Új Szó, 2010. április (63. évfolyam, 76-99. szám)
2010-04-17 / 88. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2010. ÁPRILIS 17. www.ujszo.com Szakály György: „Az elődeim is szép eredményeket értek el, nekem meg az a feladatom, hogy ezt megőrizzem és továbbfejlesszem. Engem ez örömmel tölt el..." Még nincs vége, tanulmányútra megy Szentpétervárra Telített, nagy ívű pálya az övé. Spartacust táncolt és Mercutiót, Júdást és Mandarint, Karenint és Fából faragott királyfit, Oberont és Othellót. A legmagasabb csúcsokra is feljutott. New York: Metropolitan. Washington: Kennedy Center. Európában Bonn, Berlin, Dortmund. Balettigazgatója volt a Magyar Állami Operaháznak. Most a Táncművészeti Főiskola rektorhelyettese. Szakály György Kos- suth-díjas táncművész. SZABÓ G. LÁSZLÓ Humorát, drámai erejét prózai színészként is remekül érvényesíti. Gábor Miklós partnere volt a Játékszínben. Ezt azóta is büszkén emlegeti. Tévéfilmfőszerepet játszott, Webber legelevenebb Macskája volt. Seregi László Rómeó és Júliájában Capuletként lép színpadra. Élvezi. Boldogan csinálja. Lényéből erő és derű árad. A legkellemesebb beszélgetőtársak egyike. Bőkezűen bánik vele a sors, s ezt ő is tudja. Volt akár csak egyszer is olyan partnere, aki kellemetlenné tudta tenni a színpadi jelenlétét? A tánc világnapja alkalmából ünnepi kérdés. Korrekt választ adok: bizonyos szinten már nincs olyan. El tudom fogadni a partner esetleges indiszponáltságát. Hogy most nincs olyan állapotban. Többször is előfordult, hogy az utolsó pillanatban hívtak valahova, és nem volt elég idő a próbára. Volt egy gála külföldön, szerencsére csak egy pás de deux-t táncoltam a balerinával. Rémes volt. Szó szerint lerúgott a lábamról. Én erre a helyzetre is találtam valami mentséget, bár kínos volt. A gázsimba azonban belefért. A Bolsojnak volt egy „nehézsúlyú” balerinája, akitől mindenki rettegett, mert valósággal nyögtek alatta. Én is emeltem súlyos egyéniségeket, de az volt a dolgom. Persze sosem volt gyenge fiú. Remélem, nem is hagytam hiányérzetet egyetlen partneremben sem. Ez közös játék. Együtt kell dolgozni, azért vannak a próbák. Düsseldorfban egyik napról a másikra kellett beugranom, szerencsére pillekönnyű kislányt kaptam. Fel is dobtam őt rendesen. New Yorkban viszont, a Spartacus Flaviájaként egy brazil szekrény várt rám. A darab szempontjából belefért, és jól is táncolt. De azt a híres, félkarú emelést, amikor a fejem fölött fekszik úgy oldalt, a harmadik felvonásban, ki kellett hagynom. Már a repülőtéren, rögtön a megérkezésem után figyelmeztettek, hogy csak azt ne! Valóban rizikós emelés, de ha ráérez az ember a trükkjére, végre tudja hajtani. Csak idő kell a begyakorláshoz. A Metropolitanben nem volt rá idő. Sima, nagy, kétkezes emelést csináltam helyette. Mást valóban nem lehetett. Óriási volt a szekrény. Sajnáltam, mert az mindig nagy mutatvány, látványos. Olyan bikás. Még akkor is, ha benne a váll- ficam lehetősége. Most is fáj a vállam, majd megőrülök hetek óta. Pedig nem is táncolok. Capuletként már tényleg nem kell beleszakadnom. Mondták sokan, hogy majd hiányozni fog. Frászt. Egyáltalán nem hiányzik. A tanítás teljes mértékben kitölti az életemet. Capulet kis szerep. Volf Kati akarta, hogy vállaljam el mellette. Anyukám, ha