Új Szó, 2010. január (63. évfolyam, 1-24. szám)
2010-01-16 / 12. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2010. JANUÁR 16. www.ujszo.com DVD-EXTRAK A SZALONBAN csak az anyanyelveden szólalsz meg, akkor ellenséges területen is túlélhetsz, beszivároghatsz az ellenség soraiba, mindegy, hogy németként az amerikaiak közé, vagy a cseh ellenállás soraiba, vagy akár a németek közé. A helyzet kínálta fel a lehetőséget. És mindennek a nyelv volt a kulcsa. Európában akkoriban az ember túlélése, a puszta élete függött attól, hogy beszélt-e németül.” QT aztán arra utal, hogy ezt eddig valahogy kifelejtették a háborús filmekből. Maradjunk annyiban, hogy igaza van, s ennek a ténynék nem csak a Becstelen brigantyk sok-sok - igen finoman kidolgozott - humoros jelenete köszönhető, hanem film- történeti jelentősége is lehet. Ezek után ugyanis tökéletesen hiteltelen konstrukcióként fog lelepleződni az olyan „megoldás” - amelyből persze eddig is volt elég -, melyben a náci egyenruhába bújtatott színészek angolul csevegnek. (No, most ezen a ponton jöhetnének a dekonstruktőrök, és azt fejtegethetnék, hogy lám-lám a mű címében [„Bastards” helyett „Basterds”, a magyar a fordítás ezt az y-nal próbálja visszaadni] éppen az a betűcsere [a/e] jelenik meg, amely Derridánál a „difference” és a „differance” kettősségében aktiválódik [csakfordítva], de nem adom át nekik a terepet, maradjunk a témánknál.) A nyelv sorsdöntő szerepe tehát „a valóságban gyökerezik”, de hogy fér ezzel össze az, hogy a film „megbecsteleníti a történelmet” (is), ahogy Brad Pitt megjegyzi a kerekasztal-beszélgetés során. Tarantino pedig hozzáteszi: „Nem akarjuk hangosan kimondani, de a filmnek van egy pontja, ahol a történelem balra ment, mi meg jobbra.” A rendező itt egy ún. „divergáló pontra” (más szóval neuralgikus pontra) utal, melynek jelentősége abban áll, hogy ebből kiindulva kibontható egy alternatív történelmi szál. S mindez legalább annyira korszakos jelenség, mint a nyelv központi szerepe. A történeti tényeknek, a feljegyzéseknek (vagy Simon Attila találó kifejezésével élve: a történelem szimbolikus felfogásának) ellenszegülő elbeszéléseket kontrafaktuális történelmi spekulációknak, allohisto(Kép: TASR/AP Photo/The Weinstein Co., Francois Duhamel rikus vagy ukronikus narratívák- nak nevezik a szakemberek, illetve alternatív történetírásként ha-, tározzák meg azt a gyakorlatot, amikor a „mi lett volna, ha” kérdés konzekvenciáit kutatják az érdekeltek valamely speciális történelmi horizontban. Csak két gyors példa. A Greenhill Books könyvltiadó izgalmas sorozatot indított anno, melynek kötetei a második világháború különféle, lehetséges végkifejleteivel foglalkoznak: mi lett volna, ha Francia- ország nem adja meg magát 1940-ben, ha a Szovjetunió támadja meg Németországot (és nem fordítva), ha a Bletchley Parkban nem fejtik meg az Enigma kódját, ha a normandiai partraszállás befuccsol, ha német tudósok készítik el az atombombát, ha sikerül a Hitler elleni merénylet (?!), és így tovább... Vagy: Andrew Roberts szerkesztett nemrégiben egy remek kiadványt, melyben 12 történész a „mi lett volna, ha” kérdésből kiindulva megírja a „meg nem történt világ- történelem” egy-egy fejezetét (pl. mi lett volna, ha a „puskaporos összeesküvés” sikerül, ha az angolok győznek az amerikai függetlenségi háborúban, ha Napóleon győz Oroszországban, ha Lenint megöli a merénylő a Finn pályaudvaron, ha a japánok nem támadják meg Pearl Harbort, ha az IRA megöli Margaret Thatchert? stb. stb.). Mindez azt bizonyítja, hogy mivel a történelemben nincsenek előre kijelölt utak, az efféle kérdezésmód nem tekinthető illegitimnek. „A képzeletbeli történelem egyik nagy előnye a valódival szemben - mondja Roberts -, hogy - ha megfelelőképp használjuk - olyan új tanulságokat kínál, melyek segítenek a múlt megértésében.” Nem kell tovább szaporítani a példákat, hogy belássuk, Tarantino munkája ezzel a kontextussal érintkezik. (De mint mindjárt jelzem, csak érintkezik, nem feleltethető meg neki maradéktalanul.) Innen nézve viszont annak nagyon is van valóságalapja, hogy mi lett volna, ha egy német propagandafilm bemutatóján sikerül elpusztítani Hitlert és csatlósait, ha egy különítménynek sikerül idejekorán megtörnie a náci összeesküvést. Ám a Becstelen brigantyk története mégis kicsit más, mint a kontrafaktuális történet- írás. Lejátssza ugyan a megkettőzött merénylethez vezető szálakat, a távolabbi következményeket azonban nyitva hagyja. Vagyis nem megy azon túl, hogy a háború hamarabb befejeződik, nem vetíti ki a továbbiakat. A koncepciót ezért inkább abban lehetne megragadni, hogy Tarantino egy divergáló vagy neuralgikus pont előzményeit (expozícióit) hozza össze, melyek a történelem megváltozásához vezethettek volna. Azt mutatja meg, hogy a véletlenek és az összeesküvések összjá- téka olyan történelmet is eredményezhet, amely nem valamilyen Nagy Terv szerint alakul, hanem egyéni döntések és elhibázott lépések sorozatán nyugszik. Ez pedig spekulatív fikció a javából. A Becstelen brigantyk ebből a szempontból azért lehet egy Átfogó Tervezet paródiája, mert éppen azt tárja fel, hogy mennyire esetlegesek és elbaltázottak az ilyen képzetek. Ennek a látásmódnak az esszenciájaként nézhető az a rendkívül humoros jelenetsor, amikor a Brigantyknak olaszul kellene helytállniuk ahhoz, hogy ne lepleződjenek le (ahogy azelőtt németül kellett volna a filmkritikusból átvedlett angol hadnagynak); és bár részben lelepleződnek (Landa előtt legalábbis), a merénylet más úton-módon - pl. Shosanna akciójának közbejöttével, a mozi kijáratainak lezárásával, illetőleg Landa magántervének (ház, nyaraló stb. az USA-ban) köszönhetően - mégis sikerül. A kérdés persze úgy is átfogalmazható, hogy mi lett volna, ha a Hitler elleni merényletet nem a német ellenállás szervezi meg, hanem egy színészekből, filmkritikusokból, brigantykból stb. álló csapat. A „srácok” valahogyan megoldották volna... A hozzá vezető úton pedig - így a film - kismillió feltételnek kell teljesülnie (és itt a mű teljes sztoriját idézhetném). Szóval Quentin Tarantino szeret viccelődni, ám mindig ráérez valamire, ami kikezdhetetlenül aktuális tendencia, közben pedig átrendezi a filmhagyományt. Semmi sincs megírva a sors könyvében, ráadásul a moziban bármi megtörténhet... Tarantino, a történész H. NAGY PÉTER Quentin Tarantino szeret viccelődni. Egyszer például azt nyilatkozta, hogy a Kutyaszorítóban, a Ponyvaregény és a Jackie Brown sztárjaival repülőgépkatasztrófa- filmet készül forgatni: John Travolta lehetne a pilóta, Pam Grier a stewardess, Michael Madsen, Tim Roth, Harvey Keitel, Bridget Fonda pedig az utasok; Airport 2005 lenne