Új Szó, 2010. április (63. évfolyam, 76-99. szám)

2010-04-17 / 88. szám, szombat

16 Szalon ÚJ SZÓ 2010. ÁPRILIS 17. www.ujszo.com FILM A SZALONBAN Guy Ritchie, a rendező (TASR/AP Photo) Robert Downey Jr., Sherlock Holmes (TASR/AP Photo) Jude Law, Watson (TASR/AP Photo) „A nevem Holmes. Sherlock Holmes.” BENYOVSZKY KRISZTIÁN Pipa, hegedű, nagyító - ennyi is elég, hogy beazonosítsuk a figurát. Nem puszta tárgyakezek, hanem va­lakinek a valamijei, olyan rekvizi- tumok, melyek jelzik a használóju­kat, személyiségének szerves részét képezik; afféle védjegyek, melyek kötelező érvénnyel kell, hogy fel­bukkanjanak a karakterrel együtt. így van ez Guy Ritchie Sherlock Holmesában is. A számtalan film­feldolgozást megélt címszereplő ismerősként lép elénk, még ha nem is minden tekintetben követi az elődöket. Ugyanazon a címen lakik (Baker Street 221/B), házvezető­nője és hű társa sem változott (még ha ez utóbbi éppen elköltözőben van tőle, mert hamarosan meghá­zasodik), ugyanazzal foglalkozik (a rendőrség vagy inkább a Biroda­lom még mindig rászorul a segítsé­gére), s alapjában véve nyomozási módszere sem változott. Pipázik, hegedül, vegyi kísérleteket folytat, ha kell, színészkedik, továbbra is magabiztosan közlekedik London útvesztőiben - és mégis: ez a Hol­mes egy kicsit más, mint a korábbi­ak. És épp ezek a kis eltolódások azok, amiknek köszönhetően ez a film nem veszik majd el a hason­szőrű adaptációktengerében. Ritchie nem szubverzív Holmes- értelmezést készített, mint tette ezt mondjuk Neil Gaiman a Smaragd­zöld tanulmány című novellájával (írtam róla a Kalligram 2009/7-8. számában), nem teszi nevetségessé a világ legnépszerűbb detektívjét (Sherlock Holmes magánélete), nem kérdőjelezi meg a képességeit (miként történik az a Tom Eber- hardt rendezte Sherlock és e'nben) és nem árul el leleplező titkokat a múltjából (Az ifjú Sherlock Hol­mes). Az irodalmi és filmes hős régóta és sokak által „festegetett” portréján csak finom satírozásokat hajt végre, de ezek emlékezetesek maradnak. Milyen hát ez az új Holmes a la Robert Downey Jr. ? Különcsége és zsenialitása meg­marad, de láthatólag életvidá­mabb, felszabadultabb és lezse- rebb, mint irodalmi (és több filmes) őse; nem olyan egzaltált és mániá­kus például, mint Jeremy Brett zse­niális alakításában. Erre utal már a ruházata és a külseje is: többnyire borostásan, nyitott inggallérban, a kockás sildes sapka és a cilinder he­lyett pedig Fedora-kalapra emlé­keztető fekete fejfedőben látjuk őt viszont, hanyag eleganciával öltö­zötten, orrára csúsztatott Lennon- napszemüvegben. Egy jelenetben pedig csupán egy, a férfiasságát ta­karó díszpáma minden viselete... A legszembetűnőbb különbség azonban mégsem ezekben a kül­sőségekben van, hanem abban, hogy detektívünk sokkal jobb fizi­kai kondícióban van, mint koráb­ban bármikor. A magányos bicik­listában (Brettnek köszönhetően) már kaphattunk ízelítőt boksztu­dásából, de semmi ez ahhoz ké­pest, amit ebben a történetben művel. A keleti harcművészfilmek hőseit meghazudtoló ütés- és rú­gássorozatokkal küldi padlóra el­lenfeleit. Villámgyors következte­tések útján tapintja ki az életére törő bűnözők gyenge pontjait, és ennek függvényében tervezi meg aztán a bevitt ütések koreográfiá­ját (sorrendjét, erősségét, hatás­fokát). Az akciót módszeres de­dukció előzi meg, amit a szereplő kihangosított belső magánbeszé­de közvetít a nézők számára. És épp ebben látom a film legfonto­sabb újítását: hogy az izgalmas je­leneteket korábban sem nélkülö­ző, de a hangsúlyt mégiscsak a nyomolvasás intellektuális ka­landjára fektető klasszikus nyo- mozás-narratívát sikeresen oltot­ta be az akciófilmek