Új Szó, 2010. május (63. évfolyam, 100-123. szám)
2010-05-07 / 104. szám, péntek
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. MÁJUS 7. Kultúra 9 Nico Naldini könyve az olasz filmművészet egyik legjelesebb alakjáról, Pier Paolo Pasoliniról Vadul, kétségbeesve szeretett Pier Paolo Pasoliniról, az egyetemes filmművészet egyik jeles olasz képviselőjéről magyarul eddig semmiféle életrajzi visszaemlékezés nem látott napvilágot. Az Európa könyvkiadó Életek & Művek című sorozata most ezt a hiányt pótolja. SZABÓ G. LÁSZLÓ Nico Naldini, a rendező unokaöccse 1989-ben jelentette meg a könyvet, tehát húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy végre magyarul is olvasható legyen. Naldini gyerekkorának nagy részét a nála hét évvel idősebb Pier Paolo Pasolini közelében, Friuli- ban töltötte, édesanyja Pasolini édesanyjának a testvére volt. Életműve jelentősebb részét irodalomtörténészként hozta létre, miközben verseket és regényeket is írt, és unokabátyja minden filmjébe besegített. Pasolini fiatal éveiről 1984-ben írt könyvet Friuli mezőin címmel, 2000-ben az Unokatestvérem, Pasolini, 2005-ben a Nem védekezhetünk az emlékek ellen, tavaly pedig a Pasolini élete röviden című kötettel gazdagította a már szinte könyvtárnyi Pasolini-irodalmat. Bizonyára nincs is nála autenti- kusabb forrása a visszaemlékezésnek: Naldini pontosan kezeli és gondosan „beszélteti” a rá maradt hagyatékot, márpedig tudjuk: Pasolini életműve szinte áttekinthetetlenül szerteágazó, a film mellett az irodalom, a képzőművészet, a nyelvészet, sőt a társadalomelemzés terén is mélyreható munkát végzett. Újságcikkekből, interjúkból, naplórészletekből, levelekből, a lehető legkülönbözőbb forrásokból, még bírósági jegyzőkönyvekből is bőven idéz Naldini, a rendelkezésére álló gazdag tényanyagot párosítja személyes visszaemlékezéseivel. így a kétrészes, csaknem ötszáz oldalas kötet pontos és izgalmas képet ad az ötvenhárom évet élt művész kalandos pályájáról és sokrétű munkásságáról. Ezáltal bontakozik ki előttünk Pasolini gyermekkora, szüleihez és a vidéki élethez való viszonya, kamaszéveinek meghatározó élménye, az általa teta veletának elnevezett bizsergető érzés. De megnyílnak előttünk felnőttkorának legtitkosabb kapui is, amelyeken eddig igazából csak azok léphettek be, akik olasz nyelvű könyvekből ismerhették Pasolini teljes életét. „Bellunóban történt, alig múltam hároméves. A házunk előtti parkban játszó fiúkat nézve leginkább a lábszáruk ragadott meg, elsősorban is a térdhajlatuk, a futáskor elegánsan és erőszakosan megfeszülő inaik - idézi Naldini Pasolini Piros füzetek című, 1946-ban megjelent kötetéből. - Az az energikus izomzat az előttem álló életet jelképezte a szememben; a nagy leszek fogalmával azonosítottam a szaladó fiúk mozdulatait. Ma már tudom, hogy erősen érzéki képzet volt. Ha visszagondolok rá, pontosan érzem a zsigereimben a vágyakozás gyöngédségét, szenvedélyét és erőszakosságát. Az elérhetetlenség, a testiség érzete volt - olyan érzet, amelynek még nem adtak nevet. Én találtam ki a nevét akkor: teta veleta. Amint megláttam a játék hevében meghajtó lábakat, azt gondoltam magamban, ez a teta veleta érzése, valami csiklandozó, csábító, megalázó érzés.” Csiklandozó, csábító, megalázó. Ez a furcsa érzésegyveleg egész életét végigkísérte. Alkotói tevékenységét ugyanúgy átjárta, mint ahogy a magánéletét is erősen átitatta. Alberto Moravia, Bernardo Bertolucci, Federico Fellini, Laura Betti, Maria Callas portréja is új színeket kap Naldini által, hiszen a könyv oldalain ők is megjelennek Pasolini mellett. Sergio és Franco Cittiről, valamint testi-lelki jó barátjáról, Ninetto Davoliról, a Pasolini-filmek elmaradhatatlan színésztriumvirátusáról több oldalon is szól a szerző, de beszámol a művész jelentősebb külföldi utazásairól, forgatásairól