Új Szó, 2009. december (62. évfolyam, 277-300. szám)

2009-12-11 / 286. szám, péntek

www.ujszo.com UJSZO 2009. DECEMBER 11. Kultúra 9 Szolnoki Júlia műfordító halálára Az alkotói alázat méltóságával SzolnokiJúíia 1946-2009 (Peter Procházka felvétele) Sírgödrök fölött terpeszál­lásban szülnek az anyák, ír­ja Sámuel Beckett. Megál­lapítása nemcsak az eszte­len háborúnak, az ember­élet rövidségének is mor­bid metaforája. Tudva, hogy a flóra és a fauna kozmoszában megannyi egyed életének időtartama az emberénél jóval hosszabb, akár azt is mondhatnám, nevetsége­sen rövidre szabatott az emberélet időtartama. SZIGETI LÁSZLÓ Borzalmas mondatával Beckett arra is intelmez minket, hogy nem lehetünk telhetetlenek, s be kell látnunk, alig van időnk, jól be kell osztani minden percünket. Szol­noki Júlia jól gazdálkodott önma­gával. Az a képzetem alakult ki ró­la, hogy valamennyi feladatát, in­tellektuális és érzelmi életének valamennyi kötelezettségét úgy végezte el, mint szorgalmi házi feladatot. Irigylésre méltó módon gyakorolta az emberi létezés lé­nyegét, az örömmel végzett cse­lekvést. Amit nem lehet megta­nulni, legfeljebb hosszú évszáza­dokon át, abban a folyamatban, amelyről József Attila azt írja, az őssejtig vagyok minden ős. Ata- visztikus erővel hordozta génjei­ben a legjelentősebb európai szo- ciokulturális örökségünket: a ra­cionális cselekvésbe vetett hitet. A munka méltóságát és értelmét. Nem hordozta magában sem a lenézés, sem a fölényeskedés kód­jait. Miközben gesztusaival és megnyilatkozásaival ragaszko­dott önnön méltóságához, nagy tiszteletben tartotta a másik em­ber méltóságát is. Gyakorlatias életet élt, de mindvégig tudta, hogy létezik egy fensőbb, egy er­kölcsi princípium. Ez szabályozza eredendően mértéktelen egonkat, ez tartja kordában az emberi együttélés rendszerét is, ez mutat­ja meg a jó és a rossz közti különb­séget, s ez teszi nyilvánvalóvá, hogy az élet a legnagyobb érték, de mindenhez az ember a mérték. Ettől nehéz az ember sorsa. Ez a szerény, mértékletes lélek tudta ezt, ezért is Vallotta, hogy a prag­matikus, mechanikus élet a léte­zés transzcendenciája nélkül nem lehet teljes. Az övé teljessé kere­kedett, mert hitt az emberi cse­lekvésben, hitt a művészet és a tudományok értelmező, elemző és segítő funkciójában, ezért is mentette meg őt habitusa a ke­gyetlenül vallásos és babonás életszabályoktól, a mesterséges erőlködésektől. Vágyat és célt forgatott benne a szeretet. Lelke nem ismerte a léha tunyaságot. Életvitele felszabadí­totta őt az erőfeszítések monoton kényszerűségéből. A Kalligram Könyvkiadónak huszadik századi magyar irodalmat, esszéket és társadalomtudományi értekezé­seket fordított. Az általa lefordí­tott magyar szerzők Európa-, sőt, világszerte elismert gondolkodók, akik nem a leíró, hanem a gondol­kodó, bölcselő epika konstrukció­iban fejtik ki kritikus álláspontju­kat. Számomra ő fordított a leg- megbízhatóbban magyarról szlo­vákra - nem véletlen, hogy az ál­tala lefordított kortárs magyar írókat szomorúsággal és részvét­tel telítette a halálhíre. Sokáig azt hittem, azért bízom benne a leg­jobban, mert második nyelvének, a szlováknak képes volt szerelmé­vel, akaratával, szorgalmával és lelki azonosuló képességével ugyanolyan domináns pozíciót kiharcolni önmagában, mint az első domináns nyelvének, a ma­gyarnak. A logo-, a szó és a beszéd szakemberei tudják, mekkora