Új Szó, 2010. április (63. évfolyam, 76-99. szám)

2010-04-28 / 97. szám, szerda

8 Vélemény ÚJ SZÓ 2010. ÁPRILIS 28. www.ujszo.com ASZERK. Szövegértelmezés A nyelvtörvény létezése önmagában botrány. A kulturális mi­nisztérium viselkedése e kérdésben skandalum. A nyelvrend- őrök eljárása undorító. Ebben a szellemben írtunk mindig a tör­vényről, s ebben a szellemben írtunk arról is többször, hogy a kalászi amatőr színjátszókat vegzálja a nyelvrendőrség. Egy glosszában azonban kollégám a kalászi eset egy más vonalára is rámutatott, mégpedig a tipikusan elhibázott magyarországi re­agálások egyikére. Olvasni és szöveget értelmezni tudni kell. Senki nem védte a nyelvrendőröket, senki nem védte a nyelvtörvényt. Nem írtunk egy betűt sem arról, milyen a kalászi együttes színvonala, kül­detése, helyzete. A reagálások viszont mind erről szólnak. Fé­lelmetes félremagyarázás. S, ha elfogynak az érvek, jön a sze­mélyeskedés. Márta István meghívása lehet szép gesztus, de üres is egyben. Ugyanis nem arról szól, hogy meghívott egy csoportot a színhá­zába és a fesztiváljára, mert jó. Ha így gondolkodna, az Új Haj­tást mondjuk, egy héttel korábban hívja meg. Vagy tájékozódik arról, hány magyar amatőr színjátszó csoport van Szlovákiában, s közülük a legjobbakat meghívja a Művészetek Völgyébe vagy az Új Színházba. Esetleg „kémeit” elküldi az itteni színjátszó­fesztiválra, akik megsúgják, melyik csapatot kell, érdemes ven­dégségbe hívni. Ezt senki sem értené félre, ez lenne a nemes gesztus a szlovákiai magyar amatőr színjátszókkal szemben. Meglehet, hogy a „kémek” éppen az Új Hajtást választanák. Még egyszer: a nyelvtörvény aljas, akijátszik vele, az is. Ezzel az ügy szövegértelmezési és önreflexiós vonalát lezárt­nak tekintjük. A kalásziaknak pedig sikeres fellépéseket kívá­nunk. Továbbra is foglalkozni fogunk azzal, ha a nyelvrendőr­ség zaklat valakit, illetve valakiket és természetesen az Új Hajtás ügyének folytatásával is. Molnár Norbert főszerkesztő A rovatban közölt írások nem feltétlenül a szerkesztőség véleményét tükrözik. VISSZHANG - AD: Márta I. szeretetszolgálat?, 2010 ápr. 21. ■1 mm mm man wmmmmmmmmüsm wKuummm mmm .....mm Veres I. gúnyszolgálat? Felháborodva olvastuk Veres Istvánnak, valószínűleg az Új Szó munkatársának véleményét lap­jukban. Úgy érezzük ugyanis, hogy a szerző - van-e ki e nevet nem is­meri? - gúnyt űzegynagymúltú,és bármüy fennköltnek is hangzik, de fontos küldetést vállaló színjátszó csoportból, annak több évtizedes munkájából, épp akkor, amikor a kulturális minisztérium azon töri a fejét, hogyan leckéztesse meg a magyarságát a Nyitra vidékén, szórványban is becsülettel vállaló közösséget. Az Új Szó egykori ne­ves publicistája, Dusza István is ta­lálkozott tíz évvel ezelőtt az Új Haj­tással, és érdekes módon, neki egé­szen más jutott eszébe a csoport te­vékenységével kapcsolatosan. íme két idézet: „A Kalászon négy éve megalapított Csemadok Új Hajtás alapszervezet közösséget kovácsol a magyar nemzeti tudatot külön­böző szinteken birtokló falu ma­gyaljaiból. Ha valami ebben az év­tizedekre feladatot adó munkában már sikert hozott, az nem más, mint a színjátszó csoport. Egy a nyelvét, történelmi múltját, szellemi és anyagi kultúrájának hagyományait kereső faluközösség számára a leg­hatékonyabb tevékenységet talál­ták meg: a színjátszást.” „Ha van egy-egy falusi színjátszó csoport előadásának a színpadi művé­szeten messze túlmutató értéke, akkor az egyebek között nem más, mint a visszatérés a nyelvi közös­séghez, annak szellemi hagyomá­nyához. A mélytudatban rejtező évszázados bizonyosságok rávetü- lései a modem mindennapok szét­szabdalta tudatfoszlányaira, ered- ményezhetnekkülönleges színpadi pillanatokat.” (Dusza István: Kö­zösségben gondolkodva, Új Szó (2000. december 20.) Nem állítjuk, hogy előadásaink színvonala a hi­vatásosakéval vetekszik, de tisz­tességgel tettük és tesszük tovább­ra is a dolgunkat, legjobb tudásunk szerint. Margóra megjegyeznénk, hogy azért a szakma is értékeli munkánkat. Tavaly a XI. Egressy Béni Országos Színjátszó Fesztivál­ról három díjat hoztunk el: miénk lett a legjobb férfialakítás, a legjobb epizódszerepért és a legjobb férfi­hangért járó díj. Veres Istvánt pedig szívesen várjuk legközelebbi elő­adásunkra, hogy személyesen győ­ződjön meg róla, mennyit ér a kalá­szi Uj Hajtás. Ladányi Lajos, a kalászi Új Haj­tás színjátszó csoport nevében Veres I. őrszolgálat Nehogy mán kedves atyafi! Ve­res István viccesnek szánt - a szlo­vákiai nyelvrendőrség korszerű és európai munkásságát védő - glosszáját igazi „egzotikus csemegeként” olvasgattam. írónk derűsen közelíti meg egy magyar, hagyományőrző falusi színjátszó kör anyanyelvhasználatával össze­függő kálváriáját. Szárnyaló fan­táziája mikszáthi magaslatokba emeli az orwelli szituációt, és teszi mindezt magyarként, íróként. Bravó kedves atyafi! A hagyo­mányt őrző dali társulat - az Új Színházba és a Művészetek Völ­gyébe történő - meghívásával kapcsolatban a minőséget nélkü­löző „nemzetközi karrierről”(?) vicceskedik és valami idézőjelbe tett „magyarok” büntetést kifizető „alapjárói” képzeleg. Nem atyafi! A meghívás nem a „karrier- építésnek”, hanem a tradicionális kultúra életbetartásának szól, a lehetséges büntetést pedig valós és hús-vér kultúraszerető és tisztelő - nem idézőjeles - emberek vállal­ják, mert tudják, tudjuk, hogy a nyelvrendőrséget követi majd a gondolatrendőrség, az írásrendőr­ség, a rajzolás- és számolásrendőr­ség és a rendőrrendőrség. (Kérem tanulmányozni Bradbury elhíre- sült Fahrenheit 451-ét!) A „törté­net következő epizódja” pedig „várhatóan” nem „negyven felvi­déki színtársulat jelentkezése lesz” (bárcsak lenne ennyi!), hanem a buta békétlenség továbbszítása. És akkor tényleg eljön a „Kárpát-me­dencei Hányatott Sorsú Szín- társulatok” ideje, de akkor már nem lesz szükség se a szlovák, se a magyar nyelvre. Marad a cinizmus és a nemzetsemleges bunkóság „szeretetszolgálatot” is nélkülöző „vulkáni hamuja”. Márta István Engem is érdekel! Van, hogy bántanak. Van, hogy fáj a szó. Van, akinek nem tetszik a magyar beszéd, sem akkor, ha hallja, sem akkor, ha olvasta. Van, aki büntetni akar érte, vagy éppen „csak” megfélemlíteni, hogy ne ápoljuk azt, ami a leg­drágább, ami a miénk: anyanyel­vűnket. S van, aki félreértelmezi a történteket. Jó tudni, olvasni és hallani arról, hogy a magyarság­nak egy nyelvhatáron fekvő felvi­déki kisközségében, nevezetesen a zoboraljai Kalászon van, működik egy lelkes, múltját meg nem tagadó, kultúráját vállaló és nyelvét őrző közösség; ha úgy tet­szik, egy amatőr színjátszó cso­port: az Új Hajtás. Fáj viszont ol­vasni, hogy ez egyeseket bánt, másokat felháborít, s van, aki az ügy komolyságát fel nem fogva vagy félremagyarázva gúnyt űz azokból, akik csak teszik a dolgu­kat, mert szívügyük népünk, nemzetünk, kultúránk, önazo­nosságunk megőrzése. Nem gon­dolom, hogy ez a mostani törté­net az elhíresült nyelvtörvény kapcsán arról szólna, hogy mi­lyen színvonalat képviselnek amatőr színészeink, műkedvelő énekeseink, versmondóink, kóru­saink, zenészeink - mert bár ez sem lényegtelen, most nem erről van szó. Miért fáj az valakinek, ha egy jogaiban sértett, lelkesedésé­ben talán megtépázott közössé­get, egy nagyobb - esetünkben anyaországi - társulat, ill. feszti­válszervező felkarol? Ez szép és nemes gesztus, mondhatni: di­cséretre méltó, és minden naivi­tást félretéve, most talán ne ke­ressünk benne semmi érdeket. Jó lenne elfogadni, hogy ahogy itt, nálunk, úgy odaát is van, akinek fontos létünk, megmaradásunk, nyelvünk és kultúránk. Az elmúlt napokban egy zoboraljai magyar közösségbe kötöttek bele, mert tette a dolgát, ápolta örökségét; holnap talán egy csallóközi, má- tyusföldi, gömöri, bodrogközi vagy éppen Ung-vidéki csoport, vagy esetleg egyén élheti meg mindezt, és lehet, hogy nemcsak amatőrök, hanem hivatásosak is, hiszen erre is volt már példa a mi kis országunkban. Úgy gondo­lom, nem riogatni, nem kigú­nyolni és bántani kellene azokat, akik tettek és tesznek magyarsá­gunkért és megmaradásunkért határon innen és túl, hanem el­lenkezőleg: támogatni őket. Bi­zonyára egyetlen felvidéki napi­lapunk újságírójának is jólesne és