Új Szó, 2009. december (62. évfolyam, 277-300. szám)
2009-12-17 / 291. szám, csütörtök
22 Karácsonyi vendég_____________________________________________________________________ ÚJ SZÓ 2009. DECEMBER 23. www.ujszo.com Molnár Piroska: „Ahogy idősödik az ember, úgy jön vissza a gyerekkora. S miután az én gyerekkorom teljes természetközelségben telt el, ebbe vágyódom vissza..." Amit egy másik ember sorsából megtanulhatunk Ápolónőnek öltözve, fehérben és kékben vár Molnár Piroska a Nemzeti Színház esti próbáján. Tennessee Williams darabja, az Orfeusz alászáll a Lady drámája, akit Udvaros Dorottya alakít. Mellette erős epizódszerep az övé, és úgy is játssza, olyan odaadással, átlénye- güléssel, hogy beszélgetésünk során végig azt az érzetet kelti, nekem csak egy dolgom van: rábízni magam. Ő majd visz, repít oda- vissza múltban és jelenben. SZABÓ G. LÁSZLÓ Friedrich Schiller Ármány és szerelem című, szívről és szívhez szóló színművében sem ő húzza az igát, Millemé is kisebb szerep, de ajándékot kapott hozzá rendezőjétől, Alföldi Róberttól. Mahler Gyer- mekgyászdalok című ciklusából énekli a negyediket az előadás végén. De nem úgy, mint egy koncertpódiumon álló operaénekesnő, hanem mint a történetbeli anya. Ettől, gondolom, még izgalmasabb a feladat. Csodálatos a dal, nagyon örülök neki, de mindig izgulok miatta. Másfél órát kell ugyanis várnom rá - miután a szerepem szöveges része már véget ért. És az a másfél óra minden egyes alkalommal rémülettel telik el, hogy hangilag mi lesz, mert az ilyen hosszú várakozás nagyon le tudja lomboztatni az embert. Frissen kell tartani magam, hogy a végén csattanni tudjon a dolog. Nagy ajándéknak érzem mégis, hogy ezt a dalt megkaptam. Plusz katarzis a végén. Azért a keresztrejtvény, hogy „ki ne hűljön”? Ezzel foglalom le magam. Járatom az agyam. Hiába szeretek olvasni, várakozás közben a rejtvényfejtés az, ami megnyugtat. Az olvasásba nem tudnék elmélyedni, hiszen bármelyik percben színpadra hívhatnak. Volt már rá példa az elmúlt tíz évben, hogy karácsony előtt és utána pár napot színház nélkül töltött? Még az elmúlt húsz-harminc évben sem. Most lesz három szabad napom Szilveszterkor, elsején és másodikén. Ha nem tettek volna be egy Bors nénit, négy napom lett volna. De így is szerencsés vagyok, mert Pogány Jutka nem messze lakik onnan, ahová erre a pár napra elmegyek, s mivel neki is gyerekelőadása lesz Pesten, behoz kocsival. Én ugyanis már nem vezetek. Letettem a kocsit. Nem idegesítem magam a közlekedés miatt. Elég volt. Most már tudom, hogy nem kerülök dugóba, mert ha taxival megyek, korábban indulok, hogy időben beéljek a színházba. Elajándékoztam az autót a családban. A jogosítványom megvan. Nyáron esetleg, a Balatonnál, ha majd mozogni kell, vagy piacra menni, bérelek egyet. Summa summarum: Bodrogi Gyuszi fiának van egy wellness- szállodája nem messze Budapesttől, és oda megyek el egy kicsit kikapcsolódni Csomós Marival. Átveszi a szobát, becsukja maga mögött az ajtót. Mi az első, amit azonnal szemrevételez? Az ágy. Az a legfontosabb. Már otthon is gyógymatrac van az ágyamban. Kréta szigetén töltöttem két hetet a nyár végén. Kőágy volt, matraccal, ami kemény és mégis fantasztikus fekvést adott. Aztán ami fontos még... a televízió. A híreket nem hagyhatom ki. De ha van friss újság, lehet, hogy be se kapcsolom. Azzal, hogy az idén Görögországban nyaralt, végérvényesen hátat fordított kedvenc helyének, a dalmát tengerpartnak? Amióta nem vezetek, mindig egy barátnőm szokott levinni. Az idén azonban csak augusztus végén, szeptember elején