Új Szó, 2010. március (63. évfolyam, 49-75. szám)
2010-03-27 / 72. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2010. MÁRCIUS 27. www.ujszo.com Ján Kušnirák hegyi mentő szerint, amikor az ember egy szál kötélen lóg egy háromszáz méteres sziklafalon, nem marad más, mint az egymásba vetett bizalom A hegyekben a politika nem pálya és nem is téma Ján Kušnirák: „Megvetésként ért bennünket a díj, hiszen az ember csak végzi a munkáját... Maga a bevetés különben nehéz volt, örülünk, hogy élve le tudtuk hozni a magyar hegymászókat." (Somogyi Tibor felvétele) Bár nem politizálnak, és bennünket, magyarokat éppúgy tisztelnek, mint a világ bármely más nációját, a magas-tátrai hegyi mentők köszönik a Jószomszédság és megértés elnevezésű díjat, melyet március 2-án Balázs Péter, Magyarország külügyminisztere adott át nekik. Mindennapjaikról Ján Kušnirákkal, a Magas-Tátrai Hegyi Mentőszolgálat helyettes parancsnokával beszélgettem. LŐR1NCZ ADRIÁN Valahol minden fiúgyermek álma, hogy tűzoltó lesz, katona, esetleg vadakat terelő juhász. Ez utóbbi viszonylag közel áll a hegyi mentő munkaköréhez. Ön honnan rajtolt? Innen, a Magas-Tátra tövéből, hiszen itt születtem. Gyerekkoromban - szüleim nagy bánatára - állandóan a hegyeket jártam, majd 1980-ban beléptem a poprádi hegymászó klubba. Közben gépészként sífelvonókat építettem, ipari alpinistaként dolgoztam, majd tíz évvel később, amikor a hegyi mentőszolgálatnál megüresedett néhány hely, klubunk elnökének javaslatára megpályáztam az állást. A sikeres felvételi óta tizenöt gyönyörű évet töltöttem a hegyi mentőszolgálatnál. Milyen emberek a hegyi mentők? Megszállottak, hiszen más aligha vállalná azt a kockázatot, melynek egy-egy bevetés során kiteszik magukat. Rohamtempóban, többnyire szélsőséges időjárási körülmények között dolgozunk, viszonylag nagy szintkülönbségeket küzdünk le. Itt nincs munkaidő - ha riasztás van, éjjel is menni kell, másnap reggel meg fel kell venni a szolgálatot. Biztos, hogy ezt egyikünk sem a pénz miatt csinálja... Támasztanak valamilyen speciális követelményeket az ide jelentkezőkkel szemben? Nem. A munka előfeltétele a jó erőnlét, valamint a hegymászó és sízési technikák ismerete; egészségügyi mentős képzésen már mindenki a mentőszolgálat tagjaként vesz részt, majd további tanfolyamok következnek. Egy hegyi mentőnek egyebek közt ismernie kell a földi és légi mentés szabályait, értenie kell a helikopter navigálásához is. Mi nem az extrém teljesítményekre hajtunk, itt a kitartás és a helyismeret dönti el egy-egy bevetés sikerességét. Az persze nem működik, hogy valaki hegymászói tapasztalatok nélkül válik a mentőszolgálat tagjává. A felvételit megelőzően fel kell mutatnia hegymászóként elért eredményeit. Milyen mászási eredményei voltak másfél évtizeddel ezelőtt? Semmi különös. Volt néhány eredményem, amit a Magas-Tát- rában értem el, ám a csúcsokat a klasszikus, tehát nem extrém, nagy felkészültséget és technikát igénylő utakon közelítettem meg. Azóta volt alkalmam „rágyúrni”, bejártam az Alpokat, a Skandináv-hegységet, valamint a Kaukázust. Az Elbruszra azonban nem jutottam fel, mert expedíciónk egyik tagja megsérült, s hivatásos mentőként kötelességemnek éreztem, hogy mellette maradjak, míg a többiek megmásszák a csúcsot. Van üyen... Idén újra megpróbálom. Sok, világszerte ismert és elismert hegymászó szolgál a hegyi mentőszolgálatnál. így igaz, néhány kollégám nagyon komoly eredményeket, nyolcezres csúcsokat tudhat maga mögött. De nem szabad abba a hibába esnünk, hogy kizárólag a hegy magassága alapján ítéljük meg a teljesítményt. A kérdés, hogy mi számít hegymászásnak, továbbra is nyitott. Hol az a határ, melyet meghaladva a bárki számára elérhető magashegyi turisztika hegymászássá válik? Úgy vélem, mindez az ember teljesítőképességétől függ. A lényeg az, hogy jól érezzük magunkat a hegyekben, hogy felfogjuk, magunkévá tegyük szellemiségét. Sokan már a hegyek látványától elborzadnak, s a balesetek hallatán felteszik a kérdést: miért teszi kockára az ember az életét? Mert ezt az életformát választja. Aki síkságon született, és soha nem járt hegyvidéken, nem tudhatja, miféle többletet ad a hegy az embernek, mert nem ismerheti ezt a fajta varázst. Ha kollégáimat a városi életről kérdezné, biztosan mindegyikük azt felelné: semmi pénzért nem élne egy metropoliszban! Sokfélék vagyunk, s ettől izgalmas a világ. Azt azonban ne feledjük: arányait tekintve sokkal több ember hal meg az utakon, mint a hegyekben. Ez kétségtelen, viszont a hegyi mentők is sok tragédiát látnak. Részesülnek speciális pszichikai felkészítésben? Nem, bár a nemzetközi konferenciákon felvetették már ennek a szükségességét. Aki hegyi mentőnek áll, készüljön fel mindenre. Ha az ember túlságosan a lelkére veszi, egy idő után kénytelen elhagyni ezt a pályát. Most mondhatnám azt, hogy a tragédiákon egyszerűen túllépek, de az igazság az, hogy mindig előjönnek az emlékeimben. Megesik az is, hogy a bevetés során a kollégáját veszíti el az ember. Mellőlem tizenöt év alatt két jó barát távozott így. Ezen vagy felülemelkedsz, vagy abbahagyod ezt a munkát. Hány bevetésen vesznek részt évente? Ez változó. Télen bennünket riasztanak a síbalesetekhez is, nyáron meg a turistákkal van több gondunk. 2010 eleje nagyon húzós volt, főképp a lavinák és a zuhanások miatt. Megesik, hogy két- három napig nincs egy riasztás sem, máskor meg naponta háromszor kell kiszállnunk. Az esetek zömében nem is tudjuk, milyen körülmények uralkodnak a helyszínen, hány embert kell kimentenünk, és milyen sérüléseket szenvedtek. így volt ez Erőss Zsolt és társai esetében is. Az önkéntes mentőkkel együtt végül ötvenen voltunk kint a terepen. Olykor, kiváltképpen légi mentés esetén, elég három ember is. Ezt mindig a körülmények határozzák meg. Lehet valamiféle összehasonlítást végezni az egyes európai országok hegyi mentőinek fel- készültségét, munkájuk színvonalát illetően? Az eredményességet mindig a hely adottságai határozzák meg. Az Alpokban, lévén kiterjedtebb és „felkapottabb” hegység, jóval több baleset történik, mint a Magas- Tátrában. De az olasz hegyi mentők éjjel csakis akkor szállnak ki, ha a segítségre szoruló személy közvetlen életveszélyben van. Mivel egy-egy helyszín gyalogos megközelítése esetenként napokba telne, a helikopteres mentést részesítik előnyben. Az viszont azzal jár, hogy kedvezőtlen időjárás esetén nem tudnak menteni. Mi a nap bármely órájában, gyalog is nekivágunk a hegyvidéknek, hiszen három-négy órán belül akármelyik helyszínt el tudjuk érni. Ha már mindenképpen rangsorolnom kell, azt mondanám, hogy a prímet az alpesi országok mentői, a svájciak, az olaszok és a franciák viszik. A hegyi mentőszolgálatok között azonban folyamatos a tapasztalatcsere, így mi is tanulunk tőlük, és ők is tőlünk. Van a hegyjárók körében olyan rizikócsoport, melynek tagjait a „normálisnál” gyakrabban kell kimenteni? A hegyvidéken a megmaradás az erőnlétről, a tapasztalatról és a fegyelemről szól, hiszen ebben a közegben állandó kockázatnak van kitéve az ember. Sok gondot okoznak a kódorgók, akik letérnek a kijelölt turistaösvényekről, vagy azok, akik nem megfelelő felszereléssel vágnak neki egy-egy túrának, és elakadnak a nehéz terepen. Másokra egyszerűen csak ráesteledik, s mivel nincsenek felkészülve arra, hogy a szabadban töltsék az éjszakát, minket hívnak segítségül. Kockázatos csoportot alkotnak a tudásukat túlbecsülő fiatal sízők és hódeszkások, akik a kijelölt sípályákon kívül próbálják utánozni a profi extrém sportolók teljesítményét. Alig egy hete a Nagy-Fátrában vesztette így életét egy hódeszkás. A legtöbb áldozatot mégis a lavinák