Új Szó, 2009. december (62. évfolyam, 277-300. szám)
2009-12-12 / 287. szám, szombat
Ivan Franék: „Ha válogatásra hívnak, tudják, ki vagyok. Nem kérdezem, milyen nemzetiségűnek hisznek. Az én munkám ott kezdődik, amikor megkapom a szerepet..." Pilzeni ukránként francia és olasz filmek főszerepében 10 Szombati vendég 0jsz02009.DECEMBERi2.www.ujszo.com Tett néhány kört, míg célba ért. Tizenöt éves koráig a cseh ifjúsági futballválogatott nagy reményű játékosa. Később egy amatőr színtársulat tagja. Pilzeni lakosként a Skoda-művek géplakatosa. Érettségit estin szerez, két év alatt, egy gépipari szakközépiskolában. Diplomája szerint bábművész, európai ismertségre színészként tett szert. SZABÓ G. IÁSZLÓ Ivan Franék csupán az ékezetet hagyta el a nevéből, cseh állampolgárságáról nem mondott le. 1989 óta ugyan Burgundiában él, s bár Rómában is sikerült gyökeret eresztenie, Pilzen és Prága továbbra is fontos számára. Pedig cseh filmben ez idáig csupán háromszor láthattuk. Alice Nellis Titkok című alkotásában, Juraj Herz friss opusában, a Sötétségben és Dán Svátek kórházi thrillerében, a Nem tudod, mikor üt az órában. Amióta Gérard Depardieu-vel játszott a 36 című francia zsaru- thrillerben, mindenki róla faggatja. Ha nem veszi zokon, én kihagynám ezt a kérdést. Sajnálom. Miért? Olyan nagy élmény volt közelről látni? Depardieu kitűnő színész. Kár, hogy mostanában csak arról cikkeznek vele kapcsolatban, hogy szőlőhegyeket vesz, szereti a finom borokat... egyébként tényleg szereti! Azok pedig, akiknek a bor nem jelent semmit, elítélik őt. Megnéztem nemrég az Edith Piaf című filmet. Nincs benne sok jelenete. Egyszer elmegy egy bár előtt. Hétszer tekertem vissza. A járását elemeztem. A lépteit. Óriási színész. De mert bohémként sem kisebb, inkább azokról ír a világsajtó. Én csodálom őt.,A legnagyobb játékos, akivel eddig dolgoztam. Minden műfajban zseniális. Mondta neki? Természetesen. De nem fogta fel. Részeg volt. Két napig egyfolytában. Rómában, a Cinecittában forgattam nemrég. Mindenki Mastroiannit emlegette. Hogy így a Marcello, úgy a Marcello! Nem is beszéltem senkivel, aki ne szerette volna. És nemcsak színészként - magánemberként is imádták őt. Mert akármekkora sztár is volt, legbelül meg tudott maradni egyszerű, közvetlen embernek. Depardieu is ilyen. Vannak nagy színészek, akik egy idő után nem képesek emberként viselkedni. Elveszítik a józan ítélőképességüket. Dolgoztam egy filmben Depardieu lányával, Julie-vel is. Nagyon szép nő. Ragyog, mint a nap. Ő is normálisan viselkedik. A legapróbb jelét sem mutatja annak, hogy a nagy Depardieu lánya. Guillaume-mal, Depardieu nemrég meghalt fiával is találkozott? Kétszer láttam őt a Versailles című film szereplőválogatásán. Ugyanarra a szerepre hívtak be engem is. A végén ő kapta. Neki sokkal nehezebb volt a gyerekkora, mint Julie-nek. Egy fiú nehezebben tud kilépni híres apja árnyékából. Nem véleden, hogy Guillaume-nak tragédiába torkollt az élete. Hiányzott neki az apai si- mogatás. Nem kapott annyi szere- tetet, amennyire szüksége volt. Ez sodorta rossz irányba. Nem segítettek rajta. Nem vitte el az apja egy hétvégén halászni. Lehet, hogy csak erre vágyott. Hogy együtt lehessen vele. Csendben, távol mindenkitől. Ön kapott annyi simogatást, amennyire egy gyerek vágyik? Csak az anyámtól. Az apám ütött-vert. Nagyon sokat szenvedtem miatta. Tüdőm, hogy ez most rettenetesen hangzik, de igen: én akkor éledtem fel, amikor ő meghalt. Harmincöt évesen. Nekem akkor kelt fel a nap. Addig sötét felhők alatt éltem. Nehéz volt az életünk. Anyámnak is, a bátyámnak is, nekem is. Mind a hárman kaptunk tőle. Ivott. Rendszeresen. Olyankor anyámnak is nekiesett. Honnan az ukrán ág a családjukban? Anyai nagymamám volt ukrán. Titokzatos asszony volt. Lvovtól nem messze, zsidó családban született. A nagyapám meg grúz volt, grúz és mohamedán. A fronton halt meg. Nagymamám orvosnak tanult, csak aztán teherbe esett, és meg kellett szakítania az egyetemet. Anyámmal a karján lökdösték fel a marhavagonba. Vitték Dacha- uba, koncentrációs táborba. Tizenhét éves voltam, amikor egy szilveszteri éjjelen elmesélte mindezt. A lágerben szétválasztották őket. Anyám kétéves lehetett, különböző orvosi kísérleteknek vetették alá, a nagymamám nővérként dolgozott a foglyok mellett. Három év múlva megtalálta anyámat. Aztán jött a normandiai partraszállás, közeledtek az amerikaiak, és megint vonatra rakták őket. Pilzenen és Prágán keresztül mentek volna Terezínbe, a gázkamrába. Pilzenben azonban megállt a szerelvény. Órákon át ott vesztegelt a pályaudvaron. Nagyanyámat, mint nővért, gyerekkel a karján leengedték, hogy vizet keressen. Találtak is. Ittak, megmosták az arcukat, de mire visszaértek, a vonat elment. Megmenekültek. Ott álltak csíkos ruhában. Nem tudták, mitévők legyenek. Nagyanyám megszólított egy férfit, aki autóba ültette, majd otthon, a pincében bújtatta őket. A végén egymásba szerettek. Ez az úr lett aztán az én nagyapám. Kétéves voltam, amikor meghalt. Igazából nem is ismertem. Ha nem áll meg a vonat Pilzen állomásán... ... akkor minden másképpen alakul. De én ezzel nem foglalkozom. Minek? Gyerekként még azt sem tudatosítottam, hogy hányféle vér folyik az ereimben. Éngem erre mások figyelmeztettek. A nevemből kiindulva mindenki azt hitte rólam, hogy orosz vagyok. Arra, hogy ukrán, senki nem gondolt. Azt meg, hogy cseh, nem akarta elhinni senki. „Nem, nem, te más vagy!” Mindenkitől ezt hallottam. Aztán 1989 november 3-án elmentem. Végleg. Azóta három országban, három kultúrában forgók. A legtöbb időt Franciaországban töltöm, de nagyon sokat vagyok Rómában, és ha az időm engedi, netán cseh filmben kapok szerepet, akkor jövök haza. Ha azt kérdezik, ki vagyok, mi vagyok, csak azt mondom: keverék. Totális misung. Nem azt, hogy világpolgár? Nyugodtan mondhatnám, de van ebben más is, nemcsak sokféleség. Mi az a más? A leginkább magány. Végül is hol a hazám? Hol kellene a leginkább otthon éreznem magam? Örülnék, ha lenne mellettem valaki a családból, aki olykor-olykor megsimogatna. Igen, negyvenöt évesen is erre vágyom. És? Mitől olyan furcsa ez? Ötven napból negyvennyolc: rendben. De az a kettő nagyon nehéz. írtéra tud fájni. Nincs is rá egyértelmű válaszom, hogy mitől. Honvágyat nem érzek, nem akarok visszatelepülni. Elváltam a francia feleségemtől, van két közös gyerekünk, néha mégis úgy érzem, nincs miben megkapaszkodnom. Amikor meg itthon vagyok, azt látom, mindenki rossz ízű megjegyzéseket tesz a másikra, mintha ő maga hibátlan lenne. A franciáknál más a helyzet? Ott minden olyan piramisszerű. XIV. Lajos, a Napkirály a csúcs, és mindenki az ő alattvalója. Aki bent van a piramisban, annak az a dolga, hogy tisztelje azt, aki fölötte van. De akkor jó, ha ezt láttatja is. Ha földig hajol előtte. Na, ez az, amiből én nem kérek! Az emberség előtt földig hajolok, hajbókolni azonban nem tudok. Ami nem is tetszik a franciáknak. Ők viszont csak dumálnak, dumálnak, vitáznak, de nincs mögötte semmi. Gyorsan be tudott illeszkedni közéjük? Én csak ámulok és bámulok, amikor kitör belőlük a nacionalizmus. De miért is csodálkozunk? A gyarmatosítás a vérükben van. Gondoljunk csak Észak-Afrikára! Az egyenlítő környékén azonban a franciák is megélnek sok mindent. Dzsibutiban forgattam nemrég. A francia hadsereggel dolgoztunk heteken át. Figyelmeztettek: ha kocsit bériünk, és az úttalan utakon véletlenül elütünk egy kecskét, ki ne szálljunk, mert nem véd meg.bennünket senki. Irány a kaszárnya, jöjjenek csak utánunk, ott majd mindent elintézünk. Ha kiszállunk a kocsiból, azonnal meglincselnek. Ez is rasszizmus. Párizsban, ha a metrón utazom, az is felér egy ta- nulmányúttal. Vannak negyedek, ahol szinte csak feketék szállnak fel, de a legfeketébb afrikaiak. Aztán ahogy megyünk tovább, egyszer csak elkezdenek kifehéredni az utasok. A franciák megtermékenyítették fekete Afrikát. A gyerekeik, az unokáik azonban már nem ott élnek. Sötét hajának, kreol bőrének köszönhetően Párizsban vagy Rómában aligha nézik kelet-európainak. Ha castingra hívnak, tudják, ki vagyok. Ha magamtól megyek, nem kérdezem, milyen nemzetiségűnek hisznek. Az én munkám ott kezdődik, amikor megkapom a szerepet. November 3-án, amikor vonatra szállt, érezte már a bársonyos forradalom szelét? Nem tudtuk, mi lesz. Prága tele volt Trabanttal, a keletnémetek szinte megszállták a nyugatnémet nagykövetséget. Menekültek. Nekem vízumot kellett szereznem, hogy elutazhassak. Két nap, két éjszaka várakoztam a francia nagy- követség előtt. A végén mégis svindliznem kellett. Nem volt minden rendben a papífiaimmal. Féltem, hogy leszállítanak a vonatról. Nagy szerelem volt? Ami elsodort? Nagyon nagy. Claire díszlettervezést tanult Prágában, én meg mentem vele. Legyűrtek az érzelmek. A döntő pillanatban ma is a szívemre hallgatok. Csak utána az eszemre. Bábszínészként kezdett Párizsban, így kötött ki Jean-Pierre Lescot legendás társulatában. Nyolc év után mi változott, hogy a bábokat félretéve egyszer csak filmszerepet kapott? Elmentem egy válogatásra, és kiválasztottak egy francia tévéfilm főszerepére. Szarajevóban forgattunk, nem sokkal az ottani háború után. A vetítést követően újabb és újabb szerepek jöttek. Ment minden magától. Nem kellett kémem. Hívtak és hittek bennem. A francia rendezők mellett az olasz filmesek is gyakran foglalkoztafiák. Ennek sincs különösebb története. 2001-ben Süvio Soldini a Svájcban élő magyar írónő, Agata Kristóf regényét vitte fűmre, és én kaptam meg benne Tóbiást, az óragyári munkást, aki gyerekként megölte prostituált anyját, és annak égjük vendégét, akiről később tudta meg, hogy az apja volt. Az Elégni a szélben hatalmas nemzetközi sikert aratott, s ennek eredményeként az olasz rendezők szemében is érdekes lettem. Az Ipari sivataggal 2005-ben a berlini fesztiválon arattunk komoly elismerést, és ez megint sokat erősített az olaszországi pozíciómon. A Párizs, Róma, Prága mágikus háromszög lett számomra, amelyben kitűnően érzem magam. Hollywood nem igazán vonz, főleg most, hogy komoly szerepet kaptam egy független amerikai filmben, Vincent Gaűo meüett. De ha most mégis egy neves hollywoodi rendező előtt kellene prezentálnia magát, melyik három filmjét tenné elé? A Vodka Lemont, amely ör- mény-francia-svájci-olasz koprodukcióban készült, az Egy kis történetet, amelyben alpinista geológust játszom és Juraj Herz Sötétségét. Döntéseiben mi befolyásolja elsőként? A rendező személye vagy a forgatókönyv minősége? Élsőként mindig az anyag érdekel, de vannak rendezők, akiknek már azelőtt igent mondanék, hogy elolvasnám a forgatókönyvet. Müos Formánnál nagyon szívesen dolgoznék. Az Egy kis történet című olasz filmet két okból vállaltam el. Hatvan méter magasból kellett lógnom biztosító kötéllel, és üyet még nem kértek tőlem soha. Egyszerűen izgatott a helyzet, miközben féltem tőle. De tetszett az alapötlet is, hogy kevés szöveggel kellett elmesélni egy felkavaró történetet. Magánemberként is szívesen „lebeg”, mert még felnőtt fejjel is szeret álmodozni, vagy inkább az a típus, aki mindig, minden helyzetben két lábbal áll a földön? Én még most, félúton a negyven és ötven között is szeretek ábrándozni. Nem vagyok kőkemény realista. Új kapcsolatban élek, hat hónapos kislányom van, ő a harmadik gyerekem, de még mindig képes vagyok elrugaszkodni a valóságtól. Mivel az Ikrek jegyében születtem és a Halak az aszcendensem, „négyen vagyok”. Ez négy különböző személyiséget jelent. Beszélgettem egy asztrológussal nemrég, aki másoknak általában azt tanácsolja: nézzenek fel az égre, szakadjanak el pár percre a mindennapi élettől. Miután elkészítette a horoszkópomat, azt mondta, jó lenne, ha az egyik lábamat letenném végre a földre. S hogyan képzeljem el akkor, ha éppen nem a következő szerepe foglalkoztatja? Bábozgat, festeget? Mivel köti le magát az ember távol a világtól, egy eldugott kis tanyán? Ott mindenre van idő. Képeken dolgozni, órákon át bámulni a felhőket, főzőcskézni... kérdezi tőlem a hentes a faluban, hogy hány főre készítem a marhahúslevest? Csak hogy mennyi húst adjon. Mondom, nyolcra. Közben csak magamnak főzök. De mindig nagy adagot. A képeket is magamnak készítem. Megmutatom néhány embernek, de nem adok el egyet sem. Ja, és nagyon sok zenét hallgatok. Főleg klasszikusokat. Ott áll a ház egy hatalmas rét szélén, távolabb az erdő... és szól a zene nálam. Nem kell, hogy műidig süssön a nap, eshet az eső, én abban is örömömet lelem. Nem csinálok nagy ügyet semmiből. Az élet úgyis megoldja magát.