is. „Sartre után Budapesten Lukáccsal (Lukács György filozófus) találkozik Pasolini - jegyzi meg Naldini -, kettejükhöz írja a Vie Nouvéban megjelent megjelenő Vita formájú vers című költeményt. Prágában is találkozik számos íróval és művésszel; hazatérve, mintegy távoli pohárköszöntő gyanánt, rövid verset - „ami nem is vers” - ír hozzájuk, melyben név szerint említi őket: Köszönöm Mnonkónak, az írónak megszállottságát, Novomeský- nek, a költőnek pedig szűzies tekintetét.” Az utóbbi névvel Pasolini Stílusjószág című önéletrajzi drámájában is találkozunk, melynek főhőse egy cseh költő. A kötetben szereplő interjú- részletek között van egy, amelyben arra a kérdésre válaszol, hogy kiket szeret a legjobban. „Az olyanokat, akik lehetőleg az elemi iskolát sem járták ki, az egészen egyszerű embereket. És ezt nem a hatáskeltés miatt mondom: azért mondom, mert a kispolgári kultúra, nálunk legalábbis, de Franciaországban és Spanyolországban is mindig romlottá, tisztátalanná teszi az embereket.” A Citti fivéreket és Ninettót is az alsó rétegekből halászta elő, onnan, ahol a legérzékibb csábítások érték élete végéig. „Olyan vadul, olyan kétségbeesetten szeretem az életet, hogy annak már nem lehet jó vége: az élet kézzelfogható dolgaira gondolok, a napra, a fűre, az ifjúságra. Sokkal szörnyűbb ez a bűnös szokás, mint a kokain, nem kerül semmibe, és hatalmas, korlátlan mennyiségben kapható, én meg csak habzsolom és habzsolom... Hogy mi lesz a vége, magam sem tudom.” Mi már tudjuk. Csúnya vége lett. De az életmű nem sérülhet. Nadini könyve is vigyázza. Hétfőn nyitják meg a Phelwidek Photo című kiállítást a Magyar Intézetben Válogatott lövések a határon toolról RÖVIDEN Szövi a lélek vásznát Dunaszerdahely. Szövi a lélek vásznát címmel jelent meg az idén kerek születésnapját ünneplő Hodossy Gyula kötete a Lilium Aurum Kiadó 50 év 50 vers című sorozatában, Zalán Tibor költő válogatásában. A könyv bemutatója ma 18 órakor lesz a Dunaszerdahe- lyi Városi Művelődési Központban. S akik bemutatják: Alexa Károly irodalomtörténész, kritikus, az Életünk című irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat főszerkesztője, valamint Jankovics József, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének igazgató- helyettese. (ú) ELŐZETES Pozsony. Tizennyolc fotós szigorúan zsűrizett képeiből nyílik kiállítás május 10-én 17 órakor a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében. A budapesti székhelyű Felvidéki Magyarok és Barátaik Egyesület tavaly másodszor hirdetett fotópályázatot „Phelwidek Photo - ezt lőttem a határon tool” címmel. A demokrácia és a teljes nyitottság jegyében bárki pályázhatott, lakóhelytől, nemtől, kortól, végzettségtől függetlenül. A szervezők egyetlen kikötése az volt, hogy a képeknek kötődniük kell a Felvidékhez, mint néprajzi, politikai vagy történelmi területhez, illetve az ott élő emberekhez. A műkedvelő fotósok Pozsonyon és Komáromon át Szepesváraljáig és Gömörig „lőtték” körbe az országot. A zsűri (Hrapka Tibor, Kasza Gábor és Krasztev Péter) a több mint száz dokumentarista jellegű fotó, művészi céllal készült alkotás és természetfotó közül válogatta ki a legjobbakat. Az így összeállt érdekes és sokszínű anyagot először Budapesten mutatták be, ez a válogatás érkezik most Pozsonyba. A kiállítás május 28-áig tekinthető meg a Magyar Intézetben, (juk) Dömötör Ede: Esik Ismét színen a Három nővér Komárom. Holnap 19 órakor ismét Csehov Három nővér című drámáját adja elő a Komáromi Jókai Színház társulata. Az előadást Martin Huba rendezte. A három nővér szerepében Holocsy Krisztinát (Olga), Bandor Évát (Mása) és Tar Renátát (Irina) láthatja a közönség, (báj) PENGE A tekintet szenvedélye Maurice Blanchot regénye nem azoknak szól, akik a prózában leginkább történetre és cselekményre figyelnek. Ilyesmit a