a címe. Más alkalommal egy durva, „mindent megmutató” szexfilmről tett említést, aztán egy vérgőzös börtönwestemről, illetve A Vega-fivérek című projektről, és hosszan folytathatnám a sort, mely azt bizonyítja, hogy QT nem csak ún. két lábon járó filmlexikon, de agykapacitásának jelentékeny részét forgatókönyvkezdemények teszik ki. Mindeközben 2001-ben (!), mielőtt teljes erőbedobással a Kill Bilire koncentrált volna, azt állította, hogy azonnal leforgat egy háborús eposzt, mely egy „küldetésben járó srácok a háborúban” jellegű produkció lesz, amerikai bűnözőkből verbuválódott katonákkal és furfangos nácikkal a középpontban. Ezt azonban Tarantino nem feltétlenül tréfának szánta; a forgatókönyvet el is kezdte írni, ám az elég terjedelmesre duzzadt, s többek között ezért (meg azért is, mert ezzel egy időben, Hollywoodban több második világháborús projekt futott) ideiglenesen félretette a témát. De ki tudja, valójában mikor kezdte el foglalkoztatni egy olyan film terve, amelyben az egymásba fonódó történetszálak átírják' a nagybetűs (ismert) történelmet. Mindenesetre a szóban forgó alapötletből nőtte ki magát a Becstelen brigantyk című opus, Tarantino legújabb mesterműve, melyben a „srácoknak” egy moziban sikerül ronggyá lőniük Ádolf Hitlert (is). Ez - viccen kívül - megér egy-két mondatot. A sztorit nem fogom részletesen boncolgatni, a továbbiak megértéséhez elég lesz annyit tudni a dologról, amennyi a film DVD-verziójának borítóján olvasható: A történet „a nácik által megszállt Franciaországban kezdődik. Shosanna Dreyfus (Mélámé Laurent) szemtanúja lesz, ahogy a könyörtelen náci tiszt, Hans Landa (az alakításáért Can- nes-ban díjazott Christoph Waltz) lemészárolja a családján A fiatal lánynak épp hogy sikerül elmenekülnie, és Párizsba szökik, ahol álnéven egy régi filmszínház tulajdonosa lesz. Időközben megérkezik Európába Aldo Raine hadnagy (Brad Pitt) és zsidó katonákból álló különítménye, hogy re- vánsot vegyenek a nácikon. Áz ellenség által csak Brigantykként emlegetett szakaszhoz csatlakozik Bridget Von Hammersmark (Diane Kruger) német színésznő és titkosügynök egy olyan küldetésben, melynek célja, hogy leva- dásszák a Harmadik Birodalom elöljáróit. A sorsok Shosanna mozijában találkoznak, ahol a lány is azon dolgozik, hogy beteljesítse bosszúját...” A hátlapszöveg természetesen nem lövi le a poént, de tartsuk észben, hogy a náci vezérkart Hitierestől kinyírják a Brigantyk, majd a mozi - Shosanna terveinek megfelelően - kigyullad, aztán felrobban. Mielőtt ennek jelentőségét ecsetelném, bemelegítésképpen egy másik mozzanatra kell utalnom. A fenti tartalmi összefoglalóból is kiderül, hogy a produkció nemzetközi szereplőgárdát vonultat Quentin Tarantino Brad Pitt a Becstelen brigantykban fel. A film kétlemezes DVD-verzi- ójának extra korongján helyet kapott egy kerekasztal-beszélgetés felvétele, melyen a jelenlevők hosszasan diskurálnak ennek jelentőségéről. Brad Pitt szerint „a film egyik legjobb húzása, hogy mindenki az anyanyelvén beszél, és nem erőltetjük rájuk az angolt”. Hogy miért nem, arról Tarantino a következőket mondja: „Ebben a helyzetben - természetesen a második világháborúról van szó, és arról, hogy egy nagy rakás fehér ember harcol egy nagy rakás fehér ember ellen -, ha beszéled a nyelvet, ha nem (Kép: TASR/AP Photo/Chris Pizzello)
