Új Szó, 2010. február (63. évfolyam, 25-48. szám)

2010-02-06 / 30. szám, szombat

10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2010. FEBRUÁR 6. www.ujszo.com A hetvenéves Milan Lasicát csak mint külső szemlélődőt érdekli a politika, egyre kevésbé bántják azok a dolgok, amelyeket nem tud befolyásolni Az igazi tekintélyhez egy élet kell, összes döntésével „Keserűség nincs bennem, inkább a szkepszis lesz időnként úrrá rajtam..." (ČTK-felvétel) Milan Lasica a szlovákiai színházi világ arisztokratája. Utánozhatatlan eleganciájá­nak, finom humorának a kor csak jót tett - hetvenévesen talán még vonzóbb, mint va­laha. Hogy bölcsebb, az két­ségtelen, bár eddig is minden megnyilvánulására a mér­téktartás volt jellemző. Ilyen egy igazi úriember, aki min­dig tudja mennyi az annyi - egyetlen poénnal, egy gesz­tussal sem több, de nem is kevesebb. Nem véletlen, hogy nemzedékek csodálják a művészetét, és ami ennél is több, emberként is tisztelik, szeretik. VRABEC MÁRIA Jelent önnek valamit ez a het­venedik születésnap, vagy csak legyint felette? Leginkább annak örülök, hogy megéltem, mert ha visszagondo­lok az elhunyt barátaimra, ez nem is annyira természetes. Közben meg nem győzök csodálkozni, hogy ilyen hamar elszaladt az idő, mert nem érzem magam annyi­nak, amennyi a személyazonossá- gim szerint vagyok. Nem is él úgy, mint egy nyug­díjas, hiszen folyton dolgozik. Játszik, vagy énekel, emellett színházat vezet, könyveket, új­ságcikkeket ír. Nem is tudom magam elképzelni olyan városnéző, utazgató nyugdí­jasként, mint a japánok, akiket na­ponta látok Pozsonyban - de nehe­zen is engedhetném meg magam­nak a nyugdíjamból. Szerencsére mindig megtalál a munka, hát dol­gozom. Saját színházat akartam, most törődnöm kell vele. Ha egy felkérés megtetszik, és meggondo­latlanul elvállalom, mint például a glosszaírást a .týždeň hetilapba, köt a határidő. Azt szoktam mon­dani, hogy merő lustaságból fog­lalkozom ennyi mindennel, mert a sokszínűség pihentet és regenerál, a kényszer pedig, hogy el kell ké­szülnöm a munkával, motivál. A fe­leségem szerint jól is van így, mert testileg-lelkileg elsatnyulnék. Én ugyanis hajlamos vagyok a semmit­tevésre, szeretek csak úgy bambul- ni a tévé előtt vagy kávéházakban ücsörögni. Egy színházi ember, aki tévét néz? Na, azért nem szappanoperákat nézek, régi amerikai filmeket vá­sárolok DVD-n. Az egész életemet színházban töltöm, s őszintén be­vallom, esténként semmi kedvem nézőként visszamenni. Fiatal ko­romban mindent láttam, amit le­hetett, jót is, rosszat is, kevés do­log tud kíváncsivá tenni. Olyan furcsa figura vagyok, aki a színhá­zat játszani szereti, nem nézni, a filmet pedig inkább nézem, mint játszom. Mindig nagy filmrajongó voltam, tizenévesen naponta há­romszor jártam moziba, de filme­zést csak ritkán, barátok felkéré­sére vállalok. Borzasztó hossza­dalmas dolog, rengeteg üresjárat­tal, és az ember sosem tudja, mi lesz belőle a végén. Régi vágású színészként ma is azt vallom, a közvetlen kontaktus a nézővel pó­tolhatatlan. Mindig színész akart lenni? Tizenkét éves korom óta. Ké­sőbb már jobban vonzott a rende­zés, de nem volt bátorságom az érettségi után, tizenhét évesen rendező szakra jelentkezni. Végül dramaturgia szakra felvételiztem Pozsonyba, és ez több szempont­ból is nagyon jó döntésnek bizo­nyult. Először is, mert akkoriban olyan patetikus színészi előadás­módot tanítottak, ami nekem na­gyon nem ült volna, másodszor, mert így jobb rálátásom van az egész színházi világra, harmad­szor pedig a dramaturgia szakon találkoztam Julo Satinskýval. Ak­kor kezdődött a mi négy évtizedig tartó közös utunk, amelynek csak Julo halála vetett véget. Amikor Jaro Filip után Július Satinský is meghalt, azt nyilat­kozta, önből is meghalt velük valami. Még ma is így érzi? Igen, amikor ők elmentek, vég­érvényesen lezárult az életemnek egy szakasza, mert az igazán rend­kívüli emberek mindig pótolhatat­lanok. Csak a szürke átlag mondja azt, hogy mindenki pótolható. Julo és Jaro most is velem vannak, szinte nincs olyan nap, amikor ne jutna eszembe egy találó megjegyzésük. Próbálom úgy nézni a dolgot, hogy ez még nem végleges elválás, hogy valahol valamikor még biztos talál­kozunk. Jutóval máig is naponta kommunikálok, és attól az apró­ságtól eltekintve, hogy már nem lé­pünk fel együtt, a mi kapcsolatunk­ban semmi nem változott. Olyan gazdag pályát, annyi fontos alkotótársat tudhat maga mögött, hogy néha óhatatlanul azt kell éreznie, a legjobb, leg­szebb dolgok már rég megtör­téntek önnel. Hogyan tud mégis lelkesen tervezni, örömmel várni az új lehetőségekre? Magamtól nem lennék lelkes, de mindig jön valaki, aki valami jó dolgot talál ki nekem. A hatvanas évek elejét leszámítva szakmai szempontból most élem a leggaz­dagabb időszakomat - ez is azt je­lenti, hogy az embert bármikor ér­hetik még kellemes meglepetések. Csehországban máig gyakran szerepel színházban és filmen is. Ez csak kevés szlovák szí­nésznek sikerült, sok pályatár­sát elfelejtették a szétválás után. Szerencsére az a filmes és szín­házi világ, amelyben én mozgok, megmaradt csehszlováknak. Több filmet is forgattam Csehország­ban, és örülök, hogy nem csak a szakmabeliek, de a nézők sem fe­lejtettek el. A kölcsönösség jegyé­ben a színházamba, az L+S stúdi­óba rendszeresen hívok cseh vendégművészeket, fontosnak tar­tom ezt a kapcsolatot. Fiatal kora óta írt dalszövege­ket, köztük olyan örökzöldeket is, mint a Tizenegyen voltunk (Bolo nás jedenásť), de sokan nem is tudják, hogy ezeknek ön a szerzője. Ön pedig általában nem asaját, hanem régi szerzők dalait adja elő. Mi vonzza ezek­ben az édesbús slágerekben? Valóban csak régi dalokat szok­tam énekelni, mert ezek egy szá­momra nagyon kedves világot képviselnek, annak eleganciájá­val, humorával, a kicsit mester­kélt, mégis őszinte érzéseivel. Még a gyerekkoromból emlékszem František Krištof Veselý dalaira, mert nálunk otthon állandóan ezek szóltak. A Bratislava Hot Se- renaders zenekar eredeti hangsze­relésben játssza ezeket a dalokat, ők szólítottak meg, hogy lenne-e kedvem velük énekelni. Azóta már két lemezünk jelent meg, de azért énekeltem én előttük is. Sőt, min­dig úgy gondoltam, hogy a dal és a színház összetartoznak, ezért sok a zenés előadásunk. Azok a régi tangók egy olyan vi­lágot idéznek, amelyben még fontos volt a stílus és az elegan­cia. Nagyot tévedek, ha azt gon­dolom, hogy ön ebben a világban nagyon jól érezte volna magát? Nem téved, tényleg vonzó szá­momra az a világ, mert titokzatos. Ott van benne a szenvedély, de lep­lezetten, fojtottam Ez sokkal iz­galmasabb, mintha mindent ki­mondunk, nyilvánvalóvá teszünk. Önnek mi a titka? Minek tu­lajdonítja, hogy annyian tiszte­lik, elismerik, sőt, ideális köz- társasági elnöknek tartanák? Nem tudom. Megtisztelő ez az elismerés, de tényleg nem érde­meltem ki semmivel, ezért nem is veszem komolyan. Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy megha­tódom a saját nagyszerűségemtől. Elvonatkoztatva a személyemtől pedig úgy gondolom, hogy a tekin­tély nem megrendelésre születik, törvénnyel sem lehet létrehozni, de még a politikai marketing szak­emberei sem képesek autoritást kreálni. Az igazi tekintélyhez egy élet kell, a maga összes döntésével. Szlovákiában azért nehéz igazi au­toritásokat találni, mert túl keve­sen vagyunk, túlságosan ismerjük egymást, és olyan gyakran változ­nak a politikai kurzusok, hogy már szinte mindenkinek volt lehetősé­ge kompromittálódni. Soha nem játszott el a gondo­lattal, hogy politikai szerepet vállal? Egy családban elég egy politi­kus. A feleségem jól csinálja, hittel és energikusan, de én nem lennék rá alkalmas. Nem gondolom, hogy politikusnak lenni alávaló dolog, nagyon is fontos tevékenységnek tartom, de épp ezért olyan embe­reknek kellene művelniük, akik­nek a képességeik is megvannak hozzá. Nem mintha csak olyanok művelnék, de az oda nem valók so­rait nem kell szaporítanom. A vé­leményemet nem titkolom, Iveta Radičová kampányát például tá­mogattam, választani is mindig elmegyek, de ezt polgári jogom­nak tartom, nem politikacsinálás­nak. Engem mindig csak mint kül­ső szemlélődőt érdekel a politika, még a humorban sem szeretem, mert szerintem lehúzza, megaláz­za. Jutóval sem voltunk ellenzéki­ek, csak valahogy nem tudtunk előre berezelni attól, hogy mi lesz, ha ezt vagy azt kimondjuk. Direkt soha nem bíráltuk a rendszert, mégis voltak, akik veszélyesnek tartották már azt is, hogy szaba­don gondolkozunk. Megélt elhallgattatásokat, le­tiltásokat, de hangos sikereket is. Volt olyan időszaka az életé­nek, amikor elszaladt önnel a ló, már-már felfuvalkodott volt? Az éjszakai életbe jócskán bele­kóstoltam főiskolásként, ez is hoz­zátartozott a művészi életformá­hoz. De gőgös nem voltam soha, mert nem egyik napról a másikra váltam ismertté, és nem a semmi­ből emeltek ki. Az még nem az a vi­lág volt, amikor elég egy televíziós műsorban pucéran mutatkozni, és máris sztárt csinálnak valakiből. Valamit le kellett tennem az asztal­ra, hogy elismerjenek, és hogy sok év múlva már én mondhassam meg, kivel akarok dolgozni, és mi­lyen produkcióban. Voltak olyan időszakok is az életemben, amikor a kutya sem vakkantott utánam, mert tütólistán voltam. A hetvenes évek elején olyannyira nem kívána­tos személyeknek számítottunk Ju­tóval, hogy semmiféle színházi vagy tévés munkát nem kaptam. Már az utcán sem ismert meg senki, és ez nagyon rossz volt - mindig ez jut eszembe, mielőtt olyan gondo­latom támadna, hogy fáraszt a népszerűség. Aki vásárra viszi a bő­rét, és azt várja, hogy a színházban tapsoljanak neki, az fogadja el azt is, hogy utána fordulnak, amikor bevásárlószatyrot cipel, vagy épp a kutyagumitszedi fel. Azokban az években sem ju­tott eszébe, hogy valami egész másba kezd? Nem, mert semmi máshoz nem értettem. Apám akkor, egykori magas beosztású banktisztviselő­ként, a lamacsi földműves-szövet­kezet bérelszámolója volt, és ko­molyan felajánlotta nekem, hogy elintézi: vegyenek fel etetőnek a tehenekhez. Ez igencsak keresett állásnak számított akkoriban, mert az