Mikor eljön az idő című alkotásban (Bende József fordításában és utószavával) hiába keresnének. Az ilyen olvasó a regény klasszikus kellékeiből legföljebb a - visszafogott - kömyezetle- írással találkozhat benne, valamint néminemű időkerettel, s három szereplővel. Akikkel annyi történik, hogy egyikük a regény végére meghal, ám a „klasszikus” olvasó, ha megszokja a történetnélküliséget, efölött a fontosnak tartható tény fölött akár könnyen el is siklik. A mű legjellemzőbb sajátossága az a nyelvi konstrukció, mely a történés helyett annak észlelését, megítélése módját ragadja meg. Pontosabban nem is megragadja a benyomásokat, hanem csak számba veszi őket, s érzéki-gondolati hatásaikat elemzi. Egyfelől tehát létrejön egy másodlagos történetszövevény, mely a lehető legelvon- tabban összpontosít arra, ami az elbeszélő tudatában mozaikosan, de azért mégiscsak összeáll, másfelől, s ez ennek a nyelvi konstrukciónak a legfőbb varázsa: a Blanchot-féle gondolatregény mondatai úgy imitálják a „klasszikus” elbeszélőprózát, hogy a bonyolult mellé- és alárendelések egyenként és külön- külön bármilyen világosak és egyértelműek (sőt roppant cselekményesek), maga a többszörös összetétel nem egyéb, mint a gondolat orgiasztikus eluralkodása a nyelven. Egy jellemző példája ennek a szövegépítésnek: „Mindez, és az érkező álom, és az álom túlsó oldalán a zajok, a valószínűleg a fürdőszobából érkező léptek fáradtsága, melyeket továbbra is hallottam, a szertefoszló arcok, melyek közeledtek és távolodtak, egy homályos figyelem érzése, melynek én voltam a középpontja és a tétje, nem is egy ellenséges felügyelő hatalom érintése, hanem valami még annál is rosszabb, mely különös módon hasonlított annak az ideges szorításnak az emlékére, amely éjszaka visszatartott, és még most, még az álom minden veszélyes áttételében is jelen volt, szorított és tartott, az utolsó pillanatban mindig megmentve egy engesztelhetetlen erő által: ezek a benyomások, és még ezer más, egészen közeliek a lázhoz, az igazság nélküli fecsegéshez, az idő szarkasztikus pusztulásához, újra és újra rám zuhantak, hogy bizonyítsák az alvó hiábavaló munkáját, és va■ Csanda Gábor kritikai rovata lamennyi belezuhant ugyanabba a nyugalomba, mely mivel egyáltalán nem pihenés volt, hanem valami mély és eleven dolog, kiengesztelte őket végtelen nagy örvénylése vadságában.” A mű másik, nyelvi-szemléletbeli sajátossága a közvetettség, az a fajta távolságtartó technika, mely a szereplőket megfosztja cselekvésképességüktől, s mindennek vagy szenvedő alanyai, vagy áttételes elvi- selői: a szereplők szavakkal néznek, szavakon keresztül látják egymást, egymás szeme előtt (értsd: egymás szeme láttára és egymás szemében) élnek vagy halnak, vannak vagy nincsenek: „Hogy mégis mondjak róla valamit: rendkívüli módon láthatónak találtam.” Az ekként képsorozattá váló szövegben minden azon múlik, hogy valami látható-e vagy sem („ideje van a látásnak és ideje van a tudásnak”; „egyedül voltam, akarom mondani: csukva volt a szemem”). A szenvedő és passzív (nyelvi) formák a megszemélyesített fogalomhálózatnak is szerves sajátjuk, s ezáltal a költői beszéd felé közelítik a szöveget: „Bizonyos, hogy a nappal hiábavalóan rázárult önmaga határtalanságára.” Másrészt a szereplők mozgás- és életterének behatároló eszközei lesznek: „Itt senki sem kívánja hozzákötni magát egy történethez”; „Amikor egyedül találtam magam” stb. Maurice Blanchot alkotásának ezek a redukciók így biztosítják az élményszerűségét. Az eszköztár visszafogása és a kellékek passzivitása azt eredményezik, hogy a regény főszereplőjévé az optika lép elő, a tekintet szenvedélye. A cím is erre vonatkozik: a dolgon (történeten, világon, nyelven) átlátni csak a kellő kegyelmi pillanatban lehet. Maurice Blanchot: Mikor eljön az idő. Kalligram, 2009 Értékelés:
