Új Szó, 2010. április (63. évfolyam, 76-99. szám)
2010-04-03 / 77. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. ÁPRILIS 3. Szalon 13 Évekig próbáltam megérteni őket, jártam is kint több alkalommal a Vajdaságban, de egész mostanáig nem kaptam választ kérdéseimre... Az EV-78-as hallgató magánélete JUHÁSZ DÓSA JÁNOS Bevallom, Szakmány Gyurit nem ismertem. Pedig abban az évfolyamban bőven voltak művészlelkű hallgatók, javában működött a Tiszavirág folyóirat, a NEI-LOM, a Wataridori Színkör és még vagy tizenöt egyéb szakkör, s hajói emlékszem, akkoriban alakult meg a Tiszavirág Baráti Társaság is. De Szakmány csak a csendes hallgatók sorát gyarapította. így akkor sem figyeltem fel rá, amikor közös ismerősünk felhívott, hogy „olvasd már el ezt a könyvet, mert rólunk szól, s Te is benne vagy”. Nem vagyok a nosztalgiázás híve, így tudtam ugyan, hogy Ferdinandy György és a szintén vajdasági Szűts Zoltán révén már „halhatatlanok” lettünk, de órájuk ma is jó szívvel emlékszem. De ki a fene az a Szakmány György? Aztán Budapesten járva kezembe került a könyv. De letenni már nem tudtam. Hazafelé vonatozva elkezdtem (fel) falni. Szakmány György történetei ugyanis nemcsak egykorvolt életünket elevenítették fel, a NEI-s (Nemzetközi Előkészítő Intézet, jelenlegi nevén: Balassi Bálint Intézet), hanem választ adtak arra a hosszú évekig megválaszolatlan kérdésre is: mennyiben volt más vajdaságinak lenni, mint erdélyinek vagy felvidékinek. Elképzelhetetlen volt számunkra, hogy szlovák dalokat énekeljünk és államnyelven káromkodjunk, míg számukra teljesen természetes volt, hogy egy-egy kollektív lerészege- dés közben és után szerbül ordítoztak, káromkodtak és énekeltek. Mi persze értettük (szláv nyelvről lévén szó), szegény erdélyi kollégáink jártak rosszabbul, ők ugyanis csak vedelték az istenien finom bácskai házi pálinkát, de egy árva szót sem értettek az egészből. Évekig próbáltam megérteni őket, jártam is kint több alkalommal a Vajdaságban, de egész mostanáig nem kaptam választ kérdéseimre. „A kisebbségi létből fakad az, hogy az ember sokkal extrémebb élethelyzetekbe sodródik, mint a többségi magyarság” - mondja a kötet egyik hőse, Futrinka, s ezeket az extrém élethelyzeteket sorolja Szakmány is Az apu nem megy sehová című regénye (novellafüzére?) egyik darabjában. Nehéz meghatározni a könyv műfaját, a tizenkét írás mindegyike önállóan is olvasható, de szerves egységet is alkot. Egy fiatalember kamaszévei, az egyetemi próbálkozások, a katonaság, a felnőtté válás egyre abszurdabb pillanatai, a balkáni háborúk a szegedi rokonlátogatók szemszögén át, s az a fajta haza- szeretet, amely a címadó szövegben és a Soha többé Ausztrália című írásban is megjelenik. Mákos, kócos, karikás szemű egyetemista junkie, Futrinka Balázs, borostás egyetemista junkie, Angyalpofa, ezek barátja, egyetemi kollégája, keszeg fickó, szőke, kék szemű, maga a megtestesült ártatlanság, aki annyi tudattágítót megivott már, hogy olyan az agya, mint a svájci sajt... S a többiek... Kárcsi, 35 éves telepi lakos, a Papa és a Mama, Szúnyog és a többiek. S azok, akik részesei voltak közös történelmünknek, s akik immár legendává magasztosultak Szakmány jóvoltából. Hogy egyes dolgokat mintha másként éltünk volna meg, vagy csak az emlékek csalnak? Ez is az irodalom varázsa. 2007-ben jelent meg a könyv, szerzője azóta mintha messzire került volna az irodalomtól, csak egy drámakísérlete olvasható. Érdeklődésemre írja: ,Amikor jut időm vagy van ihletem, természetesen jegyzetelek, naplót is vezetek. Ez jó tartalék, vagy nyersanyag lehet egy új regényhez. A kötet megjelenése óta sajnos nagyon megváltozott az életem. Ami nagy öröm számomra, hogy született egy kislányunk, aki most májusban lesz kétéves, és pont akkor születik a következő baba. De ők nagyon-na- gyon sok időmet és energiámat elvették a munkától. Emellett, mivel a feleségem gyesen van, az ő kiesettjövedelmét is pótolnom kell, és most halálra dolgozom magam az elmúlt két évben. Mivel foglalkozom? Hétvégeken cikkeket írok egy történelmi-numizmatikai magazinnak, hétköznapokon üzletkötő vagyok egy nagy ofszetnyomdában, ahol néha szép könyvek be- tördelésével, illusztrálásával, borítóterveivel is múlathatom az időt. Mindemellett aikido-mester lettem, próbálok nem eltunyulni. Várom a szebb jövőt, amikor kevesebb munkáért többet fizetnek, és lesz időm megírni a fejemben lévő 1-2 regényt, vagy netán azért fizetnek, hogy ezeket megírjam!” S eszembe jut az egyik írás mottójaként szereplő Fehér Tamásidézet („Én csak hobbiból vagyok tagja a társadalomnak”), s a természetesnek mondható nosztalgián túl saját generációnk nevetséges önsajnálata is. „Anyu látja, hogy Apu hajthatatlan, de még egy utolsó próbát tesz: »Ha szeretsz bennünket, legalább azt ígérd meg, hogy ha menekülni kell, akkor velünkjössz.