Új Szó, 2010. március (63. évfolyam, 49-75. szám)
2010-03-27 / 72. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. MÁRCIUS 27. Szalon 13 KÖNYV A SZALONBAN A félbemaradtság regénye SZALAY ZOLTÁN Húsz évvel a kelet-európai rendszerváltások után egyre gyakrabban merül fel a kérdés, meddig várat még magára az 1989-1990- es események, illetve az azóta eltelt időszak szépirodalmi összefoglalása, magyarán: mikor éneklik meg a fordulatot íróink? A lengyel Andrzej Stasiuk ezt már 1999-ben megkísérelte megtenni, írt ugyanis egy Kilenc című regényt, amely tulajdonképpen a rendszerváltozáson frissen átesett Kelet-Európa (s persze elsősorban Lengyelország) regénye. A Magvetőnél 2009-ben megjelent kiadvány borítója találóan érzékelteti a szöveg hangulatát: a fekete és sárga nyomasztó villogása, súlyos árnyékok, halovány fehér fényfoltok. Egy ágytakarón elterült férfi, aki akár halott is lehet. A borús hangulat a regény minden egyes sorában visszaköszön, s a helyenként fel-felbukkanó humor sem nevezhető felszabadultnak, sokkal inkább a cinizmus határozza meg. Egy homályos világban járunk, amely csak körvonalaiban emlékezteti a benne élőket korábbi, jól ismert otthonukra. A Kilenc Varsó regénye, azé a Varsóé, amely még alig tért magához a diktatúra évtizedei után, ahol tehát keveredik az előző korszak komor egyhangúsága az újonnan beköszöntött, nyugati stílusú nyüzsgéssel („Még öt év, Miroslaw Paker, és lehet, hogy mindenhol külföld lesz” - sóhajt fel a 317. oldalon az egyik főszereplő). Ebből a keveredésből a szerző szerint elsősorban hamisság származik: mintha a város és lakói egy ideális mintát akarnának követni, amiről azonban maguknak sincs, maguknak sem lehet igazán határozott elképzelésük. Az egyik tipikus kisstílű maffiózó lakását például a következőképp mutatja be az elbeszélő: „mint a másolata valaminek, ami nincs” (29.) A regénybeli térben szinte minden a mesterségesség jegyeit viseli magán, a szereplők szinte kizárólag hamis cuccokat viselnek, és minden egy elhasznált, vulgárissá nyomorított emberi világ kelléke: „Két varjú szart az egészre, és fenn maradtak a gesztenyefájukon, az ágakon, amelyek úgy lógtak a kanyar fölött, mint egy rongyos esernyő drótjai” (9.). A Kilenc továbbá az emlékezet, pontosabban az elvesztett emlékezet regénye. A legfontosabb főhős, Pawel becsapottnak érzi magát, mert neki azt ígérték, az új korszakban a vállalkozásé lesz a jövő, most meg kétségbeesetten igyekszik visszafizetni felhalmozódott tartozását. A városban csatangolva keresi fel egykori ismerőseit, hogy pénzt kölcsönözzön tőlük, közben pedig kósza emlékfoszlányaiból és álomképeiből igyekszik rekonstruálni saját múltját. A város akárha egy atomkatasztrófa után lenne, s mindent szürke hamuréteg borítana: Pawel az amnéziás kelet-európai szintéren bolyong. A múlt nélkül a jelen értelmezhetetlen, szürkén derengő képek halmaza, a jövő pedig csak ironikus, rezignált félmosolyok kíséretében emlegethető G*A buszfordulóhoz vezető hosszú, egyenes utat megtisztították a hótól. A hosszú csík a messzeségbe, a jövőbe vezetett” - 9.; ,A 162-es elindult a megállóból. Az emberek néztek maguk elé, vagyis a jövőbe.” - 24.). A főhős lelki világát, s ezáltal az ő perspektíváját követő szöveg nyelvét a kilátásta- lanság és a teljes lemondás határozza meg. Ez a jövővel szemben táplált bizalmatlanság olykor nosztalgikus ellágyulásba torkollik a szereplő részéről, ami helyenként akár az „ezek a mai fiatalok!”-féle közhelyszerű megállapításokig fajul. A szerző véleménye a rendszerváltásról könnyen dekódolható: elsősorban a „beragadásról” szól ez a regény, tehát nem is annyira a rendszerváltásról, hanem inkább a posztkommunizmusról, a diktatúra itt ragadt kí- sérteteiről. Az már valószínűleg nem volt szándékos a szerző részéről, hogy a regény valahogy úgy „ragad be” idejekorán, ahogy a benne ábrázolt folyamatok. Pontos képek, részletes leírások jellemzik a regény nyelvét, amíg a narrátor túl nem fecsegi magát, s nem ragadtatja magát tudálékosságokra (pl. itt: „Görcsösen kapaszkodtak a gépekbe: még egyedül ezek jelentettek több-kevesebb védelmet számukra a világ többi részével