, Tallinban, Rotterdamban, Stockholmban parkolnak majd, és Budapesten is természetesen, valamikor ősszel. Öt hét alatt jön létre az előadás. Nagyon jó itthon dolgozni, az anyanyelvemen. Sokkal egyszerűbben és gyorsabban értik a gondolataimat, hogy mi miért van, és mivel függ össze. Nagyon sokat kapok a színészektől. Rengeteget.
