Új Szó, 2010. április (63. évfolyam, 76-99. szám)
2010-04-03 / 77. szám, szombat
6 Kultúra ÚJ SZÓ 2010. ÁPRILIS 3. www.ujszo.com Bill T. Jones csapata a Művészetek Palotájában vendégszerepeit a Budapesti Tavaszi Fesztiválon Csak egy unalmas történelemóra Tömény történelemórára, ám nem annyira tömény táncelőadásra váltott jegyet, aki a Bill T. Jones/ Amié Zane Dance Company Szerenád/ Javaslat című darabjára volt kíváncsi a Budapesti Tavaszi Fesztiválon. SZABÓ G. LÁSZLÓ A „hordóhasú, basebatlsapkás néptribun" sárga szalaggal keríti körbe a Wall Streetet (Képarchívum) Michael Moore az intézményesített kapzsiság ellen A Nyugat alkonya KASZÁS DÁVID „Ez a film egyike a legfurcsábbaknak, melyet valaha készítettek. Olyan részeket tartalmaz, melyeket semmilyen esetre sem ajánlott megnéznie annak, aki szívproblémákkal küzd vagy könnyen ingerelhető. Nyomatékosan megkérjük, hogyha ön ilyen személy, vagy a szülője egy fiatal és befolyásolható gyermeknek, hagyja el a vetítőtermet.” Dokumentumfilm. A mozikban!? Talán nem is filmes műfaj, sokkal inkább egy... látásmód? Klasszikus ága - Nanuk jégtábláinak totáljaitól oly távol - egyébként is haldoklik, nehezen találja a helyét e Nap alatt, a piacon. Áldokumentumfilm vagy doku- dráma? Inkább illik e skatulyákba Michael Moore legújabb agitkája - a Kapitalizmus: Szeretem! (Capitalism: A Love Story) című szerzemény -, bár ez sem túl szerencsés megállapítás a zsánerek kiismerhetetlen labirintusában. Az amerikai társadalom, politika és gazdaság útvesztőjében azonban otthonosan mozog az Oscar-dí- jas fenegyerek. Látszólag. Mike kapitány nem kevesebbet próbál elérni, mint lerántani a leplet az egész ördögi szisztémáról, mely állítása szerint a tengerentúli nemzet rákfenéje. Kapitalizmusnak nevezi az ellenfelet, és sajátos eszközökkel harcol a százhúsz percnyi játékidő során. A „láthatatlan kezű” gonosz fogalmával azonban bármit azonosíthat, hogy nagy ívű elméletét - mely szerint a „harmadik út” járható -igazolja. Szarkasztikus humorral, álnaivitással teszi. Szórakoztat. Eladhatóvá teszi a terméket. Tájékoztat is, azonban a tényként tálalt adatokat, hivatkozásokat, szövegkörnyezetükből kiragadott félmondatokat fenntartásokkal javallott kezelni. A filmnyelvi újítások, formabontó megoldások ideig-óráig elhitethetik, minden, mit látunk, tény és való. A kisember nyomorúsága, az egyéni tragédiák szemléltetése, az összeesküvés-elméletek, a magánakciók és a sarkított videofelvételek az igazság bajnokaként tüntetik fel Mickey bácsit, aki a szélsőségesből következtet az általánosra. Szokatlan helyszínek és különös időpontok között ugrálva száz, ezer szereplő bukkan fel a vásznon. Politikusok és államférfiak, földönfutók és topmenedzserek nyilatkoznak. Archív felvételek, kongó-bongó dalocskák és animációs betétek szidják (mint a bokrot) Busht és republikánus pereputtyát, ugyanakkor dicsőítik a Nobel-díjas Barackot. Járványhullámként terjed a jelzálogcsalás, világuralmi jelentéseket termel a Citibank, romba dönti a világot a tőzsdepalota. A General Motors gyökerei szemünk láttára rohadnak el, a lakosság ellenállása pedig karhatalomba ütközik. Illusztrációként kilakoltatások felkavaró képsorai borzolják a kedélyeket, „halott parasztok” életbiztosítására derül fény, pilóták nyomorának lehetünk szemtanúi. Valamennyi fejezet a megvilágosodott