tel­jesítmény ez. De aztán rá kellett jönnöm, az iránta érzett szakmai bizalmamnak még egy meghatá­rozó eleme van, ami túlmutat a szakmán: mélyen emberi, vagyis hát etikai töltetű. Szolnoki Júlia megtestesítője volt annak a mon­dásnak, miszerint az ember az élete során többször elveszítheti a teljes vagyonát, s kezdheti újra, de a jó hírét csak egyetlenegyszer veszítheti el. A Kalligram Könyv­kiadóban sosem vonódott kétség­be sem szakmai, sem emberi megbízhatósága. S ebből fakadó­an mindnyájan tiszteltük és sze­rettük. És örültünk, ha megjelent köztünk. Mert az emberi méltóság ünnepélyessége jelent meg általa, a szakmai és munkaszorgalom­mal elegy életszeretet. Már az első súlyos kórházi ke­zelések után volt, amikor serkentő elemként felajánlottam neki Ná­das Péter 1800 oldalas trilógiáját. Alig tíz nap telt el, amikor csillogó szemét rám emelte, s azt mondta: Ezt még le kell fordítanom. Vagyis újból felvette a küzdelmet, euró­pai emberhez méltóan célt és ra­cionális alapot teremtett testi és lelki szenvedéseinek legyőzésé­hez. S amíg szerkesztőjénél volt a terjedelmes szlovák változat, Žiadne umenie címmel lefordítot­ta Esterházy Péter regényét, a Semmi művészetet. Csodálatra méltó életerő, bizonyításvágy és alázat hajtotta. A haláltudat ugyanúgy életünk formálója, mint a művészet és a jog, vagyis a szép­ség és a jóság, illetve az igazsá­gosság és a békés élet iránti vá­gyunk. Invokációs elemek mind, látszólag rajtunk kívül vannak, de igazából bennünk, és Szolnoki Jú­lia ezt megrendítő erővel tudato­sította. Ezért is vette fel a magá­ban hordott elmúlással a küzdel­met. Ő tudta, hogy a betegség is mi vagyunk, a kór nem rajtunk kí­vüli princípium, bennünk lakik, bennünk, a kötelességtudattal és a szeretettel. Részvétet mindig csak olyanok iránt érzünk, akiket legalább egy kicsit tisztelünk. Ha nem tisztel­jük, legfeljebb szánalmat érezhe­tünk. Részvétem a családtagok­nak, barátoknak, a magyar és a szlovák irodalom olvasóinak, szimpatizánsainak, részvétem mindenkinek, akiket ez a halál egy pillanatra megállít és elgondol­kodtat arról, miből is strukturáló­dott egésszé Szolnoki Juli világ­nézete. Sokat tett a magyar és a szlovák irodalomért. És bocsássák meg, hogy egy pillanatra elérzé- kenyülök és bevallom, én túl va­gyok a részvéten, mert nekem fáj. Nagyon fáj. De ez, szerencsére, már nem az ő fájdalma. Átvettem, átvettük tőle a fájdalmait és szen­vedéseit, mindnyájan, akik szeret­tük ezt a leheletfinom női érzéki­ségből és gyermekien nyers kíván­csiságból összegyúrt tüneményt. Azért maradhatott oly sokáig lé­lekben fiatal, mert mint a tiszta, vi­lágot megismerni akaró gyermek, arra törekedett, hogy kimondja a kimondhatatlant. Úgy tette ezt, hogy teremtő áramot vitt a fordítá­saiba. Emberként pedig a fogyasz­tói társadalom konformizmusa és nihilizmusa elől oda menekült, ahol a gondolatok és a remény szolgálatába állíthatta magát. Szinte látom az észjárását, mester­ségének titkát: nem a szavak konk­rét jelentéséből, hanem a gondo­latból és az atmoszférateremtés kényszerítő erejéből vajúdta ki magában azt a kötelezettséget, amelyet alkotói alázatnak nevez­nek. Precízen, logikusan, mégis érzelemteljesen. Ahogy élt. Az európai Oscarok egyik legesélyesebbjének Jacques Audiard A próféta című börtöndrámáját tartják Holnap osztják ki az Európai Filmdíjakat MT1-JELENTÉS Budapest. Holnap este osztják ki az