Új Szó, 2010. január (63. évfolyam, 1-24. szám)
2010-01-16 / 12. szám, szombat
14 Szalon ÚJ SZÓ 2010. JANUÁR 16. www.ujszo.com Nelson Reguera Frenák Pál és két táncosa... V Seven Glázer Attila (2) és Somogyi Tibor (2) felvételei Frenák Pál Intim csatornák SZABÓ G. LÁSZLÓ Nyitófejezetként harmincoldalas interjú, aztán tíz év bemutatói időrendi sorrendben, mindeközben impozáns fotóanyag. Frenák Pál és társulata könyvbe zárva, de nemcsak azoknak, akik e világot járt kortárs táncegyüttes minden bemutatóján ott ülnek (legtöbbször a Trafóban), hanem azoknak is, akik eddig csupán hírből ismerték őket. . Kezdjük a végén, a dátum szerint felsorolt tényekkel. Frenák Pál 1957-ben született Budapesten, nyolc testvére közül a legkisebbként. Gyermekkora meghatározó mozzanata, hogy szülei siketnémák, így első elsajátított kifejező eszköze a jelnyelv. Mestere Jeszenszky Endre. 1982-ben Párizsba megy, hét évvel később társulatot alapít Compagnie Pal Frenák néven. 1990-ben az amiens-i Egyetemi Kórházban táncrehabilitációs programot fejleszt ki mozgássérült és autista gyermekeknek. Visszatér Magyarországra. 1998-ban Kiotóban koreográfusi díjat nyer, amelynek köszönhetően több mint fél évet tölt Japánban. Együttesét párizsi és budapesti székhellyel működő magyar-francia társulattá alakítja. 2002-ben Harangozó Gyula-díjat kap. 2006-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend Lo- vagkeresztjével tüntetik ki, majd Lábán Rudolf- és Imre Zoltán-díj- jal jutalmazzák. Harminc év szakmai tapasztalata, tíz év egy nemzetközileg is elismert társulat élén. Frenák Pál ünnepel. Nem hangos szóval és nem pompával: új és régebbi koreográfiáival. Hét táncosával töltötte meg a Művészetek Palotájának nagyszínpadát, méghozzá úgy, hogy most is csak minimális színpadi elemeket használt, és ami még ennél is fontosabb: a Sevennel is hű maradt önmagához, majd elővette két korábbi darabját, a Fiúkat és a K.áO.Sz.!-t, belenyúlt, beleálmodott, nagy tapsot kapott, s már megy is tovább a maga útján. Mindig ott, ahol éppen megszületik egy gondolat a fejében. „Ugye, nem kell egy művésznek egész életében itthon élnie és gulyáslevest ennie, hogy magyarnak tartsák?” - kérdezi a rá jellemző finom iróniával. Varga Mátyás neki címzett sorai soha.vagy címmel az interjú előtt. „... az arcom nyers beton vagy kő. valami félbehagyott, még szinte karcol.” Fájdalmakkal karcol, kínokkal karcol, mélységes érzelmekkel karcol. „A fájdalom mélyen átjárt, megtanultam vele élni. És alkotóként élek is belőle... De nagyon messze tudok kerülni tőle. És akkor mondják, hogy »milyen kemény és agresszív a darabod!« Sokszor én nem is látom úgy ezeket a minőségeket, ahogy mások. Nem kalkulálok, hogy miből mennyi legyen, a dolgok azok, amik, és ott vannak, ahol lenniük kell, mert a lényeg, vagyis a szerep, a szereplő lelkisége végül mindig spontán módon, magától születik meg.” Péter Márta jól ismeri Frenákot, s ez teszi személyessé, érdekessé három évtizedet átfogó interjúját. Pontosan látja: Frenák esetében az alkotás egyfajta autoterápia, művei a túlélés eszközei, hitelességük saját élményanyagból ered. „Emlékszem, hogy anyám mássága folytán az anya-gyerek kapcsolatot is valahogy másképp éltem meg, csodáltam őt, felnéztem rá, s ugyanakkor már gyerekként is tisztán láttam, hogy a társadalom kilöki magából. Hogy épp a süketnéma jelrendszer által izolálódik is. Személyes fájdalmam tehát anyám másféleségén túl az emberek tudatlanságából és érzéketlenségéből is táplálódon, vagyis ez az érzés már ilyen korán általánosabb jegyeket is kapott bennem. Persze nem mindenki tudhatja, hogy miként kommunikálnak a hasonló adottságú emberek.” Érzékeny és feloldó kérdéseket tesz fel nagyon finoman Péter Márta, olyan kérdéseket, amelyek intim csatornákat nyitnak meg, a lélek rejtett zugai mellett a férfilét láthatatlan energiaforrásait is igyekszik feltérképezni. Egyedi létélményekre, az alkotó családi és intézeti tapasztalataira, szerteágazó képzeteire építve kérdez, s akárcsak a színpadon, Frenák a válaszaival is hirtelen megindul, kiáramlik, nagy erővel szétsugár- zik. Ott vagyunk mellette a Moulin Rouge fényes vüágában, ahol saját megítélése szerint könnyen elcsúszhatott volna, de nem engedett a kísértésnek, követjük a „chilei Béjart”, Germain Silva együttesébe, majd Japánba, a híres butoh mesterhez, Kazno Ohno közelébe, megyünk vele Lil- le-be és Lyonba, ahol tanít és ő maga is tanul. „Kiotó környékén gyakran kimentem a szabadba, ott mozogtam, kötetlenül, s mégis valamilyen helyi gyökerű belső szigorral, miközben az egészet filmre vettem. De már Franciaországban is rengeteg felvételt készítettem magamról, például egy kisebb tó, a Le lac de Bourges mellett beállítottam a kamerát, és órákig táncoltam - emlékszem, a vonatok ott zúgtak el mögöttem, hiszen a sínek csak pár méterre voltak.” Gördeszkák, Vadócok, Out of the Cage, Tricks and Tracks, Lakoma, KáOsz, Blue Spring, Fiúk, Csajok, Trace L, Frisson (Apokalipszis), Müan, Tra-ce II., Instinct, InTime, Twins, Seven. Kiművelt testű, jó technikájú, izgalmas megjelenésű táncosokkal létrehozott, személyes monda- nivalójú, mégis mindannyiunkra érvényes darabok, amelyekben a lelkiség, a szellemiség, a testiség aránya nem borul fel soha. „Számomra meghatározó terület a szexualitás, a fallosz például valamiképp, akár az elvont erő jelképeként, jelen van a darabokban, a szexualitás ugyanis önmagán túl, mint energiaforrás is érdekel.” Legnagyobb vágyát, az interjú utolsó soraiban a következőképpen fogalmazza meg Frenák Pál: „Legnagyobb vágyam a szabadság és bizonyára komoly erőfeszítéseket kell tennem, hogy egészen ki tudjak lépni valamiből, egy bizonyos folyamatból, ami körbevesz, és olykor mintha teljesen rám borulna...” Úszósapkában és -szemüvegben, csupasz testtel áll egy fénynyalábban a róla és társulatáról szóló könyv borítóján Frenák Pál. Nem táncol. Egy helyben áll. A legnagyobbak képesek csak erre: már a puszta mozduladanságuk is lenyűgöző látvány, kirobbanásra kész erő, lelki magasfeszültség.