« Apu lesütött szemmel ül néhány percig az asztalnál, azután felnéz, és halkan azt mondja: »Jó, akkor veletek megyek. De előbb fölgyújtom a házat.«” Már csak a pernye, a hamu és a komisz hétköznapok maradtak. DfSCIPÜNA * ■' K1CME ! * Az emberiség nem maradhat meg azon a mélyponton, hogy engedje érvényesülni a hatalmi, a szenvedély szította vagy a nemzeti ideálokat... Az élet tisztelete gedje meg a kedves olvasó, hogy idézzem a műnek azt a részét, amelyben Albert Schweitzer értékeli saját életét és munkásságát: „Életemből nem sokat áldozok önmagámra. De a jóból is jutott nekem: az irgalom szolgálatában állhatok, láthatom munkálkodásom sikerét, a szeretet és jóság számtalan tanúbizonyságát élvezhetem, hűséges munkatársak körében élek, akik magukénak tekintik művemet, jó egészségnek örvendek, s ez lehetővé teszi, hogy a legnehezebb munkákat vállalhassam, természetesen kiegyensúlyozottan, energiámat nyugodtan és meggondoltan fejtem ki, és a szerencsét, amelyben részesültem, jótéteményként fogadom, s tudom, hogy hálaáldozattal tartozom érte. Nyugalommal és alázattal tekintek az eljövendő munkám elé azért, hogy készségesen lemondjak róla, ha eljön az ideje. De nekünk, akik harcoltunk és eljutottunk a minden ismeretet felülmúló békéhez - cselekvőén és szenvedőén egyaránt, bátorságot kell tanúsítanunk.” Az olvasó égy olyan művet tart kezében, amelyet áthat a humanitás, az emberi élet tisztelete. Schweitzer nemes egyszerűséggel ír a legfontosabbról - az emberi létről, az emberi élet méltóságáról és megtartásának szükségességéről, mellőzve a magasztos, szólamszerű eszméket. írásaiban egy a fontos: az emberi élet és annak mindenek feletti tisztelete. (Albert Schweitzer: Az élet tisztelete. Életrajz, Prédikációk, Filozófiai írások, Levelek Lambarénéből. Fordította: Dani László, Balassa Klára. Bp., Ursus, 1999,252 old.) S1DÓ ZSOLT A következő sorokban a 20. század humanista gondolkodását jelentősen befolyásoló személyiség, Albert Schweitzer (írásaiból Tenigl-Takács László és Danka Miklós által szerkesztett) könyvét szeretném bemutatni az olvasónak. Az élet tisztelete című könyv első fejezete Albert Schweitzer életútját tárja az olvasó elé. Azt az életutat, amelyet az emberi nagyság, a mások iránti odaadás és segítőkézség töltött ki. A kiváló teológus, orgonaművész és orvos göröngyös életútja tárul fel előttünk, valamint harca az emberi szenvedés ellen, amelyet a keresztény szeretet és a humanizmus hatott át. Megismerteti az olvasóval Albert Schweitzer küzdelmét a 20. század folyamán és az ember gyötrelmeinek mérséklésében kifejtett munkásságát. Az olvasó átteldntést kap munkásságáról az afrikai Gabonban, ahol is kórházat létesített a rászorulóknak. Albert Schweitzemek, tevékenysége elismerésének jeléül 1953-ban odaítélték a Nobel-bé- kedíjat. A díjjal járó pénzösszegből kórházat alapított leprások- nak Gabonban. A könyv második része Albert Schweitzer tizenkét igehirdetését tartalmazza olyan erkölcsi kérdésekről, mint a jóság, az élet tisztelete, a tűrés és szenvedés, az anyagi érdek, a tulajdon, az udvariasság és a halál. Ezekben az igehirdetésekben Schweitzer nemes egyszerűséggel szól azokról a problémákról, amelyek az emberiséget napjainkban is foglalkoztatják. A harmadik rész - Az élet tiszteletének etikája - tanúbizonyságot tesz Schweitzer humanizmusáról és az emberi élet iránti elkötelezettségéről. Ebben kifejti nézeteit az emberi létről, az emberi élet tiszteletének szükségességéről és az ezzel járó belső erkölcsi normák kialakulásának szükségességéről. Lényegét tekintve azt hangsúlyozza, hogy az ember legfontosabb feladata a közösségi jó iránti szolgálat. Véleménye szerint az emberiség kultúrájának összeomlásához az a tény vezetett, hogy az etikát a társadalomra bízta, amely társadalom törvényekben szabja meg az etika alapjait, nem pedig a belső meggyőződés irányítja. Schweitzer szerint erkölcsi nevelő csak az erkölcsösen gondolkodó és az erkölcsért küzdő ember lehet. Az emberiség nem maradhat meg azon a mélyponton, hogy engedje érvényesülni a hatalmi, a szenvedély szította vagy a nemzeti ideálokat - amelyeket silány politikusok fogalmaztak meg úgy, mintha azok erkölcsösek volnának. Szerinte estik azokat a nézeteket lehet elfogadni, amelyek megegyeznek a humanitással. Érvényt kell szerezni az emberi élet boldogulásának, az emberi jogoknak és az igazságnak. A negyedik rész - Levelek Lambarénéből, 1924-1927 - lényegében beszámoló Schweitzer- től a Gabonban végzett munkásságáról, az ezzel járó nehézségekről. E helyt leírja leveleiben mindazon munkálatokat és erőfeszítéseket, amelyek során sikerül kiépítenie kórházát egy oly távoli világban, mint Gabon. A könyv bemutatása végén enSZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
