Új Szó, 2010. január (63. évfolyam, 1-24. szám)
2010-01-30 / 24. szám, szombat
10 Szombati vendég _________________________________________________________________________ ÚJ SZÓ 2010. JANUÁR 30. www.ujszo.com Milos Forman: „Papoušek elment, Passer a maga útját járja, ők voltak az én itthoni munkatársaim. Hetven fölött kezdjek el keresni új társat az íráshoz? Lehetetlen..." Három terve füstbe ment, mégis folytatni akarja Minden reményem szertefoszlott, mondja Milos Forman, az Amerikában élő, Oscar-díjas cseh rendező, amikor legutóbbi filmtervéről, A müncheni látomásról kérdezem. Már kész volt a forgatókönyv, a forgatás helyszíneit is megválasztották, amikor kiderült: mégsem elég a már meglévő pénz a film létrehozásához. SZABÓ G. LÁSZLÓ Sem a franciák, sem az angolok, sem a németek nem álltak igazán mellette az ügyben, panaszolja, hiszen a téma, a második világháborúhoz kötődő müncheni egyezmény kulisszatitkai mind a három koprodukciós partner számára kel- lemeden kérdés maradt. „Visszavonulásukkal” is azt bizonyítják: még mindig nem állnak készen arra, hogy bátran szembenézzenek önmagukkal, s higgadtan vizsgálják felül rossz döntéseiket. Milos Forman most már terveket szövöget, bár korábbi örömét, a Márai Sándor regénye nyomán megálmodott A gyertyák csonkig égnek forgatókönyvét még mindig nem tette félre. Hátha egyszer mégis, mondja, már csak a csodában bízom. Oscar-díjainak köszönhetően, gondolom, szinte tornyosulnak az asztalán az elolvasásra váró forgatókönyvek. Boldog-boldogtalan irománya azért nem jut el hozzám, szerencsére. Ha nem lenne a szűrő, a New York-i ügynökségem, ahol kiválasztják azt a párat, amelyet valóban a figyelmembe ajánlanak, akkor képzelheti, mi mindent kellene elolvasnom. De így, az ügynökség által csak a legérdekesebbeket kapom meg, s még azokat is úgy, hogy pár mondatban összefoglalják, s csatolják hozzá a lényeget, és én már csak azt olvasom el, ami igazán érdekel. A 25. oldalnál rendszerint minden eldől. Vagy leteszem, mert nem izgat tovább a dolog, vagy ott fog meg igazán. Most például öt forgatókönyvről kell véleményt mondanom. Van köztük olyan is, amelyhez már a kiszemelt színészek névsorát is csatolták. A szereposztást azonban sosem bíznám másra. A Daladierről szóló müncheni történet forgatókönyvét egy francia regény alapján írta Jean- Claude Carriére társaságában. Amikor a Goya szellemei forgatására készült, úgy tudom, bejárt a madridi Pradóba, hogy közelebb kerüljön a spanyol festő világához. Münchenbe eljutott a történelmi paktum révén? Hogyne! Mindent látni akartam, amit Hitler építésze létrehozott. Két rokonszenves fiatal srác volt a kísérőm, akik csak úgy öntötték rám az információkat, majd azt mondták: „A zeneiskolába délután megyünk.” Milyen zeneiskolába, kérdeztem. Oda, abba a hatalmas épületbe, amelyet 1936-ban Hitler terveztetett magának, felelték. Ott volt az irodája, és ott kötötték meg a hírhedt müncheni szerződést. De a délutánból valahogy kicsúsztunk, másnap pedig egészen más helyre vittek. Meg is kérdeztem tőlük, hogy na, és mikor megyünk végre a Führerbauba? „A zeneiskolába?” kérdezték. Mert azt a szót, hogy Führerbau, ők egyetlenegyszer sem ejtették ki a szájukon. De elvittek és megmutatták. Döbbenetes látvány fogadott. A terem teljesen érintetlen volt. Igaz, még csak egy tábla sem jelezte az épületen, hogy „itt volt Hider dolgozószobája”, abban a helyiségben pedig, ahol a szerződést aláírták, minden maradt úgy, ahogy volt. Még a bútort is a helyén hagyták. Hogyan éli meg az ilyen kudarcokat, hogy pár héttel a forgatás elkezdése előtt egyszer csak minden romba dől? Ez történt a Pokoltáborral is, amelyet Japánban forgatott volna, és ez a csapás érte A gyertyák.. .