Új Szó, 2010. április (63. évfolyam, 76-99. szám)
2010-04-03 / 77. szám, szombat
8 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2010. ÁPRILIS S. www.ujszo.com Varnus Xaver: „Sokan megfogadják, hogy jobbak lesznek, de úgy tapasztalom, elég instant boldogság ez, gyorsan elmúlik. Húsvéthétfőre minden ígéret elfelejtődik..." Falakat dönt, ajtókat nyit, s határokat mos el Az orgona szupersztárja. Ez áll nemrég megjelent lemezén, amelyen a Talamba Ütőegyüttessel - rengeteg zenei ötlettel és nagy adag humorral - Bachot, Mozartot, Vivaldit és Beethovent játszik dzsesszbe oltva. Platinalemezén a Hairt, a Csil- lagok háborúját és a Szomorú vasárnapot kínálja. Többek között. SZABÓ G. LÁSZLÓ Vamus Xaver fürdik a zenében. De fürdik a tavaszi napfényben is, Lesenceistvándon, nem messze a Balatontól, ahol romantikus regénybe illő, vidéki birtokán, mint egy pompás kastély ifjú ura, prágai pincsivel a karján élvezi mindazt, amit az élettől kap. Háza - amely csak kívülről nézve tűnik francia lovagregényből ismert, hangulatos kiskastélynak, belülről nézve akár erődítmény és aprócska szobákkal megtűzdelt székesegyház is lehetne - a zene páratlan fellegvára, pár ezer négyzetméteres erdővel, a völgyben kabbalisztikus zarándokhellyel. Többek között. Az orgona természetesen innen sem hiányozhat, elvégre többszörösen kitüntetett, nemzetközileg is elismert művész a ház ura. 2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét vehette át, pár héttel ezelőtt pedig a Középkeresztet. Nem kellett sokáig várnia a másik keresztre, így most örülhet: van mit „cipelnie”. Az első kereszthez van egy helyes történetem. 2004. március 10- én vettem életem első kiskutyáját. Frissen született a jószág, nekem kellett háziasítanom. Az első tizenöt nap maga volt a pokol. A szoba- tisztaságra való nevelés ugyanis annyit jelent: éjjel is, nappal is óránként kellett levinnem őt, hogy az utcán törjön rá az ihlet. Március 15-én azonban, amikor behívtak a Parlamentbe, sem a szüléimre nem bízhattam, mivel elutaztak, sem a szomszédomra, aki maga a gonosz, vasorrú bába, ezért magammal kellett vinnem. Az volt a szerencsém, hogy az egyik kormányőr akkor adta át a szolgálatát, és nagyon szépen megkértem, nem akar-e egy kis mellékest keresni azzal, hogy vigyázna a kutyámra. Pont abban a pillanatban értem be a kupolaterembe, amikor a nevemet mondták, és átvettem a köztársasági tisztikeresztet. Később megnéztem a magyar kitüntetési törvényt, hogy újabb állami elismerést legközelebb szigorúan csak hat év után kaphatok. Emlékszem, fél kettőkor vettem át az előző kitüntetést, ezt a mostanit viszont egykor adta át Sólyom elnök úr, úgyhogy gyakorlatilag fél órával törvényt sértett. De ő az, aki a szabályokat teremti, innentől fogva még nagyobb megtiszteltetés számomra ez a „törvénysértő” középkereszt. Ezután már csak a nagykereszt jöhet, amit már a pap visz a szobájába az embernek. De tényleg megtisztelő az elismerés! Megnéztem a kitüntetési listát, és kiderült: a legifjabb vagyok, aki ezt megkapta. Meg is ünnepelte? Mivel erősen, már-már rögesz- mésen ragaszkodom a szüléimhez, az első utam hozzájuk vezetett. Aztán elmentünk ebédelni, utána pedig már egyedül kirándultam egyet a hegyekben. Másnap az internet mellett ültem, és 840 kedves gratulációra válaszoltam. Hány évesen jött meg Kanadából? Huszonöt voltam. Akkor már készen állt a fejében a program, hogy mit szeretne elérni? Volt egyfajta felgyülemlett extá- zis bennem a turbulens idő miatt. Azt azonban nem tudtam, hogy ez elég-e ahhoz, hogy belekezdjek egy magyarországi karrierbe. Végül is az a furcsa helyzet történt, hogy egy nagyon is aggasztó előjel miatt egyetlenegy koncertet vállaltam. 