Új Szó, 2010. február (63. évfolyam, 25-48. szám)

2010-02-06 / 30. szám, szombat

12 Szalon Dennis Stock ÚJ SZÓ 2010. FEBRUÁR 6. www.ujszo.com Esőben, szélben James Deannel SZABÓ G. LÁSZLÓ Hány kép kell a világhírhez? Öt, tíz, száz? Dennis Stocknak egy is elég volt. Egyetlenegy. James Dean New Yorkban, a Ti­mes Square-en egy esős, zimankós napon. Sapka nélkül, behúzott nyakkal, fekete kabátban, szájá­ban cigarettával. Néptelen utca, rajta kívül sehol egy ember, és dől az eső, mintha dézsából öntenék. Az életét is így élte. Fázósan, be­húzott nyakkal, a világ szeme előtt - magányosan. Beszédes fotó. Hírnevet hozott Dennis Stocknak, nimbuszát növel­te James Deannek, „az elveszett fi­únak”. Bögrékről, nyakkendőkről, plakátokról köszön vissza azóta is. A kultusz nem ismer lehetetlent. Stock számos sorozatot készített Deanről, Hollywood sérülékeny Jimmyjéről, rövid ismeretségük alatt - ahogy maga a fotós fogal­mazott - nagyon közel kerültek egymáshoz. Fifty Years Ago (Öt­ven évvel ezelőtt) című kötetében 2005-ben adta ki a színészről ké­szített összes felvételét. „Nem volt könnyű dolgozni vele...” - nyilatkozta. Világhírét mégis ezeknek a ké­peknek köszönheti. Pedig megörö­kítette Louis Armstrongot, Billy Holidayt és Miles Davist is. Jazz Street című albumában legendás dzsesszmuzsikusok zenélnek, éne­kelnek. Természetfotókat is készí­tett, a hetvenes évek végén doku­mentumfilmeket, nevéhez első­ként mégis ezt a gyorsan elhíresült fekete-fehér Dean-fotót kötjük, amely 1955-ben, nem sokkal „az örök lázadó” halálos autóbalesete előtt készült, és a Life magazinban jelent meg először. Stock nyolcvanegy évesen a na­pokban hunyt el, Dean ötvenöt év­vel ezelőtt - mindössze huszon­négy évesen. Édentől keletre, Ok nélkül lázadó, Óriás. Három fűm. Ennyi kellett neki, de talán egy is elég lett volna ahhoz, hogy legen­dává váljon. 1955. szeptember 30. Késő dél­után. Két, nagy sebességgel hala­dó kocsi ütközött össze egy éles kanyarban, Paso Robles közelé­ben, Kaliforniában. A Ford nem nagyon tört össze. Vezetője na­gyobb horzsolásokkal megúszta. A Porche viszont megpördült, ki­vágódott az útról, és beleborult egy árokba. A könnyű, ezüstös ka­rosszéria teljesen összenyomó­dott, olyan volt, mintha valaki el­dobott volna az út szélén egy ci­garettadobozt. Kerekei a levegő­ben, James Dean a volán mögé szorulva. Arcát és haját apró üvegszilánkok borították, a szem­üveg darabjai, amelyet mindig vi­selt, ha nem forgatott. Sebek, vá­gások, vérfoltok nem voltak rajta. Arcán ugyanaz a derű, mint a szá­guldás perceiben. Az egész életét ellentmondások kísérték, miért épp a halála lett volna „sima”? Szemérmes ember volt. Holly­woodban ezt mindenki tudta ró­la. De csak akkor, ha a saját véle­ményének kellett hangot adnia. Lelkesedni viszont féktelenül tu­dott. Főleg motorokért, dzsessz- lemezekért, festményekért, bika- viadalo-kért, Jean Genet könyvei­ért, primitív afrikai törzsek tam­tamdobjaiért, de mindenekfelett a száguldásért, a sebességért. Cowboy is volt, nemcsak szí­nész. Olvastam, hogy az Óriás forgatásán, amikor a stáb szüne­tet tartott, meg akarta mutatni, hogyan tud lasszóval elkapni egy borjút, milyen ügyesen teríti földre, és hogyan kötözi meg röp­ke harminc másodperc alatt. Filmbeli