rendező koncepcióját erősíti, ellenérvek pedig csak a szőnyeg alatt találhatóak. Mégsem olcsó propaganda, mint Oliver Stone legutóbbi munkáinak zöme. E másik baloldali (hajdan volt zseniális) rendező a Tőzsdecápák második részével megmutathatja majd, hogy az éremnek két oldala van. Meg éle. Csak Chávez elvtárs ne szóljon be(le). Meglepődni azonban csak azok tudtak, akik az est műsorfüzetéből készülhettek fel az előadásra. Bill T. Jones alkotói személyiségét ugyanis nem lehet különválasztani a közéletitől: korunk egyik legbefolyásosabb koreográfusa egy szegény floridai munkáscsalád legkisebbik, tizedik (!) gyermeke, aki Amerika fekete lakosságából indulva szinte ember- feletti erővel küzdötte fel magát az Egyesült Államok legjelesebb alkotói közé, polgárjogi harcosként és humanista gondolkodóként is hosszú évek óta kimagasló munkát végez. Művészi nagyságát tekintve Alvin Ailey mellett áll, karizmatikus egyéniségével pedig az emberi jogok zászlóvivő harcosa. Amié Zane, akit a színlap az együttes társvezetőjeként tüntet fel, több mint húsz éve meghalt, emlékét azonban továbbra is több tánckettősben őrzi a Harlemben működő csapat. Jones a kezdetektől fogva irodalmi alkotások felhasználásával készíti koreográfiáit, Dylan Thomas verseitől elindulva azonban rövid úton jut el Martin Luther King szövegeiig. Drámai erejű munkái a modem táncművészet mérföldköveinek számítanak, még ha olykor egysíkúakis. A Serenad/The proposition című egyórás előadás 2007-ben, Abraham Lincoln születésének 200. évfordulóján született, tisztelegve az Egyesült Államok elnökének erkölcsi öröksége előtt. Lincoln _ 1860-tól 1865-ben történt meggyilkolásáig az Egyesült Államok 16. elnöke volt, az első republikánus elnök. Országát ő vezette ki a polgárháborúból, és ő törölte el a rabszolgaságot. A demokratikus világ, a történészek mind a mai napig az Egyesült Államok egyik legjobb elnökének tartják, híres, 1863-as gettysburgi beszédét, amellyel lelket öntött a nemzetébe, minden idők egyik legszebb amerikai szónoklataként jegyzi a történelem. Ebbén a beszédében fogalmazta meg ugyanis, hogy katonáinak nemcsak az alkotmányos szabadságért, hanem az emberi egyenlőséget képviselő rendszerért is folytatniuk kell a polgárháborút. Lincoln szerénysége, becsületessége, humánus magatartása, a demokratikus kormányzáshoz való ragaszkodása ösztönözte Bill T. Jonest a darab létrehozására, valamint az a vitathatatlan tény, hogy Lincoln az amerikai politikai kultúra egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő, legendás alakja. Északon és délen minden katona bibliát kapott, mielőtt harcba indult volna - Abraham Lincoln annyira vallásos volt. Mit jelent számunkra a történelem, és mit tehet a tánc? - teszi fel a kérdést Jones az est első perceiben. S amit a (kortárs) tánc nyelvén képtelen közölni, azt szóban és dalban adja át. Lincoln írásainak és beszédeinek részleteiből hallottunk egy egész órányit, és a kor népzenei világát is megidézi, sőt még a mozgókép erejét is beveti. A színpad bal oldalán egy öltönyös férfi tolmácsolásában kapjuk meg a nem éppen izgalmas történelemórát, jobbról a dalokat (Lisa Komara meghatóan szép tolmácsolásában), a táncok mögött a fekete-fehér filmbejátszásokat, mindez érthető és kifejező, csak éppen oly módon nyomja el magát a táncot, hogy egy idő után már csak