Új Szó, 2010. február (63. évfolyam, 25-48. szám)
2010-02-13 / 36. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2010. FEBRUÁR 13. www.ujszo.com Nádas Péterrel műhelytitkokról, valamint arról, miért nem gondolt soha emigrációra vagy nyelvváltásra, és hogy a futásban miért a maratoni táv az ideálja Az írónak az irodalom a reális világ Pozsonyban járt a közelmúltban Nádas Péter. Párhuzamos történetek című háromkötetes regénye szlovák fordításának bemutatóján, valamint az írásművészetéről rendezett nemzetközi konferencián vett részt. A kortárs magyar és európai irodalom meghatározó alakjával ebből az alkalomból beszélgettünk. MISLAY EDIT Mit jelent önnek, hogy ez a nagy lélegzetű regénye már szlovák nyelven is olvasható? Ez az első fecske, az első idegen nyelv, amelyen megjelent, úgyhogy rettenetesen jó volt kézbe venni. A többi fordító még vadul dolgozik. Milyen nyelveken készül a kiadása? Az angol változat megjelenés előtt áll, a németnek a második kötetét zárta le a fordító, és a francia is a második végén tarthat. A svéd fordítás még nincs teljesen készen, de májusra tervezik a megjelenését, norvégra pedig most kezdték el fordítani. A holland fordító nem tudom, hol tart, de elvileg neki is a vége felé kell tartania, és horvátul szintén kezdik fordítani. Különösen örülök annak, hogy egy olyan időpontban jelent meg a regény szlovák fordítása, amikor a két ország politikai életében feszültségek vannak, mert az feszültségenyhítő akció, ha egy kulturális tárgy elkezdi élni a maga életét egy másik nyelven. Mennyire tudja követni a könyvei fordításainak minőségét? Csak áttételesen tudom követni. Természetesen érdekel, és követnem is kell. Egy író életében ez nagyon jelentékeny pozitív utómunkával jár. Amikor a fordítók elkezdenek dolgozni a könyvén, akkor egyrészt kérdéseik vannak - igaz, nem mindegyiknek. Van olyan, akiről azt sem tudom, hogy néz ki, vagy ki ő, mert soha nem jelentkezik. És én nem is telepszem rá soha a fordítókra. Amikor valamelyikük elkezdi a munkát, megírom, elmondom neki, hogy készséggel a rendelkezésére állok, de ha erre nincs szüksége, akkor nincs rá szüksége. Ó tudja, mit csinál. Szolnoki Julianna nem igényelt semmiféle magyarázatot vagy támogatást, vagy anyagot, amit az ember tud szolgáltatni, de amikor készen volt a könyv, akadtak kérdései, és aztán a válaszokra is voltak kérdései, így élénk kapcsolatban álltunk egymással. Rengeteg kérdés merül föl egy fordítás kapcsán, hiszen egy könyvben, pláne ha ilyen nagy mennyiségű szöveg, nagyon sok hivatkozás van, ami nyilvánvaló a fordító számára, hogy ez valahonnan van. S akkor megkérdezi, honnan, hogy ne kelljen külön keresnie. De másvalaki szó nélkül kikeresi. A német fordításban tudok a legtöbbet segíteni, mert közelítően megfelelő nyelvtudásom van, együtt tudok dolgozni a fordítókkal, de más nyelvek esetében nem. Amikor a Párhuzamos történeteket mintegy húsz éve írni kezdte, a magyar irodalomban nem voltak divatban a nagyregények. Mi ihlette arra, hogy ilyen nagy lélegzetű, hatalmas munkába fogjon? Soha nem akartam hatalmas munkákba fogni, és soha nem akartam nagyregényt írni. Inkább bizonyos összefüggések érdekeltek, és ahhoz, hogy az ember egy általa észlelt összefüggésrendszert valahogy kibontson, bizonyos terjedelmek kellenek. Ezek meghatározott dolgok. Nem mondom, hogy az égben van meghatározva, de vannak az irodalomban, a művészetben arányossági szabályok, és igyekeztem ezeket az arányossági szabályokat betartani. Kétségtelen, ez alkat dolga. Van, aki egy nagyregényt nagyon röviden tud megírni - a legrövidebben