értem rá, ő meg csak nyár elején tudott menni, ezért lett Kréta egy nagyon kedves szomszédasszonyommal, aki mindent megszervezett, mindent a fenekem alá tett. Egy nyugodt kis szállodában laktunk, közel a tengerhez, és mindig ott ettünk, ahol éppen megéheztünk. Sokat láttam, és sokat pihentem, de úgy tervezem, jövő nyáron visszamegyek Brelába. Persze csak akkor, ha megint sikerül időpontot egyeztetnem a barátaimmal. Legszeretettebb kolléganőivel, Pogány Judittal és Csomós Marival most együtt játszik az Örkény Színház Macskajátékában, amelyet Mácsai Pál rendezett. Ez most tényleg érdekes helyzet: Jutkával és Marival évek óta szinte napi kapcsolatban vagyok. Az én révemen ők is beszélgetnek egymással. De az, hogy mi hárman színpadon is együtt lehetünk, egészen különleges helyzet. Néha azért van köztünk kis kocódás, de azt is nagyon élvezzük, mert utána ki lehet békülni. A szöveg miatt vitázunk. „Te kihagytad azt a fél mondatot... nem igaz, nem hagytam ki!... de kihagytad!... na, akkor mondjuk össze!... én nem mondom össze!” Aztán persze elnevetjük magunkat, és minden rendben van. Hihetetlen élvezet együtt játszani. És a többiekkel is! Olyan jó közös munka ez. Született egy új színpadi változat. Nincs telefon, nincs tolószék, nincsenek kellékek, csak a szöveg él igazából. Közelebb van a darab a kisregényhez, nincsenek úgy jelenetté formálva a levelek, csak Örkény szövege él, és any- nyira befogadta a közönség! Ha lehet használni ezt a szót: tomboló sikerünk van. S ha nincs tolószék, akkor Giza... ... én egy székben ülöm végig az előadást. Ha hűek lennénk a szöveghez, akkor Schwesternek is kellene lenni, aki Gizát tologatja, de nálunk nincs. Én elejétől fogva végig bent ülök, s úgy kell részt vennem a történésben, hogy ott is vagyok, meg nem is - ha nem akarom. Tehát úgy kell irányítanom a közönség figyelmét, hogy csak akkor fókuszáljon rám, amikor ténylegesen kell. Mácsai Pali ezt úgy fogalmazta meg, hogy ha a színen folyik egy másik jelenet, akkor próbáljak .kiüresedni”. És hihetetlen jó módszer, hogy az ember csak úgy .kiüríti magát”, a távolba néz, s a közönség figyelme abban a pillanatban átmegy egy másik szereplőre. Mint ahogy Peter Brook úja Az üres térben, hogy beülsz, erősen gondolsz valamire, koncentrálsz, befelé fordulsz, és azonnal rád irányul a figyelem. Nagyon izgalmas feladat ez így. Szeretem. Észre sem veszem, hogy repül az idő. Szerepelt a vágyai között, hogy a Macskajátékban is színpadra lépjen egyszer? Őszintén szólva, anélkül, hogy vágyna rá az ember, előbb-utóbb úgyis bejön az életébe. Egy bizonyos kor után. Hatvan felett nyilvánvaló. Arra viszont soha nem gondoltam, hogy Gizát fogom játszani. Az ember fejében mindig Orbánná van. Ez a lehetőség továbbra is adott. Tíz évig biztosan nem. Utána meg kiöregszem belőle. Hatvanon túl nem lehet már Orbánné az ember. Az mást jelent. De egyáltalán nem bánom, hogy ez most így jött össze. Ez talán még érdekesebb számomra, hiszen el nem tudtam volna képzelni magam Gizának. Borzasztó jó érzés, hogy ez akkora siker. Fiatalok, idősek vegyesen nézik. Minden finomságra reagálnak, amire szeretnénk, hogy reagáljanak. Pedig az elején meg is lepődtünk rendesen, amikor kiderült, hogy itt nem lesz sem bútor, se tolószék, se telefonkészülék, se fűzős cipő, sőt Orbánné részéről még átöltözések sem. Mi ugyanis mind a hárman úgy szocializálódtunk a színházban, hogy kellékek igenis vannak. Itt meg semmi. Nem volt ez riasztó egy cseppet sem? arról beszél, hogy „a te felsőbbsé- gességed”... Egyszer csak Ilus, Orbánné lánya levelet ír Gizának, mert úgy gondolja, ő az „egyetlen, akire Anyus hallgat... mentsük meg Anyust! Giza pedig visszaír neki, hogy „Te félreismered a mi valódi erőviszonyainkat. Én anyádat mindig magam fölött állónak ismertem. Hiába éltem bőségben, biztonságban, nyugalomban, még akkor is, ha kapkodni, fuldokolni láttam, akkor is felnéztem rá. Mert amikor én két lehetőség közül mindig a kényelmesebbiket választottam, neki volt mersze vállalni a kockázatot.” És itt kiderül, hogy szó sincs semmiféle fel- sőbbségességről, esetleg műveltebb, több nyelven beszél, mint Orbánné, de tehetős család tagjaként ugyanazt a lehetőséget kapták mindketten. Orbánné a Zene- akadémiára járt énektanszakra, csak elsodorták az érzelmek. Giza tudatosabb volt, őt másfajta dolgok érdekelték. Ő fél életet él. „Mit mondjak anyádnak - írja a levélben Ilusnak -, igyekezzen ő is fél életet élni? Ehelyett inkább neked üzenem lányom, próbáld megtanulni anyád sorsából, ami egy másik ember sorsából megtanulható. Sajnos én sohasem követtem el hibákat. Életem téli álom volt, mert féltem a hidegtől.” Ezt mondja Giza. Ez tehát rajta a színes papírkígyó, a meleg hatására pörgött és forgott. Ötödikes voltam, amikor a kunágotai tanyáról beköltöztünk a faluba, a Kossuth utca utolsó házába. A tanya három kilométerre volt a falutól, télen is gyalog jártam be az iskolába. Nagy volt a tél, gumicsizmában jártam, rongykapcát tekertünk a lábamra, és emlékszem, megfagyott a kisujjam. Anyám olyan nagyon büdös fagykenőccsel kenegette, és aztán magához tért, rendbejött. Nekünk csak kecskénk volt, tehenünk nem, a nagyné- néméknek viszont igen, tőlük hordtuk a tejet. Isteni illata volt, de még az istáílószagot is szerettem. Albérletben laktunk egy gyógyszerész özvegyénél, hátul a mosókonyhában. Gazdag ház volt két udvarral, ez megmaradt bennem. Imádtam a kertben kószálni, a gyümölcsfákra felmászni, ott üldögélni, álmodozni. Kitaláltam, hogy idegen nyelveket beszélek. Hallottam a franciát a rádióban, és akkor ott hablatyolgattam, énekeltem magamnak a fán. Dolgozni nem nagyon fogott be az anyám. Nagyon pici kukoricaföldünk volt, de nem kellett segítenem ott sem. Csak szaladgáltam, kézről kézre adtak az idősebb unokatestvéreim. Röpködtem köztük, műit egy kis kedvenc. Kukoricamorzsolásra is emlékszem. Mivel a petróleumott voltunk, subában feküdtünk, aztán tizenegykor felkeltettek bennünket, hogy na, megyünk haza! És mentünk álmosan a ropogós, kemény hóban, és harapni valóan tiszta volt a levegő. Mint a mesében. Bár ma reggel, amikor taxit rendeltem, mert a szinkronba kellett mennem, megint élveztem a tél szagát. Vártam a kocsit a kapunál, és jó volt a sűrű hóesésben állni. Remélem, hogy Szilveszterkor és az azután következő napokon is hullani fog a hó, amikor ott leszünk a szállodában, a fenyőerdő közepén. Kimegyünk majd sétálni, havat szagolni. A főzéssel hogyan áll? Évek óta sehogy. Nincs is rá időm. Meg magamnak? Mi a csudának? Csak 24-én nem játszom. Arra az egy napra nem fogok nekiállni. Budapesten él egy unokabátyám, akiknél karácsonyozni szoktam. Ott minden földi jóból részesülök, ami nekem Kunágotán megvolt. Szentestén, sötétedéskor pedig már szeretek otthon lenni, olvasgatni, gondolkodni. Egyébként Szilveszter estére sem szoktam nagyon bevásárolni. Van egy üveg pezsgő otthon, meg egy kis birsalmasajt dióval töltve, vagy aszalt gyümölcs, azt szeretem. De mást nem veszek, mert addig enném, amíg látnám. Úgy óvom meg magam a nassolás. Amikor megláttuk a díszletet, azonnal tudtuk, hogy ez így is egészen fantasztikusan működik. A szöveget ugyanis hihetetlen intenzitással éljük meg. Giza Garmisch-Partenkirchen- ben éH az életét. Mennyit változtattak rajta az ott töltött évek, mennyi ragadt rá a német mentalitásból? Ő ugyanolyan magányos Németországban, műit a húga, Erzsi itthon. Ez két magány. Élhet az ember palotában vagy kastélyban, kétszáznyolcvan gyertya fényében, hordhat kivágott antwerpeni csipkeruhát nem tudom, hány vendég között, és lehet magányos szegényen, társbérletben is. A magány ugyanolyan. íme, a példa: mindegy, hogy szegény vagy gazdag az ember - a társbérletben sínylődő Orbánnénak gazdagabb érzelmi körülményei vannak. Giza szerepe ad annyi lehetőséget a játékra, mint Orbánnéé? Ad. Van ugyanis egy érdekes vonás Gizában. A közönség esetleg azt hiheti, hiszen Orbánné is végig egy óriási önbevallás, amire a közönség felkapja a fejét. Na, de azt addig is sejtetni kell, hogy alul lappang valami, és nem szabad, hogy Giza felsőbbségesen viselkedjen. Ez csak a látszat. Nagyon érdekes a figura, bonyolult jeUem, örülök, hogy a sors elém tette. Ha már az elején az ágyat említette... Kunágotán, ahol felnőtt, aludt valaha kemencepadkán? Hogyne?! Hát hogyne?! Tanyán laktunk, amikor általános iskolás voltam. Egészen ötödik osztályos koromig. Még arra is emlékszem, hogy szalmazsák volt az ágyban. Amikor már nagyon összetört a szalma, frisset kellett tenni helyette. A kemencesutban is aludtam, míg befértem. Be volt terítve egy rongyszőnyeg, és azon. Annál finomabb hely nem is kellett. Melegített a kemence. A macska is ott szeretett aludni. Oda bebújni csodálatos volt. Az aludttej ízére is emlékszem, vagy ahogy a kemencenyakon száradt a gomolya. Anyám csinálta. Papírsárkányt is fel szokott rakni, kis rudacskán gombostű, lámpa drága volt, a sparhelt ajtaját nyitottuk ki, hogy a parázs világítson. Nagyon szerettem a régi karácsonyok illatát. Anyám szaloncukrot főzött. Kiöntötte az asztalra, megtüzesítette a kést, és vágta. Egész évben gyűjtöttük a sztaniol- papírt, a körmünkkel kisimítottuk, és abba csomagoltunk. Bizonyára már akkor is rövidlátó lehettem, mert nem vettem észre, csak világosban, hogy fenyőfa helyett napraforgószárba voltak beleszúrva a kis fenyőgaUyak. Sírva fakadt? Nem, csak megdöbbenve néztem, hogy mi ez. A díszek ugyanis eltakarták a napraforgószárat. Ezzel nekem el is múlt a Jézuska. Azt mondtam: az nem lehet, hogy nekünk ezt hozta. ElszáHt egy illúzió. Egyszerűen elmúlt. Más íz, más illat? Tojásfehérjéből a habcsók. A diót arany és ezüst kályhafestékkel festettük be. És persze a disznótorok! Anyámnak sok testvére volt, akik ott laktak a faluban, és mindenkinél volt disznóvágás. Későig tói, hogy nem tartok otthon szinte semmit. Tavasszal, amikor friss zöldség van, olyankor szoktam egy kis levest főzni, de mást akkor sem. Deák Krisztina új filmjében, az Aglájában milyen szerepe van? Egy gonosz, nevelőintézeti igazgatónőt játszom. Végig csak németül beszélek. Meg kellett pofoznom egy kislányt. Nagyon sajnáltam szegényt, utána percenként ölelgettem. Olyanokat sóztam le neki, te Úristen! De muszáj volt, közeliben nem lehet kamuzni. Nagyon helyes volt a gyerek, mondta, hogy tessék csak ütni nyugodtan! A legnagyobb megnyugvást, belső harmóniát mikor éli meg? Természetközeiben. Hatvan fölött az ember nem számít fiatalnak. Azt mondják: ahogy idősödik az ember, úgy jön vissza a gyerekkora. S miután az én gyerekkorom teljes természetközelségben telt el, ebbe vágyódom vissza, ebbe a hangulatba. Az évszakok illatába. De most ott leszek a fenyőerdőben. Medence is lesz, harminc fokos vízzel. Majd kiúszom a szabadba.