-at is. Mérheteden csalódást és el- mondhatatian megkönnyebbülést érzek ilyenkor. Egyszerre a kettőt. Amikor már csak pár nap választ el a forgatástól, tele vagyok kétséggel, bizonytalansággal, újabb és újabb kérdések merülnek fel bennem, hogy műiden úgy lesz-e jó, ahogy gondolom, nem kellene-e valamit átírni, változtatni, kihagyni, elfelejteni. Százszor, ezerszer átveszek műiden jelenetet. Amikor aztán közlik velem, hogy minden összedőlt, ebből sem lesz semmi, elsőre én is összeomlók, de rögtön utána hatalmas megkönnyebbülést érzek. Minden kín és félelem elülan belőlem. Több mint negyven év után végre Csehországban is forgathatna. Megmutathatná például, hogyan alakult a Szöszi sorsa, vagy a tűzoltóbáli szépségkirályválasztás győztesének élete. Téma itthon is van bőven. Nem, nem, ilyen hosszú távoliét után már nem lenne bátorságom cseh filmet forgatni. Negyven év alatt a nyelv is rengeteget változott. Ha beülök ma egy prágai vendéglőbe, nem is mindig értem, miről beszélnek a törzsvendégek. Bár az utóbbi években elég sok időt töltöttem itthon, a hétköznapi történésekbe nem látok bele. Ettől már nagyon távol vagyok. A jó forgató- könyv titka a dialógokban van, azt pedig, hogy miről és hogyan beszélnek az emberek, Amerikában jobban átiátom, hiszen ott élek. De itthon is lehetne segítőtársa az írásban, mint Amerikában. Jaroslav Papoušek elment, Ivan Passer a maga útját járja, ők voltak az én itthoni munkatársaim. Hetven fölött kezdjek el keresni új társat az íráshoz? Lehetetien. Ahhoz a szellemi pingponghoz, amelyet mi Jean-Claude Carriére-rel játszunk írás közben, olyan személy kell, aki belelát az agyadba, és én is az övébe. Ilyenből pedig Amerikában sincs még egy, és nem hiszem, hogy itthon olyan könnyen találnék. A kitartását akkor is csodálom. Lehet, hogy a harmadik kudarc után, hetven fölött én már azt mondanám: ha nem, hát nem! Ennyi volt, köszönöm szépen! Egyszer ennek is biztosan eljön az ideje. Most még mindig úgy érzem, van bennem elég erő a következő filmhez. Majd, ha nem fog eszembe jutni a főszerepet alakító színészem neve, akkor komolyan elgondolkozom, hogy van-e még így értelme. De az agyam még nem hagyott cserben. Melyik periódusát szereti a legjobban a munkának? Az írást, a forgatást vagy... ... a vágást! Amikor már ott ülök a vágóasztal mellett, és megpróbálom egymás mellé illeszteni a felvett jeleneteket. Az a munka legizgalmasabb része. Kirakni a mozaikot. A rendező egyébként hasonlít egy kicsit a szélhámoshoz. Úgy tesz, mintha mindent tudna, pedig nem. Csak részben fró, részben színész, részben képzőművész, részben zenész, mindenhez csak egy kicsit ért, miközben úgy tesz, mintha mindenben egyformán tehetséges lenne. Az egyetien dolog viszont, amit valóban tudnia kell, az a stábtagok megválasztása. Műiden munkára olyan valakit kell találnia, aki azt az adott feladatot maradéktalanul el tudja