jól jönne, ha veretes lelkesítő ma­gyar írásai miatt itt nem publikál­hatna, és segítséget kapna - mondjuk - egy anyaországi or­szágos napilap hasábjain. Talán akkor is arra gondolna, hogy ez ál­tal degradálta az ottani lapot, vagy pedig hálás lenne a lehető­ségért, a testvéri és baráti segít­ségnyújtásért? Azt pedig kifeje­zetten felesleges sugallni, hogy az ilyen és efféle történetek senkit sem érdekelnek, vagy senkit sem fognak érdekelni. Hiszen nem le­hetünk közömbösek. Múltunk, kultúránk, nyelvünk rólunk szól. Czinke Zsolt Milyen szolgálat? A kulturális minisztérium zakla­tása a nyitrai járásbeli Kalász köz­ségben az egész szlovákiai magyar­ságot érinti. Az Új Hajtás ellenállása az államnyelvtörvénynek az ember­jogokkal összeegyeztethetetlensé- gére mutat rá. Ezt minden ép ésszel gondolkodó ember megértette már, és sokan vannak, akik támogatásuk­ról biztosítják a szórványmagyar­ságban élő kalásziakat. Akadnak ke­vésbé tájékozottak is, ezért érthető a hallgatásuk. De egyáltalán nem ért­hető az Új Szó munkatársának glosszája a „szeretetszolgálatról”. A szerző egy falusi színjátszó csoport kárára csúfolódik? Teljesen nyil­vánvaló, hogy nem fogta föl a hely­zet súlyát. A kis közösség egyetlen tagja sem úszkál örömmámorban a „világhírnévtől”. Éppenséggel ha­talmas arculcsapást kellett elszen­vedniük az elismerés helyett. Mert elismerést érdemelnek, akik sza­bad idejükben színdarabszöveget memorizálnak, estéiket a próbák­kal töltik, majd szombat- és vasár­naponként a vidéket járják, hogy bemutassák munkájuk eredmé­nyét. A nyelvrendórség rajtaütése az első pillanatban megtorpanást, csalódást, majd felháborodást és ösztönös ellnállást váltott ki ben­nük. Vezetőik körültekintő hozzá­állása a helyzethez kellő összetar­tást, s elmondhatjuk: hősies kiállást eredményezett. S ehhez minden­képpen hozzájárult Márta István­nak, a budapesti Új Színház és a Művészetek Völgye fesztivál igaz­gatójának biztató levele. Márta Ist­ván nem azért hívta meg a kalászia­kat magyarországi vendégszerep­lésre, mert azt hiszi, hogy a csoport világszínvonalú játékot produkál. Szándéka jelképes: megbecsülését akarja kifejezni, amiért képesek voltak felvenni a harcot a hatalom­mal; fel akarja karolni őket, hogyne veszítsék el a kedvüket az eddig végzett munka folytatásához; egy­szóval: hogy megerősítse őket ön­bizalmukban. Ezt a gesztust önzet­len erkölcsi szolgálatnak tekinthet­jük. A csoport tagjai ettől nem fog­ják azt hinni magukról, hogy pro­dukciójuk a profi színházak színvo­nalával vetekedik. De nem fogják azt mondani: Befejeztem! Elegem van! Nem csinálom tovább! A ma­gyarországi vendégszereplés lesz ennek a záloga. Kalász a szülőfa­lum. Annak idején magam is ját­szottam néhány színdarabban. Sa­ját bőrömön tapasztaltam meg az óriási önfeláldozás eredményét, a falubeliek elismerését és a kör­nyékbeli falvak lakosainak lelkes tapsát. Társaimmal együtt tisztá­ban voltunk az önerőből létreho­zott előadás színvonalával, s a kö­zönség is látott már profi előadáso­kat (nemcsak a tévében, hanem élőben is), de a mi saját produkci­ónk mindegyiknél kedvesebb volt számunkra. Néhány évvel ezelőtt láttam az Új Hajtás egyik előadását, s elmondhatom, bár időközben hozzászoktam a főváros nyújtotta kulturális kínálathoz, mégis nagy élvezettel néztem végig a falumbe- lieket, s játékukat a többi nézővel együtt őszinte tapssal jutalmaztam. A színjátszó csoport szolgálatát, amely a gyökerekhez való ragasz­kodást, ahagyományokápolásátje- lenti, sokféle jelzővel ülethetnénk. Nyelvünk szókincsében mérhetet­lenül nagy a választék, s még a sze­retet szó is ide sorolandó - legiga­zibb, legnemesebb értelmében. De visszatérve a lényegre: a kalászi eset révén a nyelvtörvény ember­jogellenes voltának bebizonyítása most a tét. Biztos vagyok benne, hogy „az anyaországi vendégsze­replés után sóvárgó felvidéki társulatok” nem kezdik el feljelent- getni saját magukat. De bíznak benne, hogy ez a mindnyájunkat érintő ügyszámúnkra sikeresen fog lezárulni. És a gúnyolódó glosszák- nak nem lesz benne helye. Fiala Ilona

Next

/
Thumbnails
Contents