szemben”-44.). Az egymás után sorjázó képek közül banálisnak látszó, általában azonban afféle kisemberi drámákat rejtő történetek bontakoznak ki. A szerző mindent megtesz, hogy összefogja a rengeteg szálat, ám az egész (tulajdonképpen a szerző és a regény küzdelme) valahol a szöveg első harmada táján elkezd unalmassá válni, s onnantól a korábban frappánsnak és találónak tetsző jelenetek mintha egymás egyáltalán nem leleményes ismétlései lennének. A szerző és a regény küzdelméből tehát az olvasó kerül ki vesztesen, valahogy úgy, ahogy a szereplők elbuknak, lecsúszva a rendszerváltáskor beígért Kánaánról. Stasiuk regénye mindenesetre megerősíteni látszik azokat a hangokat, melyek szerint ennek a korszaknak a hiteles és átfogó feldolgozására tett kísérletek egyelőre elhamarkodottak. (Andrzej Stasiuk: Kilenc. Fordította Kömer Gábor. Budapest, Magvető, 2009,328 old.) ZENE A SZALONBAN „Magányos a te szíved, magányos a tenger” CSEHY ZOLTÁN 1924. április elsején Schönberg a firenzei Pitti-palota koncerttermében elvezényelte a Pierrot lu- naire-t. A közönség botrányba fullasztotta a koncertet. Két emberre azonban elemi hatást gyakorolt: az egyik Giacomo Puccini volt, a másik a húszesztendős, akkor még teljességgel ismeretlen Luigi Dallapiccola, aki később a szeria- lizmus olaszországi meghonosítójává vált. Dallapiccola egy gyalázatos, megpróbáltatásokban gazdag kor szabadságigényének megszállott szószólójaként a zenét rendkívüli esztétikai igényessége mellett etikai állásfoglalásként is értelmezte. Az Osztrák-Magyar Monarchia elnyomó mechanizmusainak köszönhetően őt és családját 1917-ben irredenta tevékenységért Grazba internálták. A család Isztria visszakerülése után is Grazban maradt, ahol Dallapiccola első jelentős operaélményeit szerezte: állítólag A bolygó hollandi megtekintése után határozta el, hogy zeneszerző lesz. Nem hiába hangoztatta, hogy a két háború idején folytonosan szellemi börtönben tengődött, hiszen a politikai-történelmi kataklizmák erőteljesen próbára tették a rendkívüli erkölcsi szilárdsággal megáldott komponistát. Operáiban különösen erős a közvetett utalásrendszer, illetve a morális kérdések iránti fogékonyság. Éjszakai repülés című operája Saint- Exupéry művén alapszik, melyet 1961-ban az MTV is bemutatott Szinetár Miklós rendezésében. A mű egy Buenos Aires-i repülőtársaság éjszakai futárgépeket indító vállalkozásának közegébe helyez egy személyes tragédiát, és finom zenei megoldásokkal élezi ki a hatalmi kiszolgáltatottság és az erkölcs konfliktusát. Dallapiccola legismertebb operája, A fogoly szintén a kiszolgáltatottság kegyetlen analízise. Odüsszeusza a létszorongatottságtól űzött főhős transzcendenciában feloldódó nyugtalanságát ábrázolja, s a zeneszerző így tesz pontot a permanensen visszatérő problémasorozat végére. Kalüpszó egyedül áll a tengerparton: Odüsszeuszra emlékezik, aki elhagyta őt. „Magányos a te szíved, magányos a tenged’ - énekli. Odüsszeusz Ithakába tart: minden emberi logikának ellentmondva egyáltalán nem érdekli a halhatatlanság lehetősége, s ebben az elhatárolódásban akaratlanul meg is alázza Kalüpszót. Dallapiccola noha Homérosz klasszikus eposza nyomán meséli el a közismert történetet, azonban műve gondolatisága alapvetően Kavafisz nagyszerű Ithaka című versének intellektuális töltetével esik egybe: az utazás nála is univerzális létmetafora, a hazatérés moccanatlansága pedig maga a halál. A cél elérése az örökkévalóságba való visszatérés magasztosságát sugallja, a létezés sajátja azonban a célba vezető úthoz kötődő, nem szűnő kalandvágy jelenléte, vagy más oldalról nézve: noha az emberi tudás és tapasztalás szorgalma nem mérkőzhet meg az isteni mindentudással, még sincs más járható út az örökkévalóság titkainak kifürkészésé- hez, mint a tudás és tapasztalás. „Szemlélődni, elámulni, visszatérni és újra szemlélődni” - adja a zeneszerző előbb Kalüpszó, majd a főhős szájába az odüsszeuszi létezés kulcsmondatát. Dallapiccola librettója éppúgy, ahogy operája zenei világa is, roppant erejű szintézis. Homérosz mellett megjelennek Antonio Machado, Thomas Mann sorai, ott van a Monteverdi-hagyo- mány, a dantei mítoszértelmezés, egy nyolcévesen látott Odüssze- usz-film, számos balett és lírai élmény, de még Joyce mítoszátértelmezése is. Ami a zenét illeti, számos önidézet bukkan fel benne korábbi Dallapiccola-alkotá- sokból. Francois-Güdas Tual ötletes megfigyelése szerint az opera szerkezete a megfeszített íj ívéhez hasonlatos, melynek két szélső részpontja Kalüpszó lélegzetelállítóan szép nyitó áriája („Són soli, un’altra volta”) és Odüsszeusz zeneileg rokon zárómonológja (,No, non sono le Furie ad awentarsi”), a Poszeidón hatalmát megidéző zenekari részlet a Pénelopé és Odüsszeusz találkozását megjelenítő zenekari betét szimmetrikus megfelelője, ahogy Nauszikaá labdajáték-jelenete is rokonítható Melanthó bizarr (halál) táncának zenei megformálásával. Az opera központi jelenete az alvilágjárás. Dallapiccola bölcseleti attitűdjét már az is kifejezi, hogy egyes alakokat egymásra kopírozva keresi a jellemekben rejlő közös minimumot, az egyetemeset. Kalüpszót és Pénelopét (aki egyébként alig szólal meg a darab végén, miközben jelenléte tudati szinten igen erőteljes) ugyanaz az énekesnő énekli: az örök visszatérés lehetősége, és az örök menekülés igénye így fokozottabban feszülhet egymásnak. Kirké és Melanthó szerepe szintén kétlaki énekesnőt kíván: az érzékiség, a testiség izgalma és csömöre küzd meg benne. Dé- modokosz és Teiresziász szerepének egybejátszása a költő és a vátesz pozíciójának kiemelésére szolgál. Az összevonások időbeli szimbolikát is hordoznak: a várakozás jelene, a jövő féltése és a hősi múlt felemlegetése egy teljes emberi létezés idődimenzióit befogja. Odüsszeuszt különféle életkorban látjuk, s Dallapiccola ezt a különféleséget zenei árnyalatokban ki is emeli. Homérosz teljesen allegorikus értelmet nyer: a csodás kalandok a gyerekkor világát idézik, Kalüpszó a tudásszomj megjelenését jelképezi, Kirké az önismeretre tanítja, Nauszikaá az álom irracionalitását csempészi be Odüsszeusz tudatába, édesanyja pedig az emberi sors esendőségére figyelmezteti. Dallapiccola csodálatosan érzékeny zenéje különbséget tesz a történések jelen idejének, és az emlékezetbe való beépülésének tónusai között. Alkinoosz palotájában hirtelen megfordulnak az események: Odüsszeusz a múltat teszi jelenné, a költői elbeszélést élménybeszámolóval egészíti ki és folytatja. Az alvilágban ismét kizökken az idő, múlt és jövő eseményei kavarognak. Ez az izgalmas pulzálás sokat felfed az emberi létezés időbezártságáról és létszorongatottságáról. Dallapiccola utolsó színpadi művét szokás marginalizálni, sikertelennek titulálni, elsősorban azért, mert nem vette fel a versenyt Nono vagy Stockhausen korabeli újításaival, illetve másrészt erőteljes szerializmusának köszönhetően egyes értelmezők szerint kifejezetten rideg, monoton és nélkülözi a melodikusságot, ám figyelmes és két-háromszori hallgatás után a darab hihetetlen expresszivitása szinte magától tárul fel, és kétség sem férhet hozzá, hogy az Odüsszeuszt a huszadik század nagy alkotásai közé kell sorolnunk. ,J\ szeriális szerkesztés csak segédeszköze a zeneszerzőnek ahhoz, hogy a zenei tartalom összefüggéseit ábrázolni tudja. Ha valaki azt hiszi, hogy a sorokra felépített mű automatikusan biztosítja az összefüggést, az nagyon téved. Mert a művészetben maga a technika soha nem garantál semmit” (ford. Várnai Péter) - írta Dallapiccola, s e gondolatsorral mintegy előre jelezte is a dodekafón divatművek zenetörténeti bukását, s az általa választott út helyességét. Az opera 2003-ban jelent meg CD-n a Naive kiadásában (V 4960). A felvétel 1975-ben készült. Főszereplők: Claudio Des- deri, Gwynn Cornell, William Workman, Denise Boitard, Stan Unruh, Schuyler Hamilton, Colette Herzog. A francia rádió kórusát és zenekarát Ernest Bour vezényli. Desderi kiválóan alakítja az intellektuális igazságkeresőként beállított címszereplőt, Gwynn Cornell kifejezetten szerencsésen találja meg a közös pontokat Kirké és Melanthó jellemében. A hangzás rendkívül kifinomult, a tenger ezer árnyalatában ragyog, ring, tombol. SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 811 08 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