1989. november 28-án jöttem haza, és rögtön feltűnt, hogy az amerikai városokhoz képest Budapest milyen szürkén van világítva. Az első héten elmentem a Zeneakadémiára, egy kitűnő koncertre, amelyet tizennégy ember hallgatott. Itt valami megváltozott vagy eltűnt, gondoltam, vagy a rendszerváltás mindent elsodort. Annyira megijedtem ugyanis ettől az érdektelenségtől, hogy bár voltak terveim, azt mondtam, mégsem vagyok hajlandó koncertezni Magyarországon. Egyetlenegy korábbi ígértben viszont benne voltam, 1990. április 20-áh a pesti Egyetemi templomban adtam koncertet. Hatkor mise, fél hétkor vége, kiürült a templom. Egy lélek sem maradt. Háromnegyed hétkor, amikor egymagámban orgonáltam, megjött az anyukám, az öcsém és Kistétényi Melinda, megörültem, hogy már négyen vagyunk a karzaton, müyen jó! Öt perccel később aztán jött vagy harminc ember, majd percenként újabb negyven. Hét óra ötkor Várszegi Asztrik püspök úr megkérdezte, tegyenek-e hangszórót az utcára, mert már kint is állnak. Magyarországon nem ismertek, a rendszerváltás környékén nem úgy tűnt, mintha orgonakultúrával lett volna bárki is elfoglalva. Meleg tavaszi nap volt, a budai hegyekben már szerelmesen lehetett andalogni - de hogy mi történt körülöttem, nem tudtam megmagyarázni. Megdöbbentő volt a hiheteden tömeg. És akkor határoztam el, hogy mégiscsak maradok. Itthon. Isteni jel volt. Utána megszervezték a Mátyás-templomot, és ezzel indult el egy nagy sikersorozat, és a szakma haragját is kivívtam. Megváltozott ugyanis az általános műveltség kritériumrendszere, ott álltunk egy vüágban, amelyben volt egy értelmes fiatal réteg, akik valahol a lelkűk mélyén szerették és hiányolták a zenét. Azt persze mindenki tudta, hogy lehet a zene akármüyen csodálatos éden- kert is belülről, mégis csak egy nehezen áthatolható fal veszi körbe. Amit sikerült ledöntenie. Nekem azt kellett megmutatnom, hogy édes bogaraim, itt az ajtó, itt lehet bemenni. A belső fal ledöntésének azonban mindkét oldalon, kint is, bent is voltak ellenzői. Nem beszélhetek osztatían sikerről. Nemrég találkoztam Czeizel professzor úrral, akinek végül is az életemet köszönhetem, hiszen az anyukám sokat járt hozzá, amikor velem volt terhes. Czeizel úr is pontosan ezt mondta el. Hogy abban a pillanatban, amikor vállalta, hogy a tévé képernyőjén teljesen érthető, magyar szavaikkal mondja el egy magyar anyának, hogy ha azt a vörös pörsenést teszik látni, akkor az nem az, hanem valami más, az orvostársadalom ki akarta taszítani magából, mert nem bírta elviselni, hogy azt az évszázados tolvajnyelvet megszegi, és kifele beszél. Ez olyan reveláció volt, mint 1967- ben, amikor a pap megfordult a misén, és a hívek felé kezdett beszélni, mert odáig mindig csak az Úristenre mosolygott, a hívek pedig legfeljebb a fenekét látták. Tehát újfajta szemlélet jött, és én azt mondtam: ezt kell behozni, ezt az új felfogást. Láttam ugyanis, hogy egy ideig még tiszteletből el-eljön a közönség, de miután ráébred, hogy nem kevés pénzért alaposan megkínozzák, és még csak nem is érti, hogy miért, akkor egy idő után elege lesz a koncertekből. Ha már értenek, onnantól fogva boldogan jönnek velem az emberek, ez volt az alapvetésem. Nem lehet addig algebrát