Új Szó, 2009. december (62. évfolyam, 277-300. szám)
2009-12-31 / 300. szám, csütörtök
12 Szilveszteri vendég_______________________________________________________________________________ ÚJ SZÓ 2009. DECEMBER 31. www.ujszo.com Derzsi János: „Nekem Boss szmokingom volt, kölcsönben, megkértek, hogy vigyázzak rá, hát vigyáztam. Olyan tisztán hoztam vissza, mint annak a rendje..." Pusztít és gyilkol a vásznon, de a szíve vajból van Balhés gyerek volt. Már az óvodából is kitérték. Megszöktette a szerelmét. Hiába kereste őket a fél falu, nem akadt a nyomukra senki. Egy csőszkunyhóban lapultak két napig. Vihar volt, nem mozdultak. Csak miután kisütött a nap. Fogta a lány kezét, és visszaballagtak az óvodába. A lány maradhatott, őt ha- zaküldték. Végérvényesen. Otthon meg jól elpáholták. SZABÓ G. LÁSZLÓ Derzsi János később sem változott meg. A főiskoláról is kirúgták. Nőügy, méghozzá dupla. Felvitt két lányt a zsinórpadlásra. Balhés volt, Major Tamás mégis szerette. Ő volt, aki visszavette, Jancsó Miklós, aki a zűrös időszakokban kaszkadőrként szerepeltette. Szomjas Györgytől már komoly feladatot kapott a Rosszemberekben. Később Bódy Gábor is rákapott. Aztán Fehér György, majd Tarr Béla. A többieket nem emlegeti, pedig az elmúlt harminc év alatt magyar filmben senki nem játszott annyit, mint ő. Igaz, a legtöbbször öldöklő, (ön)pusztító, marcona alakokat. Pedig humora is van, nem is akármilyen. Gyengéd is tud lenni, kenyérre kenhető, mert a szíve mégiscsak vajból van. Sűrű történetek sorozata az élete, mondta egyszer. Hol kezdődött besűrűsödni? A tanyán, ahol éltünk. Apámék nyolcán voltak testvérek, tízből kettő meghalt, a nagyanyám bele is görbült szegény. Annyi gyereket ki- potyogtatni a vüágra! Napszámos volt a nagyapám. Együtt szántott Veres Péterrel, az íróval. Müyen volt Péter bácsi, kérdeztem a nagyapámat. Hülye, fiam, felelte. Minden sor után leült, elővette a plaj- bászt és írt. Mi csak hárman vagyunk testvérek. Nővérem van és húgom. Az ő szemükben én voltam a mama kedvence. S valóban az volt? Hogy nagyon szeretett, azt tudom. De a nővéremet is nagyon szerették, a húgomat meg mi kényeztettük el, mert tíz évvel utánam jött. Volt egy idő persze, amikor nagyon utáltam, mert rám lett bízva. Jártunk ki a libalegelőre focizni, vittem pólyában, de a labda után nem rohangálhattam, ezért beállítottam a kapuba. Na, de milyen a gyerekgonoszság? Naná, hogy a kishúgom volt az egyik kapufa! Ót célozták meg mindig. Védtem is, mint a félőrült. Szigorú ember volt az édesapja? A lányokat elkényeztette, mint annak rendje, engem meg a hét minden napján kétszer-háromszor elképesztő módon elagyabugyált. Pontosabban: szarrá vert. Főleg áztatott kötéllel. De vinklivel is kaptam. Annyiszor, hogy hozzá is szoktam. Meddig tűrte mindezt? Sokáig. Aztán ellógtam. Télen, egy szál klottgatyában világgá mentem. És meddig jutott? A harmadik szomszédig. Bíró Jancsiékig. Náluk húztam meg magam a padláson, ott laktam pár napig. Apám asztalos volt, Bíró Jancsi meg a párttitkár fia. Jó helyen talált menedéket! Ki tudta ezt annak idején!? Nem ezzel foglalkoztunk. Pedig jöttek apámhoz az agitátorok. Másnap az iskolában, ahogy a gyerekek