partnerét, Liz Taylort szemelte ki borjúnak. Egy pilla­natig hallani lehetett, ahogy a lasszó suhog a levegőben, aztán lecsapott Lizre, akinek csak annyi ideje maradt, hogy sikoltson egyet. Harminc másodperc múl­va valóban ott feküdt a földön, összekötözött kezekkel és lábak­kal, Dean, „a kutyakölyök” pedig rajta állt, és halk nevetés rázta. Vaskos tréfa lehetett, mások ki is kérték volna maguknak, Liz Taylor azonban szerette őt, és szívből kacagott. S mivel tudta, hogy Dean rajong a macskákért, vett neki egyet. „Egy évvel voltam fiatalabb, mint Dean, de már több mint tíz fűm volt mögöttem - emlékezik Liz Taylor. - Mindenki sztárnak kijáró hódolattal vett körül, én voltam a királynő. Jimmyt ez ki­mondhatatlan zavarba hozta, nem tudta feltalálni magát. Azt a jelenetet forgattuk, amikor ő meg­hív engem szegényes kis házába egy teára. Érzékeltetnünk kellett, hogy vonzódunk egymáshoz, bár ez a vonzalom halálra van ítélve. Többszöri nekifutásra sem sike­rült jól a jelenet, Jim annyira ide­ges volt. Egyszer csak fogta ma­gát, kiment az emberek közé, és a szabadban, mindenki szeme láttá­ra lehúzta a sliccén a cipzárat, és kényelmesen pisilni kezdett. Utá­na visszajött, és ment minden, mint a karikacsapás. Később el­mondta nekem, úgy gondolta, ha le tudja győzni a zavarát annyi ember előtt, akkor velem szemben is fel tud oldódni. Igaza volt, na­gyon jó barátok lettünk.” Önimádó, önpusztító, önelégült kamasz volt, és ennek megfelelő­en élte az életét. Kiegyensúlyozat­lanul, meghatározatlan szorongá­sokkal, nemi vonzódással, lázadó indulatokkal. Ha csalódott volt, vagy elégedetlen, úgy viselkedett, mint egy megbántott gyerek - így szól a legenda. Olyankor félrevo­nult, és makacs hallgatásba bur­kolózott. Amikor meg fellelkesült és boldog volt, arra a gyerekre ha­sonlított, akit izgalomba hoznak az új játékok, mindig újabbat és újabbat akar, és öntudatlanul is ravaszságokhoz folyamodik, hogy kielégíthesse szerzési vágyát. Óvatos volt, mint egy róka, senki­nek nem engedte meg, hogy a kö­zelébe férkőzzön. Kapcsolatai ren­geteg kellemetlenséget hordoz­tak. Szilárdan eltökélte, hogy ő nem szeret senkit, és nem hagyja azt sem, hogy őt szeressék. Min­den bizonnyal ez volt élete drámá­ja: a hányódás az adás vágya és az adástól való visszarettenés között. Akik ismerték, tudják: mindennap kiéhezett állatként vetette magát a világra. A magányosság úgy lükte­tett benne, mintha a szívdobogása lett volna. És még egyszer Liz Taylor: „Gyakran udvariatlan volt ve­lem, és minden ok nélkül gorom- báskodott. Többnyire azonban ott ült mellettem, és átfogta a vállam. Szerette, ha közbeszólás nélkül végighallgatom, és hagyom, hogy engem is elragadjon a szomorúsá­ga. Halálosan depressziós volt, és ha meglátott az utcán egy frissen ásott gödröt, megállt a peremén, belenézett és azt mondogatta, mennyire szeretné tudni, hogyan érzi magát az ember a sírban, meg ehhez hasonlók. Ugyanakkor szi- porkázóan vidám és zseniális tu­dott lenni. Az ember nem marad­hatott érzéketlen iránta.” Szakad az eső New Yorkban. A szél is fúj, kutyaidő. James Dean egyedül kullog az utcán. Haját hi­deg eső mossa, leikébe befúj a szél. Borzongató magány a képen. Dennis Stock leghíresebb fotóján.

Next

/
Thumbnails
Contents