Európai Filmdíjakat Bo- chumban, a német városban összesen 17 kategóriában adják át az európai Oscarnak is nevezett el­ismeréseket. Az elsőfilmes rende­zők számára kiírt kategória jelölt­jei között szerepel a Katalin Varga című, brit-román-magyar kopro­dukcióban készült alkotás is. A holnapi díjátadón az európai filmművészet olyan kiemelkedő alakjai vonulnak végig a vörös szőnyegen, mint Pedro Almodo­var, Lars von Trier, Moritz Bleib­treu, Penélope Cruz, Charlotte Gainsbourg és Kate Winslet. Raj­tuk kívül Ken Loach brit rendező és Isabelle Huppert francia színész­nő, a már korábban bejelentett két díjazott is emeli a 22. Európai Filmdíjak átadásának fényét. A december 12-iki gálára 1400 vendéget várnak a Ruhr-vidéki Bochum gázerőműből átalakított legendás Jahrhunderthalle csar­nokába. A meghívottakat - ko­rábbi győzteseket, idei nevezette­ket és a filmakadémia tagjait - a német komikus sztár Anke Engel­ke szórakoztatja a műsor házi­gazdájaként. A díjátadást olyan ismert európai sztárok vállalták el, mint Victoria Abril, Caterina Murino, Detlev Buck és Ben Kingsley. Az átadók között lesz Wim Wenders filmrendező, a filmakadémia elnöke is. Néhány díjazott nevét már ko­rábban nyilvánosságra hozta a testület: Ándrzej Wajda nyerte el a Nemzetközi Kritikusok Díját. A lengyel rendezőóriást a Márai Sándor novellájából forgatott Ta­tarak című, „a mai európai filmes alkotóknak új utat mutató” drá­májáért tünteti ki az Európai Filmakadémia (EFA). Ken Loach életműdíjban részesül, Isabelle Hupert színésznő pedig a világ filmművészetében nyújtott mun­kásságáért kap elismerést. A do­kumentumfilmes díjat a svájci Pe­ter Liechti kapja The Sound of In­sects - Record of a Mummy című produkciójáért, amelyet „egy ön- gyilkosság egyedülálló anatómiá­jaként” méltatott a kategória je­löltjeinek munkáit elbíráló füg­getlen zsűri. A filmakadémia díjainak jelölt­jeit november elején hozták nyil­vánosságra a sevillai nemzetközi filmfesztiválon. Az egyes kategó­riák jelöltjeiből az EFA kétezer tagjának szavazatai alapján ke­rülnek ki a győztesek, akiknek ne­ve a díjátadó ceremónián hangzik el először. Az európai Oscarok egyik leg­esélyesebbjének Jacques Audi­ard A próféta című börtöndrá­máját tartják, amely hat jelölést kapott. Danny Boyle Gettómilli­omosa öt jelölését válthatja díj­ra, míg Michael Haneke A fehér szalag című filmje négy díjért van versenyben. Adventi hangverseny Ipolyságon Ipolyság. December 12-én, szombaton 16 órakor adventi hang­verseny lesz az ipolysági római katolikus templomban. Fellép a Közös Igazgatású Katolikus Iskola Magnificat Gyermekkara, az Ipolysági Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium Vegyeskara, az Ipolysági Művészeti Alapiskola Vegyeskara, a Musica Aurea Énekegyüttes, valamint a budapesti Gemma Splendida ének- együttes. (kó) PENGE írd és olvasd Kritikai sorozatom végére érvén szeretnék elköszönni a szlovákiai magyar olvasóktól. Ez alkalomból eltöprengek azon, vajon melyek is azok a rejtett etalonok, amelyek, ha nem is gondoltam velük, közve­tett módon belejátszottak vé­leményeim kialakulásába. No­ha egy kritikusnak nincsenek, nem lehetnek mintaszerű iro­dalmi elvárásai, mivel nyitott­nak és előítélet-mentesnek kell lennie, kritikusi genezisében mégis vannak olyan alkotók és művek, amelyek, többnyire ön- tudatlanul, a többinél erőtelje­sebben befolyásolják véle­ményformálását és