tanítani, amíg az egyszeregyet nem tanítjuk meg. Ma mennyi kompromisszumot kell vállalnia egy-egy koncertprogram összeállításában? Négy nappal ezelőtt talán mást válaszoltam volna erre a kérdésre. De most furcsa dolog történt velem, ami felülírta az eddigi elképzeléseimet, hogy müyen szintű a befogadóképessége az átlagos műveltségű közönségnek. Egy pici faluban jártam, ahol száz éve volt egy tűzvész, amelyben egy bálban háromszáz ember pusztult el. Nem jöttek a tűzoltók, megsültek mind. Ennek emlékére felújítottak egy gyönyörű orgonát, és megkértek, hogy avassam fel. Istentisztelet volt, szombaton tizenegykor. Én háromnegyed tizenegykor odaültem az orgonához, és egy református zsoltáron elkezdtem improvizálni, mert ahhoz volt éppen hangulatom. Nem láttam a bejáratot, nem vettem észre, mikor érkezett meg a püspök, azt hittem, elakadt az úton. Az adrenalin, mivel dugig tele volt a templom, rengeteg ötletet hozott ki belőlem. Tizenegy ötvenkettőkor kiderült: a püspök időben érkezett, és tizenegy órától csendben ott ült a hívekkel, de nem állt fel a gyülekezet. Orgonakoncert volt istentisztelet helyett. Ahá- nyan voltak, élvezték. Egy héttel ezelőtt még elképzelni sem tudtam volna, hogy ülök egy falusi templom orgonájánál, és egy óra hét percen keresztül a legkülönbözőbb stílusokban improvizálok, amit elfogad a közönség. És lám, igen! Néha a legműveltebb és legfelkészültebb közönség is alkalmatlan akár egy egyszerű Beethoven-szo- náta meghallgatására, néha pedig abszolút nem arra készült, vagy kiművelt emberek egyszer csak hihetetlen befogadóak lesznek, és olyan szinten megérinti őket a zene, hogy azon én magam is elcsodálkozom. A pillanat megérzése talán bizonyos mértékig jó képességem. Valószínűleg pozitív ösztön ez, ami a hordószónoknak is a sajátja. Megérzi, hogy adott pillanatban hol tart a közönség. Tehát nem arról van szó, hogy egy zárt üvegkalitkában elmondom a sajátomat, és nem törődöm azzal, hogy alszik a tömeg vagy már rég másról beszélgetnek. Nem! Vagyok annyira hiú, hogy folyamatosan érzem az emberek reakcióját. Ha csak kicsi kis mocorgást hallok, tudom, feszültséget kell teremtenem a zenében. Bachtól a Csillagok háborújáig - az elmúlt húsz év során meglehetősen széles lett a re- pertoátja. Valahogy úgy jártam, mint egy egyszerű színházigazgató, aki nem sok fantáziát lát a Csárdáskirálynő előadásában. Lemegy háromszor a darab, és dől a közönség. Újabb két előadást hirdet, aztán még négyet, és így prolongálja húsz évre a dolgot. Ma már látom a programomat. A zenei műfajokat akarom összekötni. Határokat akar elmosni. A zene környékén, de gondolom, a képzőművészetben és az irodalomban is rettenetes mértékű sznobság gyülemlett fel az évtizedek során. Éz az örök megfejthetetlen kérdés. Miért botrányos, ha az ember alsónadrágban megy az uszodába, hiszen az ugyanannyit takar, mint a fürdőnadrág vagy a derekára köthető kiskötény. Az jobb? Ezek csupán emberi beidegződések. A 18. század első évtizedeiben élt egy úr, aki Jézus szenvedésének a történetét zenében akarta kifejezni. Johann Sebastian Bach. És megírta a passiókat. Gyakorlatilag kísérőzenét írt a szenvedéstörténethez. Ahol a szögeket verik Krisztus kezébe, hallani lehet a kalapácsolást a zenében, a fájdalmakat, a sóhajtásokat, mindent. Bach tehát alkalmazott zenét írt. Aztán eltelt kétszázötven év, jött egy másik úr, John Williams, aki a Csillagok háborújához írt kísérő zenét. És ugyanazokat a zenei hatásokat