a költők tudnak dolgozni -, de egy prózaírónak az is dolga, hogy bizonyos processzusokat, folyamatokat ábrázoljon vagy leírjon, és ezeket a folyamatokat valamilyen összefüggésbe helyezze. Ennek teret kell adni, teret kell képezni, s akkor a folyamatnak ott kell állnia a papíron. De ez nem a személyes nagyzási hóbortom, nem a mérték- telenségem. Van bennem mérték- telenség, de ami a végeredmény, az egy nagyon alapos ökonómiai számítás szerint akkora, amekkora. Nem a véletlen teszi. Mindig szerettem volna rövidebben megoldani és rövidebb idő alatt. De ez sem az Emlékiratok könyve, sem a Párhuzamos történetek esetében nem sikerült. Előny vagy éppen hátrány, ha ilyen hosszú ideig dolgozik egy művön? Segítette, hogy nem kellett sietnie vele? Nem okozott gondot, miközben más munkáin dolgozott, újra visszatérnie a regény és hősei életébe? Előny is, meg hátrány is. Egyrészt az ember biztosan tudja, hogy van mit csinálnia az elkövetkezendő években. Megszakítani egyáltalán nem tudja, vagy csak nagyon korlátozott időre, de akkor rablógazdálkodást kell magával folytatnia, és mondjuk délelőtt dolgozik a regényen, este meg cikkeket ír vagy interjút ad, meg mindenféle mást csinál. Különben amíg futok, szeretem a hosszú tá- vokat. A futási ideálom a minél hosszabb táv, a maratoni. Soha nem futottam még le, de a felét minden további nélkül, rendszeresen. Utána az ember úgy érzi, hogy az egész fizikuma és a lelki háztartása igénybe volt véve. A diktatúrában mindig az volt a mániám, hogy nem vagyok igénybe véve, rettenetes mennyiségű kapacitásom parlagon hever. Ez alatt a húsz év alatt nem volt ilyen problémám, a kapacitásaim ki voltak használva. Biztos, hogy nem teljesen, mert az agy kapacitása jóval nagyobb, mint amit használunk, de azért parlagon nem hevertem. Az ön prózája az utóbbi években világsikert futott be, Nyu- gat-Európában és a tengerentúlon is közismert lett a neve. Németországhoz közelebbi viszonya van, többször tartózkodott ott huzamosabb ideig. Soha nem fordult meg a fejében, amikor ott élt, hogy kint marad, és németül fog írni, mint például Kundera, aki a cseh nyelvről átváltott a franciára? Kunderát a sorsa kényszeritette. Én ilyen kényszert soha nem éreztem. Volt a családomnak egy barátja, egy írónő, Ligeti Vilmának hívták, ő mindig kapacitált, hogy „menj el, menj el”. Dühös volt rám, hogy nem megyek el, de nekem ez nem jutott eszembe. Egyrészt a nyelv, másrészt a témáim miatt nem, harmadrészt én nem szeretnék emigráns lenni. Miért? Mert rossz. Senkinek nem jó. Se azoknak, akik kénytelenek, és nagyvonalúan befogadnak, se azoknak, akiket befogadnak. Csak viszonylagos megoldások vannak. Nagyon tiszteletreméltóak az emigránsok, nagyon örülök, ha sikeresek, de én nem szeretnék emigráns lenni. Többször átéltem külföldön, hogy amíg az ember vendég, addig egy másik státusban van. Abban a pillanatban, amikor azt mondja, hogy ott akar maradni, minden megváltozik körülötte. Nem szeretnék ebbe a helyzetbe kerülni. Arra sem gondoltam, hogy nyelvet kéne váltanom, és helyesen nem gondoltam rá, utólag örülök is neki. Nyelvet váltani nagyon fiatalon kell, már 14 éves korban is késő. Vannak persze csodálatos nagy kivételek, mint Nabokov, Beckett, Panait Istrati, Joseph Conrad. Volt egy idő, amikor cikkeket meg egyszerűbb dolgokat megpróbáltam németül írni, és nem is volt vele semmi különösebb baj, de mondott a német lektorom, Ingrid Krüger egy mondatot, s abban a pillanatban leálltam. Azt mondta, „te ezt ne csináld, mert magyarul csinálod a nyelvet, de németül”... nem mondta, hogy ma- jomkodom, bár