ítéleteit. Az etalonok az idők során változnak, ámbár vannak opu­sok, amelyek, lappangva, ma­radandóanjelen vannak a kriti­kusi lelkületben. Esetemben a magyar klasszikusok közül a költészetből József Attila, a prózából pedig Kertész Imre az a szerző, akikre, ha tudatában vagyok ennek, ha nem, lelki szemeimet vetem. József Attilát világirodalmi távlatban is rendkívüli és rendhagyó, telje­sen eredeti, forrásértékű költő­nek tartom, Kertész Imre pedig regényíróként és esszéistaként is fontos számomra, mint aki­nek az írói ethosza páratlanul eleven és dinamikus (forró) a huszadik-huszonegyedik szá­zad fordulóján, és aki mintegy átmentette azt, ami a moder­nizmusban a legjobb volt. Ami mindkét alkotóra jellemző, az a mélyebb (életbevágó) hiteles­ség igényének föl nem adása, az írói felelősség emberpróbáló hordozása és a megroppanás e teher alatt, a formafegyelem, a tömörség esztétikája és bizo­nyos egzisztenciális (nem eg­zisztencialista) hevület (a „har­minchatfokos láz”). Ezenkívül a nagyfokú intellektuális, mondhatni: filozofikus igé­nyesség, a gondolatban való meg-megtörő, akár elbukó hit, a személyes és közösségi két­ségbeesések súlyos hordereje... Mindkét alkotó magányos (volt). A befelé forduló elmé­lyülés és a világon rajta tartott, Értékelés: 9990999994 éber szem együttese feszült­séggel ruházta fel művüket. Nem spórolták ki életükből a kínt, a szellemi eszmélés haj­tómotorját. Közösséget vesztő, otthontalan individualisták és merészek mindketten - a diszk­rimináció réme mindig ott le­begett a fejük felett. József Atti­la a végén valóban totálisan ki­szorult az életből. Kertész Imre a végén valóban „valaki más” lett, megadatott megismernie a boldogságot, Köves Gyurit azonban most is magában hor­Radics Viktória kritikai rovata dozza, és az ő megroppanása beszél belőle. Újraolvastam a Valaki más című esszéprózát (ízlésemnek különösen megfelel esszé és próza, ábrázolás és gondolat vegyítése), mely 1997-ben je­lent meg, és 1991-1995 között íródott. Arról a periódusról szól, amikor Kertész Imre, ne­héz léptekkel, elindul a siker út­ján, szabadul egyfajta magyar börtönből, és ráköszön a kései szerelem is. Ugyanakkor dez- orientált, és (mint mindig) lel­kifurdalásokkal küszködik. Nem az opus magnum ideje ez, hanem, mint az alcím mondja, a változásé. A próza töredezett, vegyes fragmentumokból áll, és a kihagyások ugyanolyan be­szédesek, mint a megvallott és leírt dolgok. Az időszak végén gyász éri az írót, meghal a fele­sége, magyarországi életének tanúja, a sokat szenvedett Albi­na. Égy világ fokozatosan lezá­rul, és megnyílik egy másik. A Valaki más főszereplője és beszélője egy író - ez Kertész Imre legstabilabb, noha drámai identitása. Az irodalomnak, az írásnak az ő esetében óriási a tétje. Lehet, hogy ez manapság anakronisztikus? Számára nem volt más módja az állandó meg- alázottságból („gyalázatból”, ír­ja nemegyszer) való szabadu­lásnak. „Ha lelki élet helyét az ész ve­szi át, megkezdődik az a ha­nyatlás, aminek végül az ész is áldozatául esik” - írtam ki nap­lóm első oldalára egy idézetet tőle. Az úgynevezett lelki élet és az úgynevezett ész közti állan­dó verődés, vergődés, talán-ta- lán, a valaki és valami más meg­születésének lehetőségét vil­lantja fel. Most pedig átadom, valaki másnak, a stafétát. Kertész Imre: Valaki más. Magvető, több kiadás.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents