Új Szó, 2010. január (63. évfolyam, 1-24. szám)
2010-01-21 / 16. szám, csütörtök
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2010. JANUÁR 21. Vélemény és háttér 7 TALLÓZÓ NÉPSZABADSÁG Az új kormánynak hivatalba lépése után minél előbb el kell kezdenie a szerkezeti átalakításokat, mondta a Népszabadságnak Szapáry György. Az MNB volt alelnöke, a Fidesz gazdasági tanácsadója úgy vélekedett, Magyarország jövője a tudás- és szolgáltatásalapú növekedés, ami azt jelenti, hogy az oktatás és a szakképzés területén elengedhetetlenek a reformok. Hozzátette: hosszú távon az „összeszerelő” gazdaságból tudásalapú gazdaság- nakkelllétrejönnie. (mti)- Ne idegeskedjen, nincs összetörtve. Azért kötöztük be tetőtől talpig, mert nem tudjuk kifűteni a kórházat. (Peter Gossónyi rajza) A magyar státustörvényt Románia vitte az Európa Tanács elé, kérve, hogy vizsgálja meg a Velencei Bizottság Nem könnyű lektűrök Lassan, de szakszerűen őrölnek a nyelvtörvény ügyében Szlovákiában járt Velencei Bizottság malmai. MTl-HÁTTÉR Megállapításai szigorúan a jogászi szemlélet alapján állnak. Ebből egyfelől az következik, hogy nem szakmabeliek nehezen tudják azokat értelmezni, de azon belül a politikusok szeretik a maguk szája íze szerint interpretálni. Másfelől a szikár jogi megfogalmazások mögött olyan emberek véleménye húzódik meg, akiktől távol áll a politikai mé- ricskélés, az „egyenlő távolság keresése”, a „neked is igazad van, gyermekem, meg neked is igazad van, gyermekem” bölcsessége. Aki kellő szakértelemmel olvassa, az nagyon is konkrét következtetésekre tud jutni e szakvélemények alapján. A „Joggal a Demokráciáért Európai Bizottságot” - a megalakulásának helyszínére utaló, ismertebb nevén Velencei Bizottságot - a strasbourgi székhelyű Európa Tanács tanácsadószerveként 1990 májusában hozták létre. Tevékenysége kezdetben a demokratikus átalakulás folyamatában érintett országok sürgős alkotmányozási kérdéseinek megoldása volt, de munkájánakszéles körű elfogadottsága és értékelése következtében a bizottság ma már nemzetközileg elismert, független tanácsadó testületként működik több jogi szakterületen. Főleg az alkotmányozás, a közjog, a választási kérdések és az alkotmánybíráskodás kérdéseivel foglalkozik, és olyan fontos kérdésekben foglalt állást, mint a magyar státustörvény, a választójogi kódexek elvei, a bírói függetlenség, a titkos C1A-repülések. Jelenleg azt vizsgálja, hogy a szlovák államnyelvről szóló törvénymódosítás megfelel-e az európai normáknak, nemzetközi jogi előírásoknak. A pozsonyi kormány tavaly szeptemberben maga kérte a Velencei Bizottság szakvéleményét, miután magyar részről éles bírálatok érték a törvénymódosítást. Bár hivatalos neve szerint a bizottság „európai”, a tevékenységében résztvevő 56 állam közt található Algéria, Chile, Izrael, Peru, Tunézia. Megfigyelői jogállása van az Egyesült Államoknak, Japánnak, a Vatikánnak. A testület elnöke az olasz Gianni Buquicchio. Magyarország és a határon túli kisebbségek számára kiemelt jelentőségű volt a Velencei Bizottság tevékenységének az a szelete, amely a szomszédos országokban élő magyaroknak nyújtandó kedvezményeket tartalmazó, úgynevezett státustörvényt vizsgálta. A törvényt 2001 júniusában szavazta meg az Országgyűlés. A szomszédos országok közül elsősorban Románia támadta a jogszabályt, mondván, hogy az diszkriminatív, és Magyar- ország területén kívül is érvényesül. Magyarország akkor cáfolta e megállapításokat, és hangsúlyozta: kész a kerettörvény végrehajtási rendelkezéseinek lddolgozásánál figyelembe venni a szomszédos országok észrevételeit. Az akkori politikai vita „szerkezete” tehát erősen emlékeztet a szlovák államnyelvtörvény körüli mostani vitára, csak éppen „fordított előjelű” szereplőkkel. A magyar státustörvényt Románia vitte az Európa Tanács elé, kérve, hogy vizsgálja meg aVelencei Bizottság. A Velencei Bizottság végül magyar kezdeményezésre úgy határozott, hogy összeurópai elemzést végez a kontinensen élő kisebbségek identitásának védelmét szolgáló kedvezményekről. Ajogi szakértői testület 2001. október 19-én kimondta: a kisebbség- védelemért mindig azt az államot terheli az elsődleges felelősség, amelynek területén e kisebbségek élnek, emellett az anyaországoknak is joguk van kisebbséget támogató törvényeket hozni. Megállapította, hogy a kisebbségek nemzeti és nyelvi identitása mindenképpen gazdagítja Európát. A Velencei Bizottság állásfoglalása szerint ugyanakkor csakis a nemzetközi előírások tiszteletben tartása mellett szabad végrehajtani a határon túli kisebbségekre vonatkozójogszabályokat: Eddig az általánosságig jutva, nem túl mélyre ásva akár szokványos politikai egyensúlygyakorlatnak is lehetne minősíteni a szakvéleményt, ám az mégsem az volt. A Velencei Bizottság ugyanis kitért arra is: a határon túli civil szervezeteket nem ruházhatja fel „kvázi hivatalos” hatáskörrel az anyaország. Bármiféle igazoló okmányt csakis a konzuli hatóságok adhatnak ki. A Velencei Bizottság ajánlásai értelmében az adott kisebbségeknek kulturális és oktatási területen nyújthat kedvezményt az anyaország. Az ezen kívül eső területeken nem, vagy csak kivételes esetekben. A Velencei Bizottság szerint a kisebbségeknek nyújtott kedvezményes bánásmódot szabályozó egyoldalú intézkedések - a lakóhely szerinti állam beleegyezése, vagy hallgatólagos, de egyértelmű elfogadása nélkül - nem érinthetnek olyan területeket, amelyeket kétoldalú szerződések már nyilvánvalóan szabályoznak. KÉZ,IRAT Kisemmiző MIKLÓSI PÉTER Azt már értem, hogy a gazdasági válságra való hivatkozással 2010-re is meghosszabbítattatott a spórolási nekibuzdulás. Ellenkező esetben akkorára nő a költségvetési hiány, hogy attól koldulunk. Magyarán: továbbra is össze kell húznunk a nadrágszíjat, mert folytatódnak a megszorítások, lesznek elbocsátások és reálbércsökkenések, ide-oda le- perkálandójárulékemelések, újabb juttatásreszelések meg még ezernyi remek ötlet, melyek egy részét gazdasági stabilizációnak hívják majd, és rendre úgy kezdődik, hogy itt kell befizetni! Mindez persze csak azért, hogy minél gyorsabban rendbe tegyük az állam szerteszét szórt szénáját, s aztán mindannyian együtt haladhassunk örömmel és dalolva a boldogabb jövő felé... Mondom - kijózanodva a január eleji poharazgatásból -, nem lepődtem meg mindezen, és ha nem repestem is, elkerülhetetlen sorscsapásként tudomásul vettem. Valahogy csak áte vickélünk ezen is. Legföljebb nem veszünk új kocsit, még öt évigjó lesz a meglevő, a fürdőszobát sem alakítjuk át, pedig régebben tervezzük, nem megyünkkülföldre nyaralni, aje- les napokon echte francia champagne helyett marad a habzóbor. És persze nem betegszünk meg, mert az bizony anyagilag maga a kóma. Túlzott baj nincs, azért egyelőre a számlákat ki tudjuk fizetni, ennivalóra futja, ruhára is telik. Ráadásul újdonság sincs a nap alatt, elvégre amikor baj van (kérdem, én: mikor nincs?) az állam mindig tőlünk, középről veszi el, amit el kell vennie, hisz alulról nincs mit, fölül meg nem szívesen adják. Az elbájolóan hódító modorú