ilyesmi volt az értelme. Tehát németül nem tudom csinálni a nyelvet, hanem a kész(Peter Prochózka felvétele) létből használni tudok valamit. Ez nagy különbség. Ha valaki nem tudja csinálni a nyelvet, akkor nem beszélhetünk íróról. Maurice Maeterlinck így fogalmazta meg egy helyütt a szavakba öntés nehézségeit: „Mihelyt kimondunk valamit, sajátos módon megfosztjuk értékétől. Azt hisszük, a mélység mélyébe merültünk alá, s amikor újra felbukkanunk, sápadt ujjunk hegyén a vízcsepp nem hasonlít többé a tengerre, amelyből származik. Azt hisszük, csodálatos kincsek bányájára leltünk, de mire ismét napvilágra kerülünk, kezünkben nincs más, csak hamis kő és üvegcserép, és a sötétség mélyén mégis változatlanul fénylik a kincs.” Nekem viszont, amikor az ön könyveit olvasom, az az érzésem, hogy amikor lemerül, föl is hozza a kincset. Ez nagyon kedves magától, bár így lenne! Könyveit qlvasva valóban úgy érzi ember, nincs olyan dolog, amit a nyelvvel ne tudna kifejezni, és hihetetlen atmoszférateremtő ereje van az írásainak. Ezzel bizonyára születni kell, nem hiszem, hogy tanulni lehetne. Lehet tanulni és fejleszteni. Például nagyon fontos, hogy az ember bizonyos mozdulatsorokat a tükör előtt végezzen. Fiatal koromban nagyon sok dolgot a tükör előtt csináltam. Olvastam, hogy a színészek így dolgoznak, és a nagy színészek is saját maguktól tanultak meg egy gesztusnyelvet. Meg kell nézni, hogy egy gesztus vagy mozdulatsor miből áll. Annak nincs nyelve, hanem majd nekem kell leírni. Emellett állandóan az írás szempontjából kell élni. Miközben valami történik, folyamatosan megfogalmazni azt, ami történik. Ennek kettős funkciója van. Egyrészt egy állandó distanciateremtés, tehát állandóan távolságot teremtek azzal, ami éppen történik, kívülről tudom nézni, másodsorban a nyelv állandó kipróbálása, olajozottan tartása, vagyis karban tartja az ember a saját anyanyelvét. Aztán hozzátartozik az írói munkához például az álomelemzés. Nálam szorosan hozzátartozott. Tehát úgy aludni, hogy az ember közben elemzi vagy rögzíti az álmát. Rögzíteni persze nem lehet meg nem is szabad, de mindenesetre kontrolláltan egyfajta önanalízis ez. A fiatalkorom ebben telt el. Párhuzamosítva volt az élet, az álmodás és a belső ellenőrzési folyamatok. Nem ajánlom senkinek. Az ember meg tud tanulni úgy aludni, hogy alvás közben elemzi az álmát, és alszik tovább. Az egy újabb fázis, hogy rögzíti is, mit gondolt, és amikor másnap az ember fölébred, akkor látja, hogy álmában azt hitte, gyöngy van a kezében, és még csak nem is fényes kavics. Ezért aztán abba is hagytam az álmaim írásbeli rögzítését. Éjjel nem keltem föl többet, és nem rögzítettem, mert reggelre mindig kiderült, olyan lapos, érdektelen, hogy nem érdemes fölkelni. Mi az, ami az írásban és az írás körül jobban leköti? Az előkészület, a legapróbb részletekre kiterjedő, a dolgok legmélyéig ásó, precíz, aprólékos megfigyelés, az állandó készenlét vagy maga az írás? Ez olyan, mint a színház. A premierre kialakul valami, nem tudjuk pontosan, mi, rossz vagy jó, de a próbafolyamat a legérdekesebb. Az előkészületek, maga a napi munka. Az összes többi már inkább favágás. Mit jelentett az irodalom a pályakezdő Nádas Péternek, és mit jelent ma? Nem biztos, hogy valami egészen mást jelentett. Nagyon kis gyerekkoromtól kezdve olvastam, és az irodalom az olvasmányélményeimet jelentette. Rengeteget olvastam, és olyan könyveket, amelyek elvileg nem nekem valók voltak. Anyám azon a véleményen volt, hogy olvassak, amit akarok, bizonyos könyvektől azonban apám eltanácsolt. Például Dosztojevszkij