te kéred, meggyógyulok, mondtam, helyrerakom a gerincemet. Helyre is raktam. Öröm a szerep. Imádom. Végh Krisztinával is táncoltam. De a fiunkat, Bencét, nem tudtuk rávenni, hogy jöjjön el, és nézzen meg bennünket. Tizenöt éves. Igazi kamasz. Kilenc növendékem van az iskolában, ők is ilyenek. „Na, taníts meg táncolni, ha tudsz!” - olvasom le az arcukról. „Gyorsan legyek nagyon híres, nagyon gazdag!” Mindegyik a csodát vátja. Amikor Capuletként áll a színpadon... ... meg sem fordul a fejemben, hogy milyen volt Mercutióként ott lenni. Pedig legendás alakítása volt. Emlékszem, piros betűs ünnepként jegyeztük a napot, amikor Mercutiót táncolt. Ma kié a szerep? Mindegy. Akkor nincs, mi fájjon. Vagy annál inkább? Hú, ebből most hogyan jöjjek ki, hogy szép legyen? Az a baj, hogy Seregi László, a darab koreográfusa már nem tud bejárni a próbákra. Nemrég jött ki a kórházból. Műtötték. Nem látja, amit én látok. Na, ezért sincs nosztalgiám. Csak néha fáj a szívem. Tüdőm, hogy nem így volt régen. Jövőre A rosszul őrzött lány is visz- szakeriil a repertoárra. Kérdeztem is Keveházi Gábort, az igazgatót, hogy gyakoroljak? Simone anyó még belefér. Táncoltam már, nagyon szeretem. Fülöp Viktor is táncolta. Láthatta még őt, amikor bekerült a társulatba? Ő volt Spartacus, amikor én Crassus voltam. Az első próbától fogva figyeltem rá. Róna Viktort is közelről ismertem. Vele sokat beszélgettem. Amikor Bonnban táncoltam, négy hétig nálam lakott. A könnyeim folytak a nevetéstől, amikor mesélt. Imádtam a sztorijait. Könyörögtem neki, hogy úja meg. Nem írta meg. Most, hogy Maja Pliszeckaja könyvét megjelentettük magyarul, és élvezettel olvastam, nagyon dühös voltam magamra, hogy a franc egye meg, miért nem voltam erőszakosabb vele? Legalább felvehettem volna az esti beszélgetéseinket, vagy feljegyezhettem volna egy csomót. Elképesztő humora volt. Iróniával tekintett saját magára, nem volt az a hajtűszó- rós, nagy művész. Fülöp Viktortól is sokat tanultam, bár két teljesen különböző habitusú emberről beszélünk. Olyan Orion, mint Róna, nem volt senki, de olyan Mandarin sem, mint Fülöp. Tüdtam, hogy mit szeretnék saját magamra átszűrve hasznosítani belőlük. A következetességüket, a hitüket, a szerepformálásukat, gondolkodásukat. Legelőször azonban saját magával kell tisztába kerülnie az embernek. A saját élményein, gondolatain keresztül leszűrnie a koreográfus elvárásait. Róna Viktor is, Fülöp Viktor is máshogy készültek a szerepre. Fülöp Viktor ott ült a sarokban, és bambán nézett maga elé. Én a Diótörőben is dolgoztam vele. Egyszer beszorított a színpad és a jelmezraktár közti sarokba, és másfél órán keresztül mondta, mondta és mondta. Se jobbra, se balra, se előre, se hátra nem tudtam szabadulni. Magyarázta, hogy a herceg mitől Herceg, ja, és a lelked... én a felét nem értettem, pontosabban fogalmam sem volt, miről beszélt. Két nap múlva aztán rájöttem, hogy mit mondott, csak ki kellett hámozni a lényeget. Meg kellett fejtem. Minél öregebb vagyok, annál inkább úgy érzem, kivételes helyzetet élveztem, hogy ezek a nagyok szóba álltak velem. Pedig Róna Viktor sem arról volt híres, hogy szórta volna a jó tanácsait. Nekem azt mondta: „Te nem disszidálhatsz, rád itthon szüksége van az együttesnek.” Húszévesen, ahogy leningrádi tanulmányaim befejeztével hazajöttem, ezen el kellett gondolkoznom. Róna Viktor, aki Oslóból járt haza táncolni, azt mondta: „Te nem mehetsz el!” Holott mexikói szerződés volt a zsebemben, és hívtak Al- ma-Atába is. Később meg maradhattam volna Ausztráliában vagy Amerikában. Metropolitan! Spartacusa után a New York Times kritikusa a csillagos égig emelte. Nem volt nehéz ezek után hazajönni. Vagy a kérdés, hogy menni vagy maradni, akkor fel sem merült? Én mindenütt egy kicsit idegennek éreztem magam. A németországi szerződésemnél azt mondtam, erre rá kellene hajtani, de mindig az volt bennem, hogy jó, jó, van még négy-öt-hat erős évem, aztán mi lesz velem? Asz- szisztens leszek valamelyik koreográfus mellett? Müoss Aurél olasz barátai láttak Pesten, a holland egyfelvonásosokban. Visz- szautaztak Rómába, és azonnal felhívták őt: „Te, van ott egy fiú, aki biztos a te táncosod lesz. Nézd meg!” Miloss Aurél eljött, megnézett és azt mondta: „Magáé a Mandarin!” így lettem az ő Mandarinja. Azt nem is táncolta más, csak én. Nekem ez mindennél többet ér. Amikor a New York-i szerződés szóba jött, a szemem sem rebbent. Nem is válaszoltam a megkeresésükre. Ennek ellenére azt mondom: a szerencse nagyon nagy szerepet játszott az életemben. Vagy inkább jó döntéseket hozott. A növendékeimnek azt szoktam mondani: az ember életében mindig eljön egy - ha több nem is - olyan pillanat, amelyet a szerencséjének köszönhet. Csak nem mindegy, hol éri ez a pillanat. Fel tud-e készülni rá, hogy fogadni tudja. Szeretnéd, hogy ötös találatod legyen a lottón? Akkor be kell dobnod a szelvényt. Anélkül nem megy. Olyan nincs, hogy majd összekapom magam. Éveken keresztül mindennap arra kell készülni, hogy én legyek a világ legjobb együttesének legjobb táncosa. Ha nem ez a vágy hajt, akkor még Paksra sem jutok el. New Yorkban semmiféle perspektívát nem láttam. Osztottam-szoroz- tam, és azt kérdeztem magamtól: eltáncolom egy opera, mondjuk az Aida szólóját, aztán...? És az kielégítene? Nem! A lényeg az, hogy mindenhova visszahívtak, ahol egyszer már táncoltam. De soha, sehova nem jelentkeztem. Ezek szerint nem is foglalkoztatja, meddig juthatott volna, ha külföldön marad? Nem foglalkoztatott, mert az életemnek még egy csomó olyan szegmense van, amik nélkül, ha nem történtek volna meg, nagyon szomorú lennék. Először is van egy fiam, küenc remek növendékem, rajtuk kívül még több mint kétszáz diák az iskolában, akikért felelős vagyok. Az elődeim is szép eredményeket értek el, nekem meg az a feladatom, hogy ezt megőrizzem és továbbfejlesz- szem. Engem ez örömmel tölt el. Reggel fél nyolctól este nyolcig itt vagyok. Sosem gondoltam volna, hogy ötvenéves koromban ennyit fogok dolgozni. Lőrincz Katalin, aki most az intézet igazgatója, nagyon sokat segít. Szerencsés helyzetben vagyok itt is: tapasztalt emberekkel vagyok körülvéve, akiktől én magam is tanulhatok. Nurejewel, korunk egyik legnagyobb táncosával az operaházi Kolumbuszban találkozott. Ő már akkor betegeskedett, élete utolsó színpadi szereplése volt ez. Sajnáltam őt. Meg volt rogy- gyanva, valóban nagyon rosszul érezte már magát. Mezey Bélának van egy fotója, amely a premierbanketten készült: Nurejev kezet csókol nekem. Mindenféle álszerénység nélkül mondom: fényévnyivel jobb táncos volt, mint én. Gesztust gyakorolt felém, talán az előadásmódom tetszett neki. Finnországban, Savonlinnában táncoltam a Rómeó és Júliában három nyáron. Nemzetközi együttes volt, tizenhat ország táncosai együtt, Seregi volt a koreográfus. A San Franciscó-i Ballet egyik táncosa azzal jött hozzám, bogy: „Tüdőd, Amerikában is vannak olyan táncosok, mint te, de ilyen színészek nincsenek.” Nurejev a Székely Berta- lan-terem ajtajában csókolta meg a kezem. Nagy színész volt, nagy ku- jon, de jólesett. Négyszer táncoltuk a darabot, nemsokára meghalt. Roberto Bolle a milánói Scala „ötcsillagos” táncosa. Ma ő és a Londonba szerződött kubai Carlos Acosta a vüág két nagy balett- fenoménja. Acosta rohadt jó táncos, Bollét annyira nem ismerem, hogy véleményt mondhassak róla, de ha százszor olyan táncos lesz, mint amüyen Nurejev volt, akkor sem lesz akkora nimbusza. Nem is tudom, mi kellene ahhoz, hogy olyan híres legyen. Fel kellene koncolnia a karmestert, darabokra vágni, hogy tizenöt percig róla szóljon a világsajtó. Nurejev tudta, mit kell tennie, hogy éltesse a mítoszát. Londonban elgázolt egy kerékpárost, ledobta a partnernőjét a Co- vent Gardenben. New Yorkban is megtette ugyanezt. A kalózt táncolta, ahol arabeszkben kiviszi a táncosnőt, majd jön vissza variálni. De nem tette le a partnernőjét a színfalak mögött, mert félt, hogy meghúzza a derekát. Egyszerűen kilépett alóla. Később két táncos állt a kulisszák mögött, hogy elkapják a táncosnőt. A színpadon mindenre képes volt, de amikor már nem látta a közönség, a kisujját sem mozdította. Egyszer leállította a karmestert, hogy: „Müyen tempó ez? Kezdjük elölről!” Előadás közben! Mit mondtak volna Magyarországon, ha én ezt megteszem? Soha sehol még egyszer nem léphettem volna közönség elé. Itthon sem, nemhogy a Covent Gardenben! Ő megtette, mert megtehette. A nimbusza is a biznisz része volt. De amíg Barisnyi- kov szinte ki lett lúgozva, úgy átalakult, hogy amerikai táncos lett, addig Nurejevnek, bármennyire nyitott is volt, egy csomó titka maradt. És ettől maradt érdekes még ma, a halála után is. Összevethető, mi mindent követelt a pálya azokban az években, amikor ön kezdett, és mit vár el azoktól, akik holnap veszik kezükbe a diplomájukat? Iszonyú erővel fejlődik a balett. Elképesztő, mit kíván a táncosoktól. Ami tegnap elég volt, az ma már nagyon kevés. Én is a szerepeim, a mindennapi meló, az évi százhúsz előadás által jutottam el idáig. És még mindig nincs vége. Harminchárom év után most visz- szamegyek Szentpétervárra, egykori balettmesteremhez, aki nyolcvanhárom éves, és még tarnt. Nagyon sokat várok ettől az egyhetes tanulmányúttól. Megnézem az iskolát. Tanulni akarok. Ha prózai szerepre hívnák, elvállalná? Hiszen Veszprémben és Debrecenben is játszott évekkel ezelőtt. Boldogan mennék, de a legszívesebben egy alternatív előadásba. Vagy egy Neü Simon-darabba. Ahhoz is nagy kedvem volna. Almási Évával vagy Psota Irénnel bármikor, gondolkodás nélkül. Müyen ország az, ahol hagyják, hogy üyen színésznők ne játsszanak? Hogy lehet őket nélkülözni? Amíg Kun Zsuzsa a kezét fel tudja emelni, addig tanítani fog nálunk, ezt garantálom. Azt szoktam mondani: a keze többet ér, mint másnak az egész pályafutása. Én ezt komolyan így gondolom.