a propagandabeszédnek is beillő szövegek fölött mélázik a néző ahelyett, hogy a koreográfiára, illetve a táncosokra összpontosítana. Történelmi ismereteink felelevenítésében vagy inkább pótlásában valóban sokat segít a társművészeti eszközök bevetése, Janet Wong videókompozíciói még a látványt is fokozzák, csak épp abból kapunk jóval kevesebbet, amire a leginkább kíváncsiak vagyunk. Mire képes a tánc, mennyit tud közvetíteni abból, amit céljául tűz ki? Bill T. Jones koreográfiája engem egyáltalán nem hatott meg, táncában semmiféle érzelmet nem láttam, így aztán megrendülni sem tudtam. Pedig Abraham Lincoln sorsa valóban megrendítő, egy táncszínházi előadás azonban nem hagyatkozhat csupán a kimondott szó erejére. Virtuóz műről tehát egyáltalán nem beszélhetünk, s hogy az alkotó a legendás elnök alakján keresztül vizsgálja korunk emberének történelemfelfogását, erről csak a műsorfüzet értesít bennünket, maga a tánc egy fikarcnyit sem adott ebből. így történhetett meg, hogy éppen azt kaptuk, amit nem vártunk. Egy lapos, színtelen történelemórát, figyelmünket egyre inkább lankadni hagyó, un- csi tanár bácsival. A táncosok pedig (élükön Antonio Brownnal) akár szét is szakadhattak volna. Csak a szemünk vett róluk tudomást, a szívünkig sajnos nem jutottak el. Antonio Brown mint Abraham Lincoln (Fotó: a BTF archívuma^ A kortárs magyar folyóiratokat bemutató irodalmi-kulturális rendezvénysorozat dunaszerdahelyi vendége ezúttal a budapesti Napút volt Tóth László, Szondi György és Vincze Ferenc szerző felvétele Jó Napútat! NAGY ERIKA Csütörtök este a dunaszerdahelyi Budapest Kávéház Vámbéry- táblája alatt a Napút volt a vendég. A nálunk kevésbé ismert, évente tízszer megjelenő irodalmi, kulturális és ismeretterjesztő folyóiratot tulajdonosa és főszerkesztője, Szondi György műfordító, irodalomtörténész, költő mutatta be a közönségnek. Szondit leginkább bolgár műfordítóként ismeri a szakma, s folyamatosan írja a bolgár irodalom történetét. Mint ahogy Tóth László József ' Attila-díjas költő, az est házigazdája hangoztatta, vele jött két apród- ja, Borbély András költő, kritikus, szerkesztő, a prózarovat vezetője és Vincze Ferenc író, kritikus, a műbírálat rovatvezetője. Tóth László a lap bemutatásakor rávilágított arra, hogy miért érdemes olvasni és miért érdemes szeretni a tematikus számokból álló folyóiratot. Tizenkét év alatt több mint nyolcszáz személyiség bemutatása volt közzétéve, s minden számhoz tartozik egy melléklet. S ami a legfontosabb, a szerzők és a munkatársak ingyen teszik munkájukat. Szondi György állítja, amíg ő él, addig Napút is lesz. Nincsenek könnyű helyzetben, mivel mennyiségi szempontból a hazai folyóirat-paletta nagyon gazdag. A Napút fontos sajátossága, hogy nem csupán a már befutott szerzők műveit közli, nyitott a kezdők befogadására is. Egyik büszkesége az év végi almanachok, amelyekben olyan jeles magyar művészek, tudósok, közéleti emberek vallomásai sorjáznak, akik a következő évben töltik be a hetvenedik életévüket. 2003-tól könyvkiadással is foglalkoznak, egy betűnyi betoldással, Napkút Kiadó néven működnek. Napjainkban évente negyven-ötven kötetet is megjelentetnek. A Szlovákiai Magyar írók Társasága, a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete és a Vámbéry Polgári Társulás közös Napút-est- je nem áprilisi tréfa volt.