olvasásától, nagyon okosan. Nem azt mondta, hogy nem olvashatok Dosztojevszkijt, mert akkor természetesen olvastam volna. Azt mondta, nincs értelme, hogy most olvasd, mert ha majd újra olvasod felnőtt korodban, akkor egészen mást fog jelenteni. Ezt meg kell vámod. Hogy mit, akkor még nem tudtam. Talán hogy felnőtt legyek. Ezt a figyelmeztetést valamiért hitelesnek éreztem, és akkor Dosztojevszkijt nem olvastam. De Tolsztojt, Csehovot, Tur- genyevet, Gogolt igen, meg a német és francia klasszikusokat, Mo- liére-t például. Most, mielőtt Pozsonyba jöttem, elővettem a nagymamám Moliére-jét, és látom ám, amit teljesen elfelejtettem, hogy szereposztás van benne. Kiosztottam a szerepeket az osztálytársaimnak. Hirtelen eszembe jutott, hogy próbáltuk is Moliére-től a Kényeskedőket. Ott vannak a lányok nevei is, csak lányok nevei, akikkel próbáltuk a darabot. Nyáron próbáltuk, olyan tizenhárom éves lehettem akkor. Végül nem jött össze, de halálosan izgatott a dolog. A viszonyom az irodalomhoz tehát olvasóként kezdődött, és olvasóként az irodalom azért egészen más, mint íróként. Olvasóként a lehetséges világ. íróként pedig a reális világ. És ez más. Vagyis nem sok változott abban, ahogyan fiatal íróként gondolkodott az irodalomról, és abban, ahogy most? Amikor az első korrektúrámat megkaptam az Új írás szerkesztőségéből, a Biblia című elbeszélés volt, ráírták a borítékra, hogy Nádas Péter író. Akkor félretettem ezt a borítékot, és fölírtam magamnak figyelmeztetésnek, hogy ezt most nem szabad elhinni. Tehát én írással foglalkozom, de ezt azóta sem hittem el, úgyhogy ezzel nincs viszonyom. Számomra a mérce olyan őrületesen nagy volt, Schiller, Tolsztoj meg Moliére, a klasszikusok, de az eszembe nem juthatott, hogy itt valami egyenrangúság lehetséges. Az embernek meg kell maradnia a saját szerény keretei között. És ma? Ma is a szerény kereteim között maradok. Az írónak el kell végeznie azt a munkát, ami a realitásra vonatkozik. Arra a realitásra, amit ő lát. És azok a képzelt vagy lehetséges világok, amelyeket más írók, jelentős írók munkáiból megismer, az egy más dolog marad. Kollégák. Ma már látom, mit csinálnak és hogyan csinálják, és azt is látom, amibe nem látok bele. Mert általában a zseniális dolgokba az ember nem lát bele, azok csak mint természeti jelenségek ott vannak a papíron. Hogy hogyan kerültek oda, nem tudjuk. Ha egy olyan idegen nyelvre, amelyen még nem jelent meg könyve, egyetlen könyvét fordítanák le, és azt ön választhatná ki, melyik lenne az? Mindenképpen vagy az Emlékiratok könyve, vagy a Párhuzamos történetek, mert ez a két legkomplexebb munka. De ha rövidebbet akarnának fordítani, akkor is tudnék javasolni. Például a Minotaurus című elbeszélést. Az is nagyon komplex, és én nagyon sikerült írásnak tartom. Tavaly egy francia színész előadta egy brüsszeli színházban. Teljesen el voltam hűlve az előadásától, mert rekonstruálni tudta a szöveg ritmusait, az érzelmi-indulati elemeit, mintegy visszamenőleg igazolta a szöveget a saját testével és hangjával. Utána kivolt, mint egy ló, de csodálatos volt, és a közönség is nagyon élénken reagált rá. Említette, hogy a hosszabb távokat szereti. Tervez újabb hosszú távú munkát? Nem. Nagyon vigyázok rá, hogy ne tervezzek. Ez a tizennyolc év a Párhuzamos történetekkel nagyon sok volt. Főként, hogy az Emlékiratok könyvével töltött tizenegy év után közvetlenül következett. Ezekhez hasonló nagyobb igényű munkára nem is akarok gondolni egy ideig. Lehet, hogy a Párhuzamos történetek az utolsó nagy lélegzetű munkám, és ezzel végeztünk. De az sem baj.