sodró lendületű, kiélezett helyzetek sor- jázására építő cselekményvezeté­sével. Az esetek többségében az aktuális bűntény árulkodó jelei­nek értelmezése sem a dolgozó- szobában történik, hanem kint az utcán, detektívmunka közben, mondjuk egy üldözés és egy vere­kedés közti pergős párbeszéd ke­retében. Ez az eljárás nagyon is indokolt: a hangos gondolkodás és a meditáció sokkal könnyebben válik unalmassá a filmvásznon, mint a könyvlapokon; míg a bűnügyi regény sok esetben ki­mondottan megköveteli, a Ritchie által követett zsánerűim poétikája nem igazán búja el a hosszas mo­nológokat. Holmes a tőle erősebb vagy sok­kal előnyösebb helyzetben lévő el­lenfeleit James Bondhoz méltó le­leménnyel és vakmerőséggel ha­tástalanítja. Nem véledenül hozom szóba őfelsége szuperügynökét: Robert Downey Jr. akrobatikus ügyességű ugrásai, szorult helyze­teket megoldó leleményes rögtön­zései és öniróniával párosuló lova- gias allűrjei (amelyekre olykor rá­fizet) egyaránt a 007-est, annak is a Roger Moore-féle sármosabbik va­riánsát juttatják eszünkbe. Már szinte várjuk, mikor teszi fel valaki az obiigát kérdést: Ön kicsoda? Hogy megkaphassuk rá az illedel­mes, ugyanakkor némi kihívó éllel kiejtett választ: A nevem Bond... akarom mondani: Holmes, Sher­lock Holmes. Számomra még az elnyűhetetlennek tűnő francia óri­ás és az okkultista törpe is a JB-fil- mek világát idézi (de lehet, hogy ez már csak én önkényes belemagya- rázásom). Ennek megfelelően alakul át a Jude Law alakította Watson figurá­ja is. Már régen nem az a korlátolt elme, aki mindig két lépéssel a de­tektív után kullog, és megelégszik a legnyilvánvalóbb, éppen ezért álta­lában téves magyarázatokkal. Nem alázatos krónikás; sokkal egyen- rangúbb társa Holmesnak, mint irodalmi prototípusa, s nemcsak - mint hagyományosan - az akció, hanem a dedukció terén is. S ahogy barátja zseniális szimatjáról híres orrára beküld egy egyenest - ki gondolta volna, hogy eddig is elju­tunk! Ezt már csak azzal lehetne fo­kozni, ha Hastings kapitány tenné ugyanezt Poirot-val... Guy Ritchie filmje nem egy Hol- mes-novella vagy -regény új adap­tációja, s nem is valamely régebbi filmváltozat remake-je, hanem olyan önálló akció-krimi, mely sza­badon merít ugyan a Holmes-tör- ténetek motívumkincséból és sze­replőgárdájából, de azokat kreatí­van, saját határozott víziójának megfelelően írja tovább és átalakít­ja át. Felbukkan Irene Adler, az egyedüli nő (a Nő) Holmes életé­ben, s ezenkívül zseniális tolvaj, aki annak idején kicsúszott detektí­vünk markából (vö: a Botrány Csehországban című novellával), a nagy ellenfél, a bűnözők Napóleon­ja, Moriarty professzor, és persze a korlátolt Lestrade felügyelő is, aki­nek megfeneklett ügyeit Holmes segíti megoldani, a babérokat azonban rendre az előbbi aratja le. Ezenkívül utalás történik Holmes ugyancsak kivételes képességű bátyjára, Mycroftra is, akit több no­vellából ismerhetünk már. Az ügye­letes gonoszt, Blackwoodot alakító Mark Strong játékának pikantériá­ját pedig az adja, hogy külseje erő­sen emlékeztet az ugyancsak para­digmatikus Holmes-alakításokat magáénak tudó Basil Rathbone-ra. A börtönben lezajló beszélgetés közte és Holmes között pedig A bá­rányok hallgatnak hasonló jelene­tét idézi (Hannibal Lecter és Star­ling első találkozása). A műfaji déja vu tökéletesen si­került, az idézetek, utalások és re­miniszcenciák szervesen épülnek be a pergős, csavarokkal teli, de a humort sem nélkülöző cselekmény­be, mely korántsem zárul le, épp el­lenkezőleg: sejtetni engedi, hogy amit láttunk, az csak nyitánya volt egy még nagyobb szabású (bűn­ügyi) történemek. Úgy legyen.

Next

/
Thumbnails
Contents