végezni, sokkal nagyobb hozzáértéssel, szakmai fel- készültséggel, műit ő. A színészválogatást szeretem még nagyon. Ez is fontos része a rendezői munkának. Lehet bármilyen remek forgatókönyvem, lehetek bármilyen ügyes rendező, ha a néző nem iusz azoknak az arcoknak, amelyeket a vásznon lát, minden erőfeszítés felesleges. És most nemcsak a főszereplőkre gondolok. Az epizodisták ugyanolyan fontosak, sőt talán még fontosabbak, mint a főszerepet játszó színészek. A kisebb szerep ugyanis kisebb teret kap a filmben, mégis erős hatást kell, hogy gyakoroljon a nézőre. A Száll a kakukk fészkére ezért is volt olyan nehéz munka. Több mint ezer színésszel beszéltem a válogatások során. Előbb mindenkivel csak tíz percig, a következő körben viszont, amikor már csak százan voltak, már fél óráig. A próbafelvételig húsz színész jutott el, közülük választottam ki azokat, akik a legjobban megfeleltek az adott szerepre. Iszonyú nehéz lehet egy ilyen hosszas ceremónia után azt mondani valakinek, hogy „sajnálom, mégsem!” Ez már szerencsére nem az én feladatom. A „nem”-et a színész ügynökének a munkatársaim mondják ki. Čáslavban, a szülővárosában jártam nemrég, ott élő rokonaival beszélgettem nem sokkal azután, hogy az utca nevét, ahol a családi házuk áll, szülei emlékére Formanovára-változtatták. Mit érzett azon a napon, amikor az utcanévtáblát feltették sarki házuk homlokzatára? Megnyugvást. Hogy a szüleim legalább üyen formában visszatértek Čáslavba. Ugyanis semmiféle papírom nincs róla, hogy hol vannak eltemetve. Nem tudom, hol a sírjuk, ha van egyáltalán. Miért vitték el a szüleit a németek? Sem az édesanyám, sem a nevelőapám, akit az édesapámnak tekintettem, nem volt zsidó. Apámat politikai ügybe keverték, anyám... vele kapcsolatosan csak találgatni tudok. Čáslavban, a háború idején, letartóztattak tizenegy asszonyt, akik ugyanabba a boltba jártak vásárolni. Abba az üzletbe, ahová az egyik éjszaka valaki röpiratokat rakott. A boltos pedig, mivel nem sejtette, ki dughatta a bejárati rács mögé, s attól tartott, hogy a Gestapo emberei tették próbára, hogy je- lenti-e vagy sem a történteket, rettegett, hogy mi lesz. És azt a tizenegy asszonyt vitték be, akik rendszeresen ott vásároltak. Köztük az édesanyámat. Kihallgatták őket, majd a végén mindet elengedték, csak őt nem. Évekkel később tudtuk meg, hogy az egész ügy egy szudé- tanémet lelkén szárad. 1926-ban ugyanis, amikor megszülettem, a szüleim egy kis, kétemeletes panziót építtettek a Mácha tó mellett, s ez a német pallérként dolgozott a helyszínen. Ä háborús években aztán a Gestapo hivatalnoka lett Kolínban, és elé tették a tizenegy čáslavi asszony névsorát. Anyám neve láttán bizonyára úgy gondolta, most jött el az ő ideje, s „visszafizetheti’ azért, hogy ott kellett szolgálnia náluk. Tíz asszonyt elengedett, anyám neve mellé pedig odanyomta a pecsétet, hogy „Szabadon bocsátása nem kívánatos”. És már vitték is Auschwitzba. Ahonnan aztán tíz percre Prágába került. De már 1942-ben. Ez volt az első utam Prágába. A németek még a borzalom sűrűjében engedélyeztek egy találkozást. A szabály az szabály, mondhatták, és a koncentrációs táborból Prágába hozták anyámat, hiszen a papírján ott szerepelt, hogy „1 látogatás engedélyezve”. Ő persze nem tudott arról, hogy a gyerekei és a fivére