Új Szó, 2010. február (63. évfolyam, 25-48. szám)
2010-02-06 / 30. szám, szombat
12 Szalon Dennis Stock ÚJ SZÓ 2010. FEBRUÁR 6. www.ujszo.com Esőben, szélben James Deannel SZABÓ G. LÁSZLÓ Hány kép kell a világhírhez? Öt, tíz, száz? Dennis Stocknak egy is elég volt. Egyetlenegy. James Dean New Yorkban, a Times Square-en egy esős, zimankós napon. Sapka nélkül, behúzott nyakkal, fekete kabátban, szájában cigarettával. Néptelen utca, rajta kívül sehol egy ember, és dől az eső, mintha dézsából öntenék. Az életét is így élte. Fázósan, behúzott nyakkal, a világ szeme előtt - magányosan. Beszédes fotó. Hírnevet hozott Dennis Stocknak, nimbuszát növelte James Deannek, „az elveszett fiúnak”. Bögrékről, nyakkendőkről, plakátokról köszön vissza azóta is. A kultusz nem ismer lehetetlent. Stock számos sorozatot készített Deanről, Hollywood sérülékeny Jimmyjéről, rövid ismeretségük alatt - ahogy maga a fotós fogalmazott - nagyon közel kerültek egymáshoz. Fifty Years Ago (Ötven évvel ezelőtt) című kötetében 2005-ben adta ki a színészről készített összes felvételét. „Nem volt könnyű dolgozni vele...” - nyilatkozta. Világhírét mégis ezeknek a képeknek köszönheti. Pedig megörökítette Louis Armstrongot, Billy Holidayt és Miles Davist is. Jazz Street című albumában legendás dzsesszmuzsikusok zenélnek, énekelnek. Természetfotókat is készített, a hetvenes évek végén dokumentumfilmeket, nevéhez elsőként mégis ezt a gyorsan elhíresült fekete-fehér Dean-fotót kötjük, amely 1955-ben, nem sokkal „az örök lázadó” halálos autóbalesete előtt készült, és a Life magazinban jelent meg először. Stock nyolcvanegy évesen a napokban hunyt el, Dean ötvenöt évvel ezelőtt - mindössze huszonnégy évesen. Édentől keletre, Ok nélkül lázadó, Óriás. Három fűm. Ennyi kellett neki, de talán egy is elég lett volna ahhoz, hogy legendává váljon. 1955. szeptember 30. Késő délután. Két, nagy sebességgel haladó kocsi ütközött össze egy éles kanyarban, Paso Robles közelében, Kaliforniában. A Ford nem nagyon tört össze. Vezetője nagyobb horzsolásokkal megúszta. A Porche viszont megpördült, kivágódott az útról, és beleborult egy árokba. A könnyű, ezüstös karosszéria teljesen összenyomódott, olyan volt, mintha valaki eldobott volna az út szélén egy cigarettadobozt. Kerekei a levegőben, James Dean a volán mögé szorulva. Arcát és haját apró üvegszilánkok borították, a szemüveg darabjai, amelyet mindig viselt, ha nem forgatott. Sebek, vágások, vérfoltok nem voltak rajta. Arcán ugyanaz a derű, mint a száguldás perceiben. Az egész életét ellentmondások kísérték, miért épp a halála lett volna „sima”? Szemérmes ember volt. Hollywoodban ezt mindenki tudta róla. De csak akkor, ha a saját véleményének kellett hangot adnia. Lelkesedni viszont féktelenül tudott. Főleg motorokért, dzsessz- lemezekért, festményekért, bika- viadalo-kért, Jean Genet könyveiért, primitív afrikai törzsek tamtamdobjaiért, de mindenekfelett a száguldásért, a sebességért. Cowboy is volt, nemcsak színész. Olvastam, hogy az Óriás forgatásán, amikor a stáb szünetet tartott, meg akarta mutatni, hogyan tud lasszóval elkapni egy borjút, milyen ügyesen teríti földre, és hogyan kötözi meg röpke harminc másodperc alatt. Filmbeli partnerét, Liz Taylort szemelte ki borjúnak. Egy pillanatig hallani lehetett, ahogy a lasszó suhog a levegőben, aztán lecsapott Lizre, akinek csak annyi ideje maradt, hogy sikoltson egyet. Harminc másodperc múlva valóban ott feküdt a földön, összekötözött kezekkel és lábakkal, Dean, „a kutyakölyök” pedig rajta állt, és halk nevetés rázta. Vaskos tréfa lehetett, mások ki is kérték volna maguknak, Liz Taylor azonban szerette őt, és szívből kacagott. S mivel tudta, hogy Dean rajong a macskákért, vett neki egyet. „Egy évvel voltam fiatalabb, mint Dean, de már több mint tíz fűm volt mögöttem - emlékezik Liz Taylor. - Mindenki sztárnak kijáró hódolattal vett körül, én voltam a királynő. Jimmyt ez kimondhatatlan zavarba hozta, nem tudta feltalálni magát. Azt a jelenetet forgattuk, amikor ő meghív engem szegényes kis házába egy teára. Érzékeltetnünk kellett, hogy vonzódunk egymáshoz, bár ez a vonzalom halálra van ítélve. Többszöri nekifutásra sem sikerült jól a jelenet, Jim annyira ideges volt. Egyszer csak fogta magát, kiment az emberek közé, és a szabadban, mindenki szeme láttára lehúzta a sliccén a cipzárat, és kényelmesen pisilni kezdett. Utána visszajött, és ment minden, mint a karikacsapás. Később elmondta nekem, úgy gondolta, ha le tudja győzni a zavarát annyi ember előtt, akkor velem szemben is fel tud oldódni. Igaza volt, nagyon jó barátok lettünk.” Önimádó, önpusztító, önelégült kamasz volt, és ennek megfelelően élte az életét. Kiegyensúlyozatlanul, meghatározatlan szorongásokkal, nemi vonzódással, lázadó indulatokkal. Ha csalódott volt, vagy elégedetlen, úgy viselkedett, mint egy megbántott gyerek - így szól a legenda. Olyankor félrevonult, és makacs hallgatásba burkolózott. Amikor meg fellelkesült és boldog volt, arra a gyerekre hasonlított, akit izgalomba hoznak az új játékok, mindig újabbat és újabbat akar, és öntudatlanul is ravaszságokhoz folyamodik, hogy kielégíthesse szerzési vágyát. Óvatos volt, mint egy róka, senkinek nem engedte meg, hogy a közelébe férkőzzön. Kapcsolatai rengeteg kellemetlenséget hordoztak. Szilárdan eltökélte, hogy ő nem szeret senkit, és nem hagyja azt sem, hogy őt szeressék. Minden bizonnyal ez volt élete drámája: a hányódás az adás vágya és az adástól való visszarettenés között. Akik ismerték, tudják: mindennap kiéhezett állatként vetette magát a világra. A magányosság úgy lüktetett benne, mintha a szívdobogása lett volna. És még egyszer Liz Taylor: „Gyakran udvariatlan volt velem, és minden ok nélkül gorom- báskodott. Többnyire azonban ott ült mellettem, és átfogta a vállam. Szerette, ha közbeszólás nélkül végighallgatom, és hagyom, hogy engem is elragadjon a szomorúsága. Halálosan depressziós volt, és ha meglátott az utcán egy frissen ásott gödröt, megállt a peremén, belenézett és azt mondogatta, mennyire szeretné tudni, hogyan érzi magát az ember a sírban, meg ehhez hasonlók. Ugyanakkor szi- porkázóan vidám és zseniális tudott lenni. Az ember nem maradhatott érzéketlen iránta.” Szakad az eső New Yorkban. A szél is fúj, kutyaidő. James Dean egyedül kullog az utcán. Haját hideg eső mossa, leikébe befúj a szél. Borzongató magány a képen. Dennis Stock leghíresebb fotóján.
