Új Szó, 2010. január (63. évfolyam, 1-24. szám)
2010-01-14 / 10. szám, csütörtök
22 Sport ÚJ SZÓ 2010. JANUÁR 14. www.ujszo.com Kovács Koko István: „Tökéletes lelki nyugalomban és békében tudok élni, köszönhetően annak, hogy minden egyes tettemmel el tudok számolni" A hősök általában a szorítóban, a küzdőtéren születnek „Minden szekérre fel lehet tenni még egy szál szalmát, csak megfelelő beosztás, elrendezés kérdése" (Somogyi Tibor felvétele) Neve fogalom a magyarok körében, ki bokszolóként, ki tévés személyiségként ismerte meg és kedveli. Kovács Koko István meglepő módon nem foglalkozik a sportmúltjával, mint mondja: soha nem is érdekelte, mert mindig a következő feladatra összpontosít(ott). Állítja, számára a munka nem megterhelő, sokat vállal, és képes is megbirkózni vele. Múlt héten Érsekújvárott egy profi bokszgálán működött közre, és közben szakított időt az alábbi beszélgetésre is. J. MÉSZÁROS KÁROLY Ringbíróként állt szorítóba Paszterkó László búcsúmecs- csén. Miért vállalta el az összecsapás vezetését? Négy-öt éve Las Vegasban, majd később Miamiban elvégeztem egy amerikai bírói szemináriumot. Azóta ABC-licencem van, a világon bárhol működhetek. Két hónappal ezelőtt felhívott Paszterkó Laci, és megkért, hogy élete utolsó mérkőzésén én legyek a bíró. Nem tudtam nemet mondani a legjobb barátom megkeresésére, mert számomra is megtiszteltetés, hogy itt lehetek ezen a meccsen. 2002-ben versenyzőként visszavonult. Mikortól lett ring- bíró? Nem furcsa egy volt öklö- zőnek, hogy tétlenül kell néznie a bunyót? Számomra az lett volna a furcsa, ha teljesen elszakadok a sportágtól. Utolsó meccsemet 2002 májusában vívtam a lengyelországi Gdanskban, és már a banketten odajött hozzám Francisco Valcarceŕ, a WBO elnöke, s nagy szeretettel meghívott a szervezet évzárójára. Gyakorlatilag már akkor volt egy felajánlásom, hogy a sportdiplomácia területén kezdjek dolgozni. Utána szép lassan a nemzeti olimpiai bizottság keretein belül, az amatőr és profi ökölvívó-szövetségben indult sportvezetői pályám. Nekem tehát az a természetes, hogy ott vagyok a szorító mellett, a szorítóban, a szorító környékén. Bíráskodás közben nem volt késztetése a ringben, hogy esetleg ott ütni is kellene? Nem, nem. Hát egy színész is, ha beül egy színielőadásra, eszébe sem jut, hogy szavalni szeretne. Annak megvan a maga rendje. Mérkőzésen ilyen még nem fordult elő, de amikor Amerikában nagyobb gálákon dolgoztam, az ottani show, az ottani bevonuló zenék, a hang- és fénytechnika elvarázsolja az embert. Ott állok a ringben, miközben tizenegyezer lelkes amerikai és mexikói szurkoló üvölt, és közben szól a zene egy világhírű sportoló bevonulásakor. Olyankor libabőrös a hátam, és beleképzelem magamat, müyen jó lenne, ha nekem szólna a zene. De ez az idő elmúlt, már csak emlékeimben jelenik meg, lassan negyvenéves leszek. Eszembe sem jutna, hogy milyen jó lenne ott lenni. Az időnkénti bíráskodás mellett a Magyar Ökölvívó-szövetség tiszteletbeli elnöke és a WBO prof! világszervezet alel- nöke. Ez mivel jár? A tiszteletbeli elnöknek kevesebb a munkája és felelőssége. Ugyanakkor megtisztelő feladatról van szó, ezért megpróbálom a maximumot kihozni eddigi szakmai és akár gazdasági ismereteimből, és olyan szinten támogatni az elnököt vagy az elnökséget, ahogyan csak tudom. A WBO a négy nagy profi szervezet közül az egyik legkiemelkedőbb, számomra pedig a legkedvesebb, mert ott voltam világbajnok, akárcsak Erdei Zsolt, Balzsay Károly, és ott bontogatja szárnyait Bedák Zsolt is. Nekünk, magyaroknak a WBO a legismertebb és legkomolyabb szervezet. Ennek vagyok az európai képviselője. Öt világrészen található a szervezet, és rengeteg regionális címünk van. Az egyiket, az európait én vezettem be, és máig én felelek érte. Az egész földrész ökölvívása hozzám tartozik. Emiatt viszonylag sokat kell úton lennem, egyeztetnem, tárgyalnom promóterekkel, menedzserekkel Európa-szerte. És szerencsére olykor-olykor más kontinensekre is átrándulhatok. Visszavonulása óta televíziós személyiségként is megismerhették a nézők. Most is vezet műsorokat? Készül valami újra? Dolgoztam az RTL-csatomá- kon, a jégkorong, a kézilabda- és vízüabda-mérkőzéseken én vezetem a stúdiót. A Sportklubon rendszeresen a profi ökölvívást közvetítettem, többet között a ga- lántai Kovács Tamás egy korábbi meccsét is. És a médiában van még egy kis szerepem: két és fél éve tart a Lánchíd Rádióban egy műsorom Esti mesék címmel. Ennyiben ki is merül a médiaszerepkör. Szerencsére a sportbeli elfoglaltságaim és ambícióim sokkal nagyobb területet foglalnak el, mintsem hogy főállású tévéssé válhattam volna. Egy időben úgy nézett ki, hogy az leszek, mert sokat szerepeltem a tévében, a reggeli műsoroktól kezdve sok mindenben jelen voltam, de aztán a sport lett az erősebb, ott több feladatjutott nekem. 2010-ben mennyire rabja diadalokkal teli sportolói múltjának? Soha nem is érdekelt. Abban a pillanatban, amikor végeztem egy feladattal, legyen az Európa- bajnokság, olimpia vagy bármi, az már a múltamnak a része, abból soha nem építkeztem a holnapra. Olyan sportolónak tartom magam, aki a mából akart megélni, nem pedig a tegnapból. Mindig újabb és újabb tennivalók inspiráltak, mindig újabb kihívásokat kerestem magamnak, és most is nyitott vagyok minden újra. Történetem viszonylag kerek és szép, minden benne volt, amit akartam. Kiragadnám belőle 1996-ot, amikor az atlantai olimpián a dobogó tetejére állhatott. Akik látták győztes csatáit a harmatsúlyban, egy életre megszerették. Közel másfél évtized elteltével milyen emlékek élnek önben atlantai szerepléséről? Meghatározta az egész életemet. Az azt megelőző és az azóta következő időszakot is, hiszen 1996-ig egy olyan álomért éltem, amelyet minden egyes sportoló megálmodik magának. Addigra nagyon sok kitüntetést és megtisztelő címet sikerült már megszereznem, de az olimpia volt mindenképpen a koronaékszer, a csúcsdísz a karácsonyfán. Egy kicsit éreztem is utána az ürességet, ami minden egyes nagy cél elérése után az embert automatikusan utoléri, de közel tizenöt év távlatából visszatekintve valami fantasztikusan boldog érzés azzal kelni, azzal feküdni, hogy olimpiai bajnok vagyok. Szavakban ezt nem lehet visszaadni, elmagyarázni sem lehet, hogy miért. Szerencsére a világon és Magyarországon e cím birtokosát olyan megbecsülés és közszeretet övezi, hogy ezt tizenvalahány év után is érzem, sikerült vele sok embernek örömet szerezni. Atlantai diadalán túl még egy visszatérő emléket őrzök Kokéról. Ott várakoztam a sportcsarnok előtti parkolóban, amikor megérkeztek Budapestre az aranygép utasai. Amikor a buszból kiszállva a hozzátartozók, barátok közé léptek, szinte mindenki önt akarta üdvözölni, kezet akart szorítani a magyarok nagy bajnokával. Abban a pillanatban úgy nézett ki, mint egy rabságba került vad, tekintetével ide-oda figyelt a tömegben, kereste szeretteit. Aztán megtalálta. Az a tekintet, az a keresési vágy gyakran elém tárul azóta is. Emlékszik még arra a néhány méteres csatára, amikor átverekedte magát a tömegen? Már egy hónapja voltunk távol, és ha nem nyertem volna, akkor is ugyanígy viselkedtem volna, mert nagyon hiányzott mindenki, akiket itthon hagytam. Emlékszem, amikor Nagy Tímea ment ki a sydneyi olimpiára, és a reptéren megkérdezték tőle, hogy hogyan van felkészülve, ő elsírta magát, mert már akkor hiányzott neki az előtte született lánya, Csenge. Pedig még hátra volt számára az olimpia. Nekem is hiányzott 1996-ban a családom, a feleségem, Bence fiam. Telefonon ugyan már beszéltünk, de jó lett volna már átölelni szeretteimet. Most már eszembe jutott a felhozott jelenet. Valóban rontottam feléjük. Furcsa, amit mondok: a közönség még egy picit várhatott, nekik ott voltam egy életre, de a családtól távol, Atlantában töltött minden egyes pillanat óráknak tűnt. Atlanta után népszerűsége magasra szökött. Ez röpítette a profik közé is? Ennek hosszabb története van, egy rólam készült könyvben részletesen ki is fejtették. 1996-ban befejeztem a sportolást, mivel megvolt az olimpiai, világ- és Európa- bajnoki címem, gyakorlatilag cél nélkülivé váltam. Nem éreztem magamban annyi erőt, hogy 2000-ben, harmincévesen még egyszer nekifussak az olimpiának. Átéltem már akkor két ötkarikás felkészülést, és úgy tűnt, Sydney nagyon messze van. Ráadásul úgy éreztem, a cím megvédése azért lesz nehezebb, mert a cél felé vezető út sokkal nagyobb erővel látja el az embert, sokkalta nagyobb akaraterőt ad, mint a csúcson maradás megtartása. így 1996-ban befejeztem. Éltem az életemet, élveztem a népszerűséget, és készültem a civil pályára. Mire készült? Az életre. Huszonöt évesen nem voltak elképzeléseim arról, mit akarok csinálni. Azt tudtam, hogy nem az ökölvívást választom. Ekkor jött egy megkeresés egy német barátomtól,' hogy menjek ki a Bundesligába. Tudtam, hogy nagyon jól fizetnek, és gyakorlatilag edzés nélkül is végigverem a mezőnyt, mert már korábban is bokszoltam ott. Közben Budapest megkapta az 1997-es vb-t, s az akkori szövetség rászedett, hogy folytassam még egy évig. Óriási kockázat volt, hiszen olimpiai bajnokként visszavonulni nagyon nagy dolog, de egy évre rá még egy évet ráhúzni egy új súlycsoportban, és eggyel feljebb megvédeni a vb- címemet, rendkívül nehéznek bizonyult. De azt mondtuk, tényleg csodálatos dolog lenne Budapesten elbúcsúzni. Ezért 1996-végén újrakezdtem a bunyót. Olyan jól sikerült a felkészülés, a Bundesli- gában minden meccset megnyertem, és egy nagy sérülés ellenére 1997-ben sikerült amatőr világ- bajnoki címet szereznem. Ezalatt az Universum megtudta, hogy mégsem vonultam vissza, és megkerestek. Akkor azt mondtam, váijuk meg a vb-t. Utána olyan ajánlatot kaptam, amelyet nem is nagyon lehetett és nem is volt szabad visszautasítani. így lettem profi, bár az olimpia után nem volt bennem semmilyen célkitűzés, hogy a hivatásosok között is megpróbáljam. Szerencsére így hozta az élet. Profiként Európa-bajnok, WBO-világbajnok lett, több mint hússzor bokszolt, huszon- kétszer győzött, egyszer kikapott. Kitérő volt ez az öt év az életében vagy természetes eleme népszerűsége növelésének? Nagyon jól éreztem magam. Megismertem egy idegen sportágat, amely Magyarországon és Kelet-Európábán addig nem volt ismert. Szlovákiában sem. Nálunk sem találkoztunk addig az igazán magas szintű profi ökölvívással. Gyakorlatilag úttörője voltam ennek Magyarországon, ami önmagában óriási lehetőséget tartogatott számomra. Közben fantasztikus öt évet tölthettem Németországban. Hamburgban, Európa legszebb városában, gyönyörű kultúrkömyezetben viszonylag magas szinten megtanultam egy nyelvet. Tehát nagyon sok pozitívumot adott a profizmus. Amatőrként a töredékét nem tudtam megkeresni annak, amit a hivatásosok táborában, ahol jól lehet keresni. Nagyon sokat köszönhetek ennek az öt évnek is. Azt írja önről a wikipédia, hogy olimpiai bajnok és tévés személyiség. Ennél azért több... A wikipédiába bárki beleszerkeszthet. Nem teljes körű a lista, mert magam sem vagyok benne biztos, hogy fel tudom-e egyszerre sorolni a rengeteg funkciómat, feladatomat. Felsorolnám, de a tizediknél biztosan megakadok. Hogyan lehet ezt győzni? Nem egyszerű. Minden szekérre fel lehet tenni még egy szál szalmát, csak megfelelő beosztás, elrendezés kérdése. Bizonyos időszakokban bizonyos feladatokra összpontosítok. Viszonylag szorosan és keményen beosztom az időmet, ha kell, még a pihenőidőt is. Ha kell, csak harminc percet alszom, és utána újra dolgozom. Aztán hetekig pihenek, de hetekig szinte huszonnégy órákat is tudok dolgozni. Nem érzem, hogy fárasztó lenne, szerencsére a szerepeim jelentős része szórakoztató jellegű. Nemrég Janko- vics Marcellel készítettem beszélgetést, előtte Vitézy Lászlóval meg Gyúrta Danival, tehát olyan emberekkel beszélgetek a műsoromban, akikkel számomra is öröm és megtiszteltetés találkozni. Innentől kezdve ez nem fárasztó, és főleg nem munkasza- gú. Erre legalább olyan büszke vagyok, mint az olimpiai bajnoki címemre, bár nagy mértékben a szerencse hozta, hogy az életemben nincs egyetlen egy olyan feladat sem, amire bátran rá lehetne írni azt, hogy munka. Koko fogalommá vált a magyar ember számára. Azok is ismerik, akik nem is konyítanak a bokszhoz. Minek köszönheti ezt a népszerűséget? A küzdősport már önmagában nagyobb lehetőséget kínál egy embernek ahhoz, hogy ismertté vagy sztárrá váljon. Egy csapatemberrel, egy kajak-kenussal, egy öttusázóval nehezebb azonosulni. Sokkalta fontosabb a nemzettudatban egy embernek, hogy az én honfitársam legyőzött valakit a szorítóban, minthogy azt mondja, az én honfitársam messzebbre dobta a kalapácsot a másikénál. Utóbbiban nem annyira kézzelfogható, tapintható a győzelem. A hősök általában a szorítóban, a küzdőtéren születnek. Ez biztosan közrejátszott népszerűségem kialakulásában. Aztán az is, hogy viszonylag értelmes kérdésekre értelmes válaszokat tudtam megfelelő időben adni. Huszonnégy év után szereztem magyar ökölvívó Eb-aranyérmet Magyarországnak, amely ki volt éhezve egy bokszsikerre, és ezzel betöltöttem egy űrt. Utána a profi ökölvívással sikerült elsőként egy áramlatba belépnem, amely garantálta a nagy népszerűséget. Ehhez még hozzájött a kereskedelmi tévék beindítása, és az addig még Magyarországon nem ismert sztárkészítő kampányelemek adagolása, amelyben én remek alany voltam. Ez mind együttvéve eredményezi, hogy nyolc évvel a pályafutásom befejezése után Koko neve ismerősen cseng az embereknek. Népszerűsége tehát aligha vonható kétségbe. Belülről is boldog, kiegyensúlyozott embernek érzi magát? Tökételesen. Köszönhetően annak, amit elmondtam, hogy még közel negyven évesen sem kellett megismerkednem a munka fogalmával. Ugyanakkor rengeteg energiával jár feladataim elvégzése, de mivel élvezem, amit csinálok, ezért nem érzem ennek a fárasztó hatását. Ráadásul olyan életkörülményeket tudtam a családomnak biztosítani, amit elterveztem gyerekfejjel, hogy ne kelljen minden hónapban a postást figyelni, és ne kelljen tényleg azzal foglalkozni, hogy mi mennyibe kerül, hanem amire épp igényünk van, azt megengedhessük magunknak. Még ennél is fontosabb, hogy tökéletes lelki nyugalomban és békében tudok élni, köszönhetően annak, hogy minden egyes tettemmel el tudok magam, a család és a világ előtt számolni. Azért ez ritka a mai világban.