charmeur A-csapat (a kommunizmusban ez volt az élcsapat) valahogy úgyis kihúzza majd magát a közteherviselés alól, ahogy eddig is tette (figyelték, mióta nem tud megszületni a vagyon eredetéről szóló törvény?!); maradunk hát fejőstehénnek mi, itt középen. Ezzel sincs különösebb baj, minden megszorítás csak minden újszü- löttnekúj; mi viharedzettebbek már jó párszor le lettünk nullázva szépen, és lám, mégis itt vagyunk! Még fél kettőre sem jutottunk egyről, de van bennünk legalább két-három talpra állás, beleértve a nyugdíjba lépés „élményét” - amiből a mezei polgárt úgysem a nyugdíj, hanem csak a korhatár érinti. Mondom, nincsen ezzel semmi baj, végre is férfiak vagyunk (vagy nők), minket kemény fából faragtak, 20T0-ben is lehet ránk számítani. A kedves állam nyugodt lehet, részünkről be lesz fizetve és vissza lesz fogva, ahogy szoktuk. Nem is hoztam volna szóba ezt az egész dolgot, ha nem éreznék valami pökhendi kormányzati fölényt, kioktató stílust, mindenre rátenyerelő nyomulást az államhatalom részéről. Hogy most aztán rend lesz itt meg fegyelem, vége a nudli-budlinak, meg az egyéni ugri-bugrinak, akár tetszik nekünk, akár nem. Hallgatom az erős szavakat, látom a hatalom szigorú tekintetét, nézem a hom- lokráncolását, és úgy érzem, mintha minden felelősség csakis az én, azaz a kisember vállát nyomná. Mintha én loptam volna el a saját kezemmel a fél országot, én kótyavetyéltem volna el az állami vagyont, én sinkófál- tam volna el gyanús közbeszerzésekkel eurótízmilliókat, mintha én ültettem volna a húsosfazékhoz sógort-komát; mintha mi tüntettük volna el a saját bandánk köztartozó cégeit egyetlen perc alatt és költenénk ellenőrizhetetlen pénzhegyeket választási küzdelmekre, pártharcokra. Igaz, ha nem is mi herdáltuk el, de mi fogjuk megfizetni. Például a halálra fizetett tanárok és kórházi nővérek, vagy a kényszervállalkozók, kikre félévente újabb csapások várnak. És persze mi többiek, sokan mások. Ugyanez latinul: castratio financiális. Népdalban pedig: Megismerni az embert póruljá- rásáról... KOMMENTÁR- u - ■ - -- . warn. mm c Tévutak és trágyadombok S1DÓH. ZOLTÁN A legfrissebb munkanélküliségi adatokat böngészve gyorsan kiderül, hogy egyre több áldozata van a világgazdasági válság hazai lecsapódásának. Próbálunk belekapaszkodni a korábban fé- ~ nyes jövőt felvázoló elemzők legújabb prognózisaiba, amelyek többsége idén már szerény, de valós növekedést vetítenek előre. Az utóbbi évtizedek valóban példátlan mélységű krízise az államokat egészen elképesztő mértékű költekezésre kényszerítette, mondhatni mesterségesen próbálták berúgni a gazdaság köhögő, akadozó motorját. A berúgás, más értelemben, eddig csak a bankoknak sikerült, hiszen a pénzesőtől megrészegülve újra bőkezűen osztogatják munkatársaiknak a bónuszokat, a csillagászati prémiumokat. A most felhalmozott állami adóssághegyek terhe pedig akár évtizedekig nyomhatja a polgárok vállát; a kormányok jobb esetben a rövidesen felgyorsuló inflációtól várják a pénzhegyek lankás dombokká szelídülését, rosszabb esetben viszont a rohamosan elöregedő lakosság nyugdíjellátását kezdik el farigcsálni. Szlovákia a maga alacsonyabb bérszínvonalával, korszerű autó- és tévégyáraival, viszonylag képzett munkaerejével (a többség nem a trencséni diplomagyárban koptatta a padot),-a közös európai fizetőeszközével az átlagosnál gyorsabban állhat újra emelkedő pályára. Persze, elégedettségre semmi okunk, ugyanis tavaly szinte az összes nemzetközi, az államok versenyképességét mérő listán hátrább csúsztunk. A gazdasági kilátásokkal foglalkozó egyik minapi pozsonyi konferencián Róbert Kiéina, a Szlovák Vállalkozói Szövetség vezetője tételesen sorolta fel a gondokat: „a gyengén teljesítő bíróságok, a magas és bonyolult járulékok, az áttekinthetetlen törvénykezés és a növekvő korrupció rontja a hazai vállalkozói környezeted’. A problémát az jelenti, hogy a tavaszi parlamenti választásokból nagy valószínűséggel újra a Smer kerülhet ki győztesen. Az a párt, amelyik lehetővé tette, hogy egy bizonyos Stefan Harabín basáskodjon a bíróságok fölött, az a párt, amelyik nevéhez a sorozatban elbaltázott és korrupcióval körüllengett tenderek kötődnek, amelyik a vállalkozásokat elbizonytalanító törvényeket fogadtatja el, s végezetül az a politikai képződmény, amelyik egyetlen épkézláb reformot sem volt képes kivitelezni az elmúlt négy évben. Vagyis a vállalkozói szövetség által felsorolt gyenge pontjainkra a közeljövőben sem lelünk orvosságot. Ez esetben búcsút inthetünk a korábbi gazdasági szárnyalásnak, marad az évi 2-2,5 százalékos, növekedésnek mondott döcögés, ami túl kevés ahhoz, hogy újra apadjon az állástalanok hosszasan kígyózó sora. Ha ez a forgató- könyv válik valóra, akkor jöhet a tartós tévút, azaz a négy éven át tartó vergődés, az állam eladósodása, az adórendszer szétzilálása, a terhek növelése, végül elterelő hadműveletként a nemzetiségi (ál)problémák melegen tartása. Vagy ahogyan Eugen Jurzyca neves közgazdász fogalmazta meg lapunknak adott interjújában: „Robert Fico a Smerért és önmagáért harcol, nem Szlovákiáért.” Talán ideje volna az „elromlott a teherautóm hidraulikája” elnevezésű és bevált performansz ötletét folytatva további trágyadombokkal körbehatárolni mozgásterét. GL0SSZA egy bevetést, melynek során egy fedett nyomozó és egy együttműködő civil vesztette életét, akkor is a kerületiekre hagyta a mentegetőzést, ő maga a távolból figyelt. Ján Stark kerületi rendőrfőkapitány eleinte nem érezte magát felelősnek a történtekért, majd hosszas gondolkodás után lemondott. Egyszer csak a Rendőrakadémia élén találta magát: hiába, aki nem tudja, az tanítja. Kíváncsi vagyok, Makónak hol találnak egy magas polcot...” Nos, Tibor Makó, a határ- és idegenrendészet ír robbanóanyag-affér miatt lemondott parancsnoka a belügyi államtitkár asszisztense lett. Adott egy becsületben megőszült rendőrtiszt, ha egyszer hibázik, nem kell azonnal a Dunába lőni, vagy beosztani a rendőrkan- tinba krumplipucolónak. Legyen belőle járási bűnügyiosztály-vezető, vagy egy városi kapitányságvezetője, és a dolog el van boronáivá. Ehelyett a miniszter jobbkezének a jobbkeze lett. Tegyük fel a kérdést: mi a feltétele annak, hogy valaki előbbre juthasson a hazai fegyveres testületek berkeiben? Makó a polcon KOCUR LÁSZLÓ Legény áll a sorozóbizottság előtt. A sorozóbiztos megkérdezi tőle:- Fiam, aztán milyen egységhez szeretne kerülni? -Jelentem, a vezérkarhoz!- Maga hülye?- Miért, ez feltétel? A kötelező sorkatonai szolgálatot elfújta a szél, a sorozóorvos sem néz már farkasszemet megszeppent középiskolások tömegének hátsó fertályával, a fenti vicc azonban - megváltoztatva a megváltoztatandó- kat - nagyon jól példázza, mi a feltétele annak, hogy valaki a hazai fegyveres testületek állományában előbbre tudjon lépni. Két hete szombaton, az írországi robbanóanyag-botrányra reflektáló Robbanékony helyzetek című írásunkban ez állt: „Ez a magatartás (ti. a felelősségvállalás hiánya) egyébként jellemző a belügyérre, amikor a nyitrai rendőrök elpuskáztak