használta, miközben változott a zenei nyelv. De ő is alkalmazott zenét írt. A kettő közül az egyik Isten zenéje, a másik meg pfuj, pfuj, pfuj? Ezt tényleg csak egy garantált, hét- próbás sznob tudja mondani. Lehet, hogy Bach a legmagasabb szinten komponált és a legmagasabb emberi sztenderdet vonta meg a zenélésben, de azt tudjuk róla, hogy rettenetesen szerette a könnyed műfajokat, bár hozzá képest nyü- ván mindenki amatőr volt. Mindent elkövetett, hogy bosszantsa a konzervatív hülyéket. Aranyos, pirospozsgás, jócskán kövér bácsi volt, az a fajta huncut öregember, akinek a szeme sem áll jól. Huszon- egy gyereke született, márpedig márványszobrok viszonylag ritkán szoktak gyermeket nemzeni. Magyarán: imádta az életet, és bizonyára ivott, mint a gödény. Ehhez képest a követői aszkéták, akik napi nyolcórás otthoni gyakorlással kínozzák magukat, kiürítve magukból az életet, miközben Bach zenéje az életről szól. Rögeszmém, hogy minden, ami Bach óta történt, abban ő benne van. Még Szécsi Pál vagy Andrea Bocelli alapképzetében is. Néhány harmóniából valószínűleg magára is ismerne. Ha kijönne a sírjából, és odaülne a Művészetek Palotája nagy orgonája mellé, lehet, hogy tizenöt percig csodálkozna, majd briliáns elméjével tökéletesen átlátná a helyzetet, és pompás zenéket írna, improvizálna. Új lemezén, amelyben dzsesszbe oltotta a klasszikusokat, Bachot, Mozartot, Beethovent és Vivaldit, egyszer csak „kakukkol” az orgona. Hogyan sikerült ilyen hangot produkálnia? Harminc éve kerestem az alkalmat, hogy egyszer kakukkolhassak az orgonával. Rögtön a pályám legelején felfedeztem, hogy sokkal többre képes, mint a templomi szertartások kellékeként. A zenetörténet legelső szintetizátora, az első hangszer, amelynek hivatalos felhatalmazása volt, hogy más hangszerek hangját imitálja, közben ez volt a leginkább bezárva. Még én is gyakran haüottam gyerekkoromban, ha valami furcsa, érdekes, teljesen újszerű hangot hoztam ki az orgonából, hogy üyet nem ülik tenni vele. Amit nem egészen értettem, és sokáig elemeztem magamban: mi az, hogy nem illik. Nem hiszem, hogy az orgona volt Mózes harmadik kőtáblájának kódrendszere, amely szerint le van írva, hogy mit illik orgonán játszani. Csak egyszerűen volt egy megcsontosodott hagyomány, én meg vártam a lehetőséget, hogy olyanfajta új zenei nyelvet lehessen teremteni az orgonán, ami megmutatja, hogy ez a hangszer is tud annyit, vagy még többet is, mint egy szimfonikus zenekar. November 2-án, a Művészetek Palotájában Mozart Rekviemjét szólaltatjuk meg dzsessz-szving stílusban a Talamba Ütőegyüttessel. Megkérdezhetem, hogy a húsvét milyen súllyal van jelen az életében? Nem vagyok templomba járó, vallásos ember. Túl öntudatos lesz, amit most mondok, de úgy hiszem: közvetlen kapcsolatban vagyok a Jóistennel, és nem szorulok rá semmiféle átjátszókábelekre. De érdekes módon nagyhéten engem is megfog valami az ünnep hangulatából. Nyilván azért, mert ez sugárzik az emberekből. Sokan meg is fogadják, hogy jobbak lesznek egy kicsit, de úgy tapasztalom, elég instant boldogság ez, gyorsan elmúlik. Húsvéthétfőn valahogy minden ígéret elfelejtődik. Ezekben a napokban azért mégis elsuhan a fejünk felett az irgalom angyala. Itt a prédiká- cióskönyv a kezem ügyében, pár lépésnyire az orgonától. Naponta többször beleolvasok. Ha viszont Pesten leszek, a kilencszemélyes kerek asztal közepére kiteszem a nagy gyertyatartót, odaülök majd a szeretteimmel, és együtt ünnepelünk.