szedik. Sok tapasztalatra van szükség ahhoz, hogy az ember felismerje ezt a fajta veszélyt. Miképp lehet elkerülni azt a végzetes hibát, hogy egyszer csak az alázúduló hóförgetegben találjuk magunkat? Lavinafigyelő központunk folyamatosan monitorozza a hóréteg állapotát, jelentéseket készít, s ha kell, figyelmeztetést ad ki. Ezt komolyan kell venni, ezenkívül pedig tudni kell, mely terepadottságok, felszíni térformák kedveznek a lavina kialakulásának, és semmilyen körülmények között sem szabad a „gyanús” terepre lépnünk. Ha mégis megtörténik a baj, a mentés sikeressége legalább ötven százalékban a jó szervezésen múlik. Ezért is gyakoroljuk állandóan, körbe-körbe a lavinából történő mentést. A Magas-Tátra jó ideje társadalmi vita középpontjában áll. Ön szerint kinek a javára fog eldőlni a természetvédők és a beruházók közt dúló csatározás? Ez összetett probléma. A nemzeti parknak ugyanis mindenképpen a természetvédelem érdekeit kellene szolgálnia, ugyanakkor nem helyes, ha területéről kiszorítjuk az idegenforgalmi szolgáltatásokat. Hegyi mentőként azt figyeltem meg, hogy a Magas-Tátra épp érintetlenségének köszönheti népszerűségét, holott nyáron előfordult, hogy egyetlen nap alatt huszonötezren keresték fel. Lengyel- országgal összehasonlítva lényegesen nagyobb itt a nyugalom. Nekik be kell érniük a hegység egyötödével úgy, hogy az ország népessége negyvenmillió fő. Zakopanéhoz képest Ótátrafüred csendes, vidéki település, s ez sokakat zavar. Bízom abban, hogy a természetvédelmi és üzleti érdekek valahol találkoznak. Ehhez persze világos, kivitelezhető fejlesztési koncepcióra volna szükség. A Magas-Tátra köztudottan a világ legkisebb óriáshegysége. Mi adja a különlegességét? Éppen „kicsi” mivolta, hiszen kiváló lehetőségeket kínál családi programok, túrák megvalósítására. A nagyobb kiterjedésű hegységek, mint például az Alpok, ezt nem teszik lehetővé. Zseniálisnak tartom azt is, ahogyan elődeink megtervezték és kiépítették a hegyi ösvények, turistautak és menedékházak hálózatát. A sík Pop- rádi-medencéből indulva például három óra alatt elérhetjük a magashegyi környezetet, a legtöbb menedékház pedig a mászóutak gyújtópontjában található. Ezt nem tudom másképp jellemezni: zseniális... Alig egy hónapja kollégájával Budapesten átvette a Jószomszédság és megértés elnevezésű díjat. Mit ér ez itt, a Magas-Tátra tövében? Meglepetésként ért bennünket, hiszen az ember csak végzi a munkáját... Maga a bevetés különben nehéz volt, örülünk, hogy élve le tudtuk hozni a magyar hegymászókat. Arról csak később értesültünk, hogy egyikük tapasztalt alpinista. Kollégám említette, aki részt vett a mentésben, hogy egy ízben a Himalája valamelyik nyolcezres csúcsának megmászása előtt majdnem összefutottak az alaptáborban. Később Erőss Zsolt nagyon kedves köszönőlevelet küldött nekünk a kórházból. Sajnáljuk, hogy amputálták a lábát. Egyébként rengeteg üzenetet kapunk azoktól, akiket kimentettünk a lavina alól, vagy élve lehoztunk a sziklafalról. Mindegyiknek egyformán örülünk, miképp a díjnak is. Jólesik, hogy értékelik a munkánkat. Nem volt olyan érzése, hogy a díjon keresztül a politikum próbált teret nyerni ott, ahol igazából nincs létjogosultsága? Nézze: a hegyekben a politika „nem pálya”... Huszonhármán dolgozunk a Magas-Tátrában profi hegyi mentőként, mindegyikünk más egyéniség, amiben benne van az is, hogy különböző politikai nézeteket vallunk. De ez itt nem téma, s valószínűleg nem is tudnánk együttműködni, ha ezzel foglalkoznánk. Itt a csapatmunka a legfontosabb. Amikor kollégáim egy szál kötélen leengednek egy háromszáz méteres sziklafalon, nem marad más, mint az egymásba vetett bizalom. Saját életünk és mások élete múlik azon a feltételen, hogy nem követhetünk el hibát. A mi mindennapjainkat ez, és nem a politikum határozza meg.