váiják, azt gondolta szegény, hogy kihallgatásra viszik. Majdnem két órát kellett vámunk rá egy dohos kis zárkában, amelynek a falán épp, hogy megszáradt a vér. Ott vártunk hárman, a testvéremmel és a nagybátyámmal a meglepődött- ségtől szólni alig tudó anyám mellett egy csehül beszélő SS-katona, aki közölte, hogy tíz perc múlva el kell búcsúznunk egymástól. Miről beszélgethettünk volna? Csupa banális dologról. Hogy mennyit termett a barackfa, hol tartunk a befőzéssel, hogy vannak a rokonok, ismerősök. En ott ültem anyám ölében, átölelt, és már csak arra emlékszem, hogy az őr azt mondta: „Vége!” Elvezette anyámat, és soha többé nem láttam őt. Nyolc- vagy kilencévesen szülők nélkül maradni... lelkileg hogyan viselte? Hol könnyebben, hol nehezebben. Nehezen, mert hiányoztak a szüleim, de a rokonok és az ismerősök igyekeztek mindent pótolni. Szerettek, elnézőek és megbocsátó- ak voltak velem szemben, és igyekeztek kellemessé tenni az életemet. Ez volt talán életem legszabadabb időszaka. Amíg együtt volt a család, a fegyelem és a szigor is velünk lakott. Anyám is, apám is - természetesen a szó jó értelmében - erős kézzel neveltek. Egyszer késve mentem haza. Apám áthívott a másik szobába, előre elnézést kért, hogy el fog náspángolni, és kaptam is, hogy megjegyezzem. És most ugrok az időben. Már a hatvanas években járunk, huszonöt esztendővel a háború után, és kapok egy hosszú, kézzel írt levelet. Idősebb ember írhatta, ezt látni lehetett a betűkből. Egy asszony mutatkozott be a levél elején, majd megírta, hogy anyámmal együtt volt a koncentrációs táborban, és az ő kérésére írja ezeket a sorokat. Anyám ugyanis megígértette vele, hogy ha túléli a borzalmakat, tudassa velem, hogy az én biológiai apám nem azonos azzal a személlyel, akit édesapámként szerettem. Az aláírás olvashatatlan volt, a feladó címe nem szerepelt a borítékon, a bélyegen levő pecsét viszont elárulta, hogy Hradec Královéban adták fel a levelet. Megtalálni tehát nem tudtam az illetőt, kifaggatni sem, de a levél tartalma nem tette kétségessé számomra, hogy valóban anyám kérésének tett eleget. S akkor elkezdett nyomozni az édesapja után, aki hol is találkozott az édesanyjával? Állítólag a panzióban. És megtalálta őt? Méghozzá Ecuadorban. Kohn a vezetékneve, tehát német zsidó lehet. Mert még él. Építészprofesszor. írtam is neki egy rövid levelet, hogy nem akarok tőle semmit, csak azt szeretném tudni, igaz-e a történet. Nem válaszolt. Három hónappal később megint írtam neki, még rövidebbet, hogy megkapta-e a levelemet. És jött egy levelezőlap egyetien sorral. „Igen, megkaptam a levelet.” És az aláírás. Több semmi. Azóta sem. A titokra tehát nem derült fény. Szerintem igen. Az én édesapám azonban akkor is Rudolf Forman, aki becsületes, ülemtudó ember volt. Mostanában, amikor nem forgat, legfeljebb forgatókönyveket olvas, mivel telnek a napjai? Visz- szautazik Prágából Connecticutba és... ... kialszom magam. Otthon egyébként teljesen fordított életet élek. Éjszaka tévézek, olvasok, te- szek-veszek, keresgélek, nappal alszom, délután a fiaimmal beszélgetek, és kíváncsian várom, mit főz vacsorára a feleségem. Csak hogy ne kelljen hosszasan töprengenie a válaszon: három kívánsága közül melyik a legnagyobb? Jáijanak Čáslavban villamosok. Szép város, megérdemli.
