Új Szó, 2010. január (63. évfolyam, 1-24. szám)
2010-01-30 / 24. szám, szombat
16 Szalon ÚJ SZÓ 2010. JANUÁR 30. www.ujszo.com Mindenképpen szerettem volna felmutatni, hogy mit tartok a kortárs irodalomban értéknek, és ehhez képest mi az, amit kevésbé Életre csókolni Csipkerózsika-álmából a szöveget... Németh Zoltán Forbáth-dí- jas költő, Madách-díjas irodalomtörténész, kritikus tavaly két kötetet publikált: A magyar irodalom története 1945-2009 a besztercebányai Bél Mátyás Egyetem, a Penge című kritikagyűjtemény pedig a Plectrum Kiadó gondozásában jelent meg. N. TÓTH ANIKÓ Korábban többször eljátszottál azzal a gondolattal, hogy írnál egy szerzői nevek nélküli irodalomtörténetet. Ez a radikális változat nem készült el, viszont kora ősszel megjelent egy összefoglaló munkád, melynek címe A magyar irodalom története 1945-2009. Egyetemi jegyzetről, belső használatra szolgáló kiadványról van szó. Miért született meg ez a változat? Bár ez a könyv a besztercebányai Hungarisztika Tanszék hallgatói számára készült, akiknek harmada sosem tanult magyar irodalmat, végül is egy „normális” irodalom- történet, csak kissé alaposabban tárgyal bizonyos kérdéseket, illetve populárisabb témák felé is nyit. Az irodalomtörténet mint műfaj egyébként minden irodalmár számára „erős” kihívás, hiszen az elmúlt évtizedekben éppen az egy nézőpontból elbeszélt, objektív irodalomtörténet lehetősége kér- dőjeleződött meg. Sőt: sok értelmező magát az irodalomtörténet műfaját temette. Talán paradoxon, hogy a kilencvenes évek magyar irodalomtudományának egyik legjelentősebb teljesítménye mégis ebben a műfajban született meg: Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténetére gondolok. Ez minta volt számodra? Esetleg kísérlet a túlhaladásra? Természetesen minta volt, és természetesen én sem mentesíthettem magam a „hatásiszony” pozitív kihívásaitól... De félretéve a humort: túlhaladásról nem beszélnék, meg más nyelvet is használok. Viszont a Kulcsár Szabó-féle irodalomtörténet kapcsán olyan vélemény is elhangzott, hogy amikor a szerző a legérdekesebb részhez, a kortárs irodalomhoz ért, éppen akkor hagyta abba munkáját. De hát mikor is kellett volna befejeznie, a jövőben? - válaszolhatnánk maliciózusan az üyen felvetésekre. Viszont azóta eltelt húsz év, s az én irodalomtörténetemben külön fejezet foglalkozik Kukorelly Endre, Kovács András Ferenc, Garaczi László és Parti Nagy Lajos szövegeivel, s mivel az utolsó két fejezetben folyamatszerűségében értelmezem a kortárs magyar irodalmat, 2009-es kötetre is utalok benne. De ugyanígy minta és kihívás volt a Gintli Tibor - Schein Gábor szerzőpáros irodalomtörténetének 2007-es, másodikrésze, a Szegedy- Maszák Mihály által szerkesztett, szintén 2007-ben megjelent, monumentális A magyar irodalom történetei is. Mint láthatod, az utóbbi években viszont az irodalomtörté- net-írás szinte reneszánszát éli - ha jól tudom, az Akadémiai Kiadó is készül egy irodalomtörténettel, s Grendel Lajosnak az Irodalmi Szemlében közölt sorozata is várhatóan az idén jelenik meg a Kalli- gram Kiadónál. S ha már itt tartunk: ha a Kalligram kismonográfia-sorozatának darabjait egymás mellé tesszük, abból is egy „rejtett” irodalomtörténet rajzolódik ki. Aminek két fejezetét te írtad meg - Talamon Alfonzról és Parti Nagy Lajosról. Irodalomtörténeted egyetemi jegyzetként nagyon kis példányszámban jelent meg, nem is kapható könyvesboltokban. Tervezed nagyobb nyilvánosság elé is vinni, vagy olyan példányszámban megjelentetni, hogy más egyetemeken is fel lehessen használni? Utólag elképzelhetőnek tartom, hogy készítek belőle egy átírt verziót, ami nem egyetemi jegyzetként, hanem könyv formában jelenne meg egy másik kiadónál. Mi okozott nehézséget? Hiszen korábban ilyen jellegű munkát nem írtál. Vannak olyan részei az irodalomtörténetnek, még az 1945 utáni irodalomban is, amelyek mára konstans, lezárt fejezeteknek számítanak. Itt kérdésként vetődött föl a számomra, hogy mit tudok hozzátenni ehhez, hogy ne csak a kötelezőt mondjam fel. Viszont még ezekben az esetekben is próbáltam olyan nézőpontokat kiemelni, amelyek számomra fontosak. Az igazán „radikális” (természetesen csak irodalomtörténeti szempontból) értelmezések azonban inkább a jelen felé haladva jelennek meg - főként a posztmodem hármas stratégiájának elmélete, amelynek kidolgozására az utóbbi években elég sok energiát fordítottam. Akkor ez egy új posztmodem- elméletis? Igen, annak szánom, és főként a magyar irodalom kontextusában lehet radikális. Én a posztmodern korszakhatárt nem a hetvenes évek prózafordulatától, az Esterházy -Mészöly-Nádas-vonulat színre lépésétől számítom, . hanem 1959-től, Ottlik Géza Iskola a határon című regényétől, illetve a lírában Weöres Sándor 1972-ben megjelent Psyché című maszkos kötetétől. Ráadásul a mára kanonizáló- dott Esterházy-Nádas-vonulatot is összetettebben szemlélem, pontosabban elkülönítem egymástól, egészen más posztmodem stratégia és nyelvhasználat mentén értelmezve a két életművet. A koraimetafizikus, a nyelyjátékos-paro- disztikus és az antropológiai-iden- titáskereső posztmodem stratégiák mentén tárgyalom az ide sorolható szövegeket. Párhuzamosan születik két irodalomtörténet is nálunk, az egyik a tiéd, a másik Grendel Lajos már említett irodalomtörténete, melyben az egész 20. századra terjesztette ki vizsgálódásait. Az, hogy milyen irodalom- történetet ír, szerinted visszahat az ő szövegeire valamilyen szinten? Lehet, hogy a Grendel La- jos-értelmezéshez segít hozzá mint magánkánon? Olvasva Grendel folytatásos irodalomtörténetét, arra jutottam, hogy nála egészen másféle irodalomtörténetről van szó, mint az én esetemben. Mígénleginkább-szép- irodalmi és irodalomelméleti - folyamatokat és konkrét alkotásokat elemzek, addig Grendel, mint azt bevezető soraiban közli, az alkotások „egzisztenciális tét”-je felől olvasta újra a 20. századi magyar irodalmat. Míg nálam feszített és sűrített a tér, hiszen 13 fejezetbe szorítottam szövegem, addig Grendelnél van idő a hosszabb megállókra, nagyobb a szépirodalmi merítés. Míg én a rögzített kánonból, a szinte megkérdőjelezhetetlen életművekből indultam ki, addig Grendel elfeledett alkotókat fedez fel és értelmez újra. Míg az én irodalomtörténetemben többek között egy új elmélet „tesztelése” figyelhető meg, addig Grendelnél többek között saját alkotói habitusa is a boncasztalra kerül, s tesztelődik. Azt hiszem, nem szükségesfolytatnom... Másik köteted, a Penge 2009 decemberében látott napvilágot. A Penge az Új Szó sajátos kritikai rovata. Úgy tudom, ezt a rovatot te találtad ki. Miért indítottad el? Igen, jó az információd, 2006júniusában találtam ki a rovatot, és nagyon örülök, hogy Csehy Zoltán, Zólya Andrea Csilla, Radics Viktória és Csanda Gábor nyomán ma is élő kritikai fórumról van szó. Eredetileg a szlovákiai magyar irodalmi élet visszásságai hívták elő bennem az igényt: kimondottan a szlovákiai magyar (irodalmi) közeg számára gondoltam ki a rovatot. Önértésként a magam számára. Hogy milyen az a közeg, ahol állami támogatással jelennek meg tucatszámra kötetek, pusztán azért, hogy a kiadójuk meg tudjon élni belőlük - s amely kötetekről egyetlen kritika, egyetlen jelentős értelmezés sem születik, nem véletlenül. Hogy egy jelentéktelen szerző jelentéktelen Kötetterve éppúgy állami támogatást kaphat, mint egy jelentős szerző műve - a pénzelosztás könyvkiadói logikájának köszönhetően. Hogy hiányzik a napi kritika, amely fel meri vállalni a negatív értékítéletet is egy olyan közegben, ahol szinte mindenki ismerőse mindenkinek. Nagyon erős igény élt bennem a szlovákiai magyar irodalom kontextusának átgondolása iránt. A rovatban szerepel egy tízes értékskála, ami bizonyára váltott ki visszhangot, sőt indulatokat is. Voltak, akik személyeskedésnek vették, ha nem kapták meg az általuk elképzelt pontszámot? (Németh Márton felvétele) Bizonyára voltak ilyen írók, de annak érdekében, hogy felmutathassak egy argumentált értékeken alapuló irodalmi hierarchiát, vállalnom kellett ennek a kockázatát. Csak remélni merem, hogy egyetlen kritikám sem volt személyeskedő, mindig a szövegre próbáltam összpontosítani, annak előfeltevéseit kibontani. Nem a szerző érdekelt ebben az esetben, hanem a szöveg. És nem szabadott szemé- lyeskedővé válnom, hiszen az volt a célom, hogy egy szűkebb közösséget - a szlovákiai magyar olvasótábort - elgondolkodtassam az irodalmi érték és értéktelenség kérdéseiről. A pontozási rendszerre éppen ezért volt feltétlen szükség. Nem volt kimerítő a heti penzum? Hát, az egy betyáros fogadalom, hogy minden héten elolvasok egy könyvet, és írok róla másfél-két flekkes kritikát. Olvasni kellett. De ha az ember hisz valamiben, és még élvezi is, akkor eszébe sem jut az a szó, hogy „kimerítő”. Nem volt kimerítő. Sőt: volt olyan, hogy négyöt könyvvel előtte jártam a megjelenésnek. Gyártottad sorozatban? Ezt még véletlenül sem mondanám, hiszen nem szériagyártásról van szó, ez irodalom. De ezt a másfél-két flekkes szöveget gyakran szinte úgy írod meg, mint egy verset, egyetlen lendületből. Igen, voltak olyan könyvek, amelyekről a kritikát egy-másfél óra alatt meg lehetett írni, és voltak, amelyeken napokig gyötrődtem, kerestem a nyelvet. Olyan ez, mint egy kritikai haiku? Lehet így is nevezni, ha neked tetszikezakifejezés... Elég heterogén az anyag. Te választottad ki a könyveket? Tudatosan vagy véletlenszerűen történt mindez? Természetesen én választottam ki minden könyvet, senki sem szólt bele sem ebbe, sem az értékelésbe. Nem javasoltak könyveket, nem hívták fel a figyelmemet bizonyos művekre. Az én tudatos választásaim ezek a könyvek. Voltak olyan kötetek, amelyekről feltétlen írni akartam, előre tudtam, hogy kihagyhatatlanok. Mindenképpen szerettem volna felmutatni, hogy mit tartok a kortárs irodalomban értéknek, és ehhez képest mi az, amit kevésbé. Az is teljes mértékben tudatos volt, hogy legyenek olyan könyvek, amelyek tízpontosak, és legyenek olyanok, amelyek egypontosak; én ezt így tartottam és tartom fairnek. Nem jó, nem korrekt, hogy ha valaki elvállal egy ilyen kritikai rovatot, akkor csak hét vagy öt ponttól fölfelé értékel. Ezt fel kell vállalni ebben a közegben is. És hát igenis fölvállaltam akár ismerős vagy jó barát, akár ismeretlen könyvére is az egypontos negatív kritikát is, aminek persze voltakis következményei. Az irodalmi lapok havi, kéthavi vagy negyedévi rendszerességgel közölnek kritikákat. Ez pedig egy Új Szó-s sorozat, tehát a napi sajtóban jelent meg. Szerinted Magyarországon most müyen színvonalú a napi sajtóbelikritika? Ebből a szempontból főként az ÉS-t, a Népszabadságot és a Magyar Narancsot követem rendszeresen. A színvonal gyakran attól függ, hogy ki írja a kritikát. Az Élet és Irodalomban színvonalas a kritikarovat, és nézegettem is ezeket a kritikákat, hogy müyen a hangnem, mit lehet kezdeni a zsebkendőnyi területtel. Mert ez probléma volt számomra az elején: el kellett döntenem, hogy a másfél-két flekkbe mi fér bele, miről lehet írni. Azt is át kellett gondolnom, hogy müyen nyelvet használjak, hogy érthető legyen az Új Szó olvasói számára. Továbbá problémaként merült föl számomra, hogyan tudom megfelelően argumentálni másfél flekkben, hogy mit tartok a választott műben értékesnek és mit bírálha- tónak. Kritikákat akartam írni, nem recenziókat, mert nem az ismertetés volt a célom, hanem egy erőteljes kritikai attitűd által megjelenített, hangsúlyosan értékközpontú értelmezés felmutatása. A sorozat címe, a Penge is erre utal. A Penge címet is te találtad ki? Hát persze, igen. Egyrészt a szike, a sebészkés mentén értelmezhető, mint arra több olvasó asszoci- ■ ált is, tehát hogy a kritika boncolja a könyveket, sőt esetleg gyógyító funkciót tölt be, didaktikai értelemben. Persze ez így mulatságos és némiképp hamis értelmezés. Másrészt a penge, pengés, vagyis a kiváló, kitűnő jelzőket asszociálja, azaz hogy jó esetben a kritikus éles elmével áll a témához - mint arra például Mizser Attila hívta fel a figyelmem. Tehát ez a szó elég sokértelmű és megfelelő is volt. Talán a 2006-os budapesti könyvhéten kattant be, egy Szigeti Lászlóval és Gazdag Józseffel történt beszélgetésközben, után... 2006 nyarától 2007 nyaráig írtad a Penge-kritikákat. A 2009-es kötetbe rendezéskor tehát már egy bizonyos időtávlatból nézted ezt az egészet. Módosult-e, elmozdult-e valamelyik szöveg azóta benned? Meg hát ugyanannak a szerzőnek megjelent azóta már újabb könyve. Hogy ugyanannak a szerzőnek megjelent egy erősebb vagy gyengébb kötete, az nem befolyásolt, mert például az említett Mizser Attilát én nagyon jó költőnek tartom, a Penge-sorozatban elemzett regényét viszont a szerző pályáján mellékvágánynak, egy gyenge állomásnak fogom fel ma is. Holott tudom, hogy pályázatot nyert, olaszra is lefordították, ami szlovákiai magyar viszonylatban egy unikum, és nálunk sajnos szinte semmilyen figyelemben nem részesült ez a tény, illetve az Alföldben is egy nagyon pozitív kritika jelent meg róla... Ennek ellenére fölvállaltam a véleményem, megpróbáltam argumentálni azt, úgy gondolom, a magam szempontjából talán nem is sikertelenül, és fölváüaltam az adott pontszámot ebben az esetben is. Én így gondoltam becsületesnek, s a barátságunk azóta is megmaradt. Ahogy újraolvastam a kötetet, rájöttem, hogy szinte semmit sem változtatnék a kritikákon, sem a szöveg szintjén, de még a pontokon sem, ha már mindenképpen pontokban gondolkodunk. Nem tudom, ez most jó-e vagy sem... Olvasói visszajelzés volt-e a sorozat megjelenésekor? Volt, mindenféle. Nem mondom, hogy rengeteg, de hogy felkavart bizonyos állóvizeket, hogy nyüzsgést okozott a szlovákiai magyar irodalom berkeiben, az bizonyos. Akárhová mentem, ahol írók voltak, rögtön szóba kerültek az addig elemzett könyvek, Uletve hogy ki lesz a következő. Áldozat? Nem biztos, hogy áldozat, mert aki tíz pontot kapott, azt nem nevezném áldozatnak. Ráadásul én nem szerzőkben gondolkodtam, hanem könyvekben, szövegekben. Az elemzett szöveg áldozat? Nem inkább életre keltett bábu? A kritika ebből a szempontból herceg fehér lovon, aki életre csókolja a halott szöveget Csipkerózsika-álmából. Aztán persze rögtön tükröt tart eléje, kettejük elé... Mert hiszen a kritika tükre is a szöveg, amelybe belenéz. Izgalom volt, hogy bekerüljön valaki egyáltalán? Igen, volt olyan szerző, aki azt mondta, hogy reméli, az ő könyvéről nem írok, és ez szerintem nagyon sokatmondó dolog. Ha egy szerző tudatában van annak, hogy amit kiadott a saját neve alatt, az gyenge mű, akkor az minimum elgondolkodtató. Mert hát miért ne szeretné minden szerző, hogy kritika szülessen a művéről? Igen, akadtak olyan írók, akik szinte áldozatként várták a kritikát, és voltak, akik megköszönték. Egyiknek sem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani. Mit vársz ettől a kötettől? Egy kicsit ez is az egyetemi élettel van összefüggésben. Számtalan esetben előfordul, hogy egy-egy szemináriumra rövid értelmezést, recenziót vagy kritikát kell írniuk a hallgatóknak, ráadásul van egy választható kurzus nálunk, amelyen a kritikaírást lehet elsajátítani. Reménykedem, hogy ez egyjó gyakorlati bevezetés, hogyan lehet röviden, tömören bizonyos könyvekről írni. Tehát egy minta is lehetne akár. Azt mondjuk nem várom, hogy ennek a kötetnek a nyomán fognak kanonizálódni bizonyos alkotások, mert ahhoz sokkal összetettebb elemzések szükségesek. A praxist akartam bemutatni, egy folytonos önreflexiónak kitett kritikus és önkritikus olvasói pozíciót.