szálin- góztak be a tanyáról, emlékszem, mindenki azt énekelte, hogy „Beléptem a téeszcsébe, mert az nagyon jó!” Kilenc-tízévesen a legnagyobb hidegben is ott dolgoztam apám mellett. Fagyott farönköket vágtunk, fűrészeltünk. Sírtam, zokogtam, az arcomra fagyott a könynyem. Nem törődött vele. Csinálni kellett. De ezt nem panaszként mondom. Akkor ez természetes volt. Én nagyon gyűlöltem ezekért a dolgokért apámat, de a legvégén már szerettük egymást. Addig kegyetlennek hittem. De volt szíve, később rájöttem. Két és fél éves voltam, vittem a kisszéket anyukám után, és szopikáztam. Apám lekevert egy büdös nagy pofont, és azt ordította: „Ott a fasírt, egyél!” Végigszántottam az egész konyhát, akkorát csúsztam a döngölt földön. Rám jött a hiszti, erre hozott egy vödör hideg vizet és leöntött. Anyám nem mert szólni. Színésznek állni egy ilyen világból nem lehetett könnyű. Apám a végén ezt is megbocsátotta. Akkor már jóban voltunk, sokat beszélgettünk. De amikor felvettek a főiskolára, megszüntette az apanázst. „Elmúltál tizennyolc, keresd meg a kenyeret magad!”, mondta. Nem is adott pénzt többé soha. Nem volt baj. Hajnalban mentem a Bosnyák térre a zöldséges piacra pakolni, cipeked- ni. Apám meg elkezdett újra kocs- mázni. Én már akkor nőztem rendesen. A szüzességemet tizenhárom és fél évesen vesztettem el a cigányvajda lányával. Mit tudtam én, mire vagyok képes? Nem én akartam. Odaültettek mellé. Tizennyolc éves volt. Ő akarta, hát megtörtént. Velem azóta is anélkül történnek meg a dolgok, hogy akarnám. A pálinkás kenyeret csecsemőként kaptam meg, azóta iszom. Tizenhét éves koromban, amikor apám baltát ragadott, én a kés után nyúltam. Meg is rémültem magamtól. Hát már itt tartok?! Eldobtam a kést, és kimenekültem a kapun. Nem voltam gyenge ember soha. A szüreti bálokban ijedtemben tanultam meg verekedni. Mindig belesodródtam valamibe. Provokáltak. Ha elmúlt a veszély, azonnal lecsillapodtam. Akik felületesen ismerik, ma is azt képzelik, iszonyú erők dúlnak a lelkében. Veszélyesnek látják. Kiszámíthatatlannak. Meg- szelídíthetetlen vadnak. Ezért is lehet, hogy sorozatban rosszembereket játszik. Rosszembereket? Az nem kifejezés! Én vagyok a gané, a gyilkos, a huligán, a rabló, a véres öklű, szar alak. Kamondi Zoltán filmjében, a Dolinában vagyok csak jó ember. Földrajztanár. De annak sincs párja. A Figaró házasságában Cherubim alakította. Mozartot énekeltem kilencven- két kilósán, rózsaszín tüllben, aranyszínűre festett hajjal. Kecskeméten volt, ahonnan gyorsan to- vábbálltam, mert a feleségem az egyik rendező szeretője lett. Én mentem, ő maradt, el is váltunk. Zalaegerszegen Ruszt Józseffel dolgoztam. Azok nagyon szép évek voltak. Ruszt mondta nagyon találóan, hogy „téged magányos farkasnak hisznek, pedig te kutya vagy, abból is hűséges”. Igaza volt. Én alapvetően közösségi ember vagyok, a társulati színház híve, de ha rosszul érzem magam valahol, tépem a szerződést. Az Új Színházban is már háromszor téptem. Több mint kétszáz darabon vagyok túl, de az egyik kezemen meg tudom számolni, hogy hány szerep miatt volt érdemes erre a kibaszott pályára jönni. A Liliom az együk, de a Tóték Őrnagya is benne van az ötben. Meg a Woyzeck. Fehér Gyuritól tanultam rengeteget a Szenvedélyben és a Szürkületben. Én nem vagyok művész, nem is akarok az lenni soha. Csepűrágó vagyok. De szeretnék nagyon jó csepűrágó lenni, hogy a gyerekeim büszkék lehessenek rám. Öt évig nem beszélt az édesapjával, mielőtt egymás nyakába borultak volna. Melyikük tette meg az első lépést a másik felé? Ő. Felhívott, hogy fiam, nem iszunk valamit? Ez volt az első mondata, amit szerettem. Lehettem negyven. Dolgozni megtanított, kétségtelen. Belém verte, hogy szar munkát nem adunk ki a kezünkből. Hogy az életünket szarrá taposta, egy dolog, de amit csinált, az pontos munka volt. Ezt tiszteltem benne, s hogy erre megtanított, örök hála érte. Nagy összebo- rulás volt a miénk. Ezt nagyon köszönöm neki és a sorsnak is. Attól a perctől fogva ugyanis béke volt köztünk. Fel akart lépni velem, kért, hogy énekeljünk együtt. A szavamat adtam neki, hogy meg fog történni. Két napra rá meghalt. Gyors, boldog halála volt. A temetésén majdnem elájultam. Ha a gyerekek nem fogják a kezemet, beleesek a sírba. Máig nem tudom megmagyarázni magamnak, hogy lehetett ez. Anyukámmal rendben vannak az álmaim, apámmal nem. Vele még most is vannak vitáim. Nem vagyok sírós ember, vele zokogok. Ott sok minden fáj még most is. Az édesanyám hónapokig szenvedett. Könyörgött az Úrhoz, vigye már el. Megfürdettem, megfésültem, magához ölelt és azt mondta: „Szeretlek Jani.” Apámat hívta Janinak. Őt látta maga előtt. Másnap éjjel elment. Egyszer apám arcán is csattant egy hatalmas pofon. Előttem. A nyolcvanhét éves nagyapámtól kapta. A nagyapámtól, aki még vén fejjel is eljárt kurizálni. Női voltak. Nagyanyám boldog volt. „Hadd menjen, legalább békén hagy engem!” Sokszor voltam nagyapámnál, amikor kisboijú született. Láttam sok mindent. Meglestem, mit csináltak a férfiak a kisboijúval... Cannes-ban hogyan érezte magát? Tarr Béla filmjének, A londoni férfinak köszönhetően végigvonulhatott a vörös szőnyegen. Magyar színésznek erre nem nagyon van lehetősége. Ez volt az első cannes-i fesztiválom. Váratlanul jött. Egyszer csak lett. Kimentem, és kurva jól éreztem magam. Négy napig ittam és énekeltem. Végig. Ittam és ittam, és valaki mindig fizette. Hajnali öt-hat óra körül én még ennyi szmokingban hányó embert nem láttam. Nekem Boss szmokingom volt, kölcsönben, megkértek, hogy vigyázzak rá, hát vigyáztam. Olyan tisztán hoztam vissza, mint annak a rendje. Olyan elegánsan hánytam, hogy egy csöpp sem érte. Az út túlsó felén meg a Tarantino hányt. A Quentin. Az is egy őrült pasi lehet. Vele szívesen dolgoznék. De a Brad Pittet is szeretem. Kurva jó színész. Meglepett már párszor. A legutóbb is, amikor egy lúzer senkit játszott. Most megint Tarr Bélával forgat, A torinói lóban. Bélának alapszínésze vagyok. Csak a Kárhozatban nem játszottam nála. De még a vizsgafilmjében is ott voltam. Mitől ez az erős kapocs kettőjük között? Találkoztunk a főiskolán, jól dolgoztunk és megszerettem. Ennyi. Fehér Gyuri volt még üyen az életemben. Bódy is él bennem, meg Huszárik Zoli, akivel ugyan sosem forgattam, de a Bosnyák téren együtt pakoltunk. Rendeltem neki is a sört meg a rumot. Rengeteget ittunk a Láda bárban. József Attilát mondtam, meg Adyt. Nem a főiskolán, hanem ott, a nagybani piacon, Őze Lajos és Huszárik mellett tanultam meg, hogy a munkában célirányosnak és pontosnak kell lenni. Szarban voltam, nem tudtam megoldani egy szerepet. Székely Gábor majd belehalt velem, én meg egyre rosszabb voltam. Huszárik a csillagokról, Európáról és a világról beszélt, nekem halvány fingom sem volt, hogy miért. A mai eszemmel már értem, akkor nem tudtam felfogni. Apám, mondta Őze, ez az ember, az Őrnagy a frontról jön a hátország legcsendesebb falujába, és nem mer rágyújtani, mert frontbeidegződése van, fél, hogy lelövik. És mindent megértettem. Csak ennyi kellett, máris beindult a szerep. Tarr Bélával rögtön megy? Megy. Azonnal. Csak időnként meg tudnám fojtani. Ő is engem. Csak ő nem olyan bátor. Én igen. Bélával kurva nehéz dolgozni. Lehetetlen helyzetekbe kerget. Az eredmény azonban őt igazolja, ezért szeretem. De elviselni borzalom. Ricsit, a torinói lovat köny- nyebb? Bélával nehezebb. Krasznahorkai László írta a forgatókönyvet, de a történet Nietzschével esett meg. Szívszorongató történet. 1889 egyik januári napján Nietzsche kilépett az utcára, és azt látta, hogy egy kocsi elé kötött, lestrapált gebe megmakacsolta magát. A kocsis ostorral ütlegelte, Nietzsche odament, zokogva átölelte, majd a részvéttől remegve összeesett. A szolgája vitte haza, két napig eszméletlenül feküdt, utána meg teljesen elborult az elméje. Élete hátralevő tíz évét némán, szellemi leépülésben töltötte. Tollat többé nem vett a kezébe. A lovakkal egyébként jól kijövök, csak ez most nagyon macerás szerep. Mitől macerás? Bal kézzel kell egy hét és fél mázsás állatot felszerszámozni, irányítani. A jobb kezem ugyanis béna. A történet szerint. Ricsivel kemény csatákat vívtunk. Rám nézett és azt gondolta: nem! Láttam a szemében. Először nyakon hugyozott, majd beleszart a tenyerembe, ahogy tettem-vettem körülötte. Aztán jöttem én. Megálltam a kocsmánál, bementem, ittam két szü- vát, rá egy sört, majd még egy szü- vát és még egy sört. Éreztem, hogy hirtelen sok volt. Egyrészt másnapos voltam, másrészt iszonyú fáradt, meggyötört. Odaálltam Ricsihez, és hogy kvittek legyünk, végighánytam. A fejétől a farkáig. De habosán. Ott, helyben kiegyeztünk. Többé nem piszkított le. Re- nitenskedik még néha, de az nem idegesít annyira. Én a kocsis vagyok a filmben, és van egy lány, aki mos, főz, takarít körülöttem, de én és a ló játsszuk végig a filmet. És van a szomszéd, aki jön hozzám pálinkáért. Bélánál soha semmit nem lehet előre tudni, ami szörnyen zavar nála, csak nem tudok nemet mondani neki. Hány filmet lemondtam már egy rossz félmondat miatt! Béla mellett kitartok. Havi huszonhármat játszom színházban, és úgy forgatok vele hajnaltól délután ötig. Utána színház, tizenegykor végzek, három-négy órát alszom és kelek. Ki kell, hogy bújam, ha vállaltam. Muszáj. És jónak kell lenni, mert szar munkát, ahogy apám mondta, nem adunk ki a kezünkből. Van ennél nagyobb vágya? Szeretném, ha boldogok lennének a gyerekeim. Értük szurkolok, minden ezért van. Közben szerelmes vagyok egy kis picsába, és azon gondolkozom, feleségül vegyem vagy sem. Én még innék egyet, iszunk még?