állatgondozók nagyon jól kerestek, de valahogy elrettentett az, hogy minden nap nagyon ko­rán kellett volna felkelnem. Az utóbbi időben legalább annyit rendez, mint amennyit játszik, és a kritikusok minden munkájában az árnyalt jellem- ábrázolást szokták dicsérni. Színészként önnek kell megbir­kózni a feladattal, azonosulni a figurával, rendezőként azonban sokkal nehezebb lehet másokat úgy irányítani, hogy ráérezze­nek a lényegre. Sokat beszélget, foglalkozik a színészekkel? Huszonhárom éves voltam, amikor az első előadásomat ren­deztem - Mrozek Sztriptíz című egyfelvonásosa volt Stano Dan- éiakkal és Pavol Mikulíkkal a fő­szerepben. Nagyon élveztem, de aztán sokáig nem volt alkalmam ilyen munkára, és csak az utóbbi húsz évben tértem vissza a rende­zéshez. Az igaz, hogy a színészek­re építek, mert úgy tartom, hogy gesztusokkal, mimikával, hang­hordozással, vagyis egy szál szí­nésszel mindent ki lehet fejezni. Ez abból is adódik, hogy a színhá­zam kicsi, kevés szereplővel, ke­vés díszlettel kell elmesélnünk a történeteket. A pénzhiányra panaszkodó intézmények kórusában már évek óta a színházaink a leg­hangosabbak, némelyek folyton megszűnni készülnek, mások a művészi színvonalat féltik. Ön üyen helyzetben merte kijelen­teni, hogy akár a Nemzeti Szín­ház is magánkézbe kerülhetne, és 1999-ben magánszínházzá alakította az egykori Štúdio S-t. Egyszer sem bánta meg? Dehogynem. Minden bemutató előtt megbánom, aztán a sikerek után örülök annak, hogy volt mer- szem hozzá. Pénzhiányra könnyű panaszkodni, és általában azok szoktak a leghangosabban, akik nem tesznek ellene semmit. Én mindig liberális világszemléletű ember voltam, nem szeretem, ha az állam túlságosan beleszól a színházak dolgába - ellenben azt sem várhatom el, hogy eltartsa. így a magam ura vagyok, és csak az korlátozza a fantáziámat meg a vágyaimat, mennyire sikerül meg­győznöm a szponzorokat. Ami pe­dig a Nemzetit illeti, régen is ma­gánkézben volt, mégis működött. Akik azt állítják, hogy a művészet az állami támogatás nagyságával egyenesen arányos, azok szerin­tem nem mondanak igazat. Temérdek elfoglaltsága mellé elvállalta a trencséni Artfilm fesztivál igazgatói posztját. Mit gondol, lehet ez a rendezvény valaha annyira népszerű, mint a budapesti vagy a Karlovy Vary-i filmfesztivál? Azon dolgozunk, de be kell lát­nunk, hogy Szlovákiában nincs olyan hagyománya a filmnek, mint Magyarországon vagy Csehor­szágban. Ott több tucat film készül egy évben, és a nézők özönlenek a mozikba, míg nálunk inkább a rossz amerikai filmet nézik meg, mint a jó hazait. Némi előrelépést látok már Trencsénteplicben, a meghívott külföldi hírességek év­ről évre egyre szívesebben jönnek, de ez még csak a kezdet. Az ön humora mindig elgon­dolkodtató volt, olykor némi iróniával, már-már keserűség­gel fűszerezve. Aki hallgatja, úgy érezheti, ez az ember min­dent tud a világ folyásáról. Csak az emberi természetről tudok sokat, de végül is az hatá­rozza meg a vüág folyását. Kese­rűség nincs bennem, inkább a szkepszis lesz időnként úrrá raj­tam, ha belegondolok, merre tart a szlovák társadalom. De már ez­zel sem törődöm, ahogy öreg­szem, egyre kevésbé bántanak azok a dolgok, amelyeket nem tu­dok befolyásolni. Nem aggódom a jövő miatt, mi is túléltünk min­denfélét, az utánunk következők is túlélik majd, amit kell.

